2015. október 26., hétfő

Összetörve - 5. rész

Sziasztok!
Itt a történet következő része, némi kis izgalommal.
Jó olvasást!

5.  rész

Az együtt töltött kellemes délután hamar eltelt. Emma aggódó pillantással nyújtotta vissza Tomnak a vázlattömböt. A férfi észrevette a kislány szemében megbújó gondterheltséget.
– Apukád már mostanra biztosan hazaért.
– Valószínűleg. Lassan mennem kell, nehogy megharagudjon, hogy sokáig elkószáltam. - megfordult a férfi fejében a gondolat, hogy talán visszakíséri a kislányt, de nem tudta eldönteni, hogy az megnyugtatná-e az apját, vagy csak még inkább rontana a helyzeten. A vázlattömbre pillantott és elmosolyodott.
– Igazán jól sikerült, vidd haza nyugodtan. – nyújtotta Emma felé a rajzot.
– Köszönöm. Holnap délután újra eljövök. Ugye itt leszel Tom? – kérdezte reményteli hangon.
- Minden délután itt vagyok. De most siess, nehogy bajba kerülj!
– Rendben. Viszlát, Tom! – köszönt nevetve és Brixie-vel a nyomában futásnak eredt.
Mire hazaért Billt a teraszon üldögélve találta, miközben egy újságot olvasott.
– Merre bóklásztál Emma? Sandy azt mondta, hogy lementél a partra, de én sehol sem láttalak. – nem haragudott rá, csupán féltette. Csak ő maradt neki, senki más.
– Csak sétáltam egyet, aztán lerajzoltam egy hajót és megfeledkeztem az időről.
– Legközelebb maradj ezen a részen. Nem szeretném, ha a szabadstrand közelébe mennél, kitudja miféle emberek járkálnak arra. – Emma szívesen azt felelte volna rendesek – legalábbis Tom biztosan az -, de látta apja aggodalmát és fáradt tekintetét, mint amilyen a csoportterápiák után szokott lenni, ezért inkább csendben maradt.
Bill fejében meg sem fordult, hogy megnézze a rajzot, melyet Emma a kezében szorongatott, inkább a szobájába burkolózott és aludt.

*

Másnap délután, miután Bill elaludt Emma lesurrant a szabadstrandra. Tom a megszokott helyén üldögélt, ám ezúttal most nem festett. Csupán egy vázlattömb és néhány ceruza volt nála, de így is elmélyült munkájában.
– Egy újabb vázlat? – kérdezte Emma, amint a férfi mellé lépett.  
– Nocsak. Szervusz, Emma. Igen, annak készül. – felelte Tom mosolyogva, észre sem vette a lány érkezését.
– Apukám elaludt én pedig unatkoztam, gondoltam meglátogatlak.
– Ennek örülök, de nem fog aggódni amikor felébred?
– Nem. Néha egész nap alszik. – felelte és leült Tom mellé a homokba. Egy ideig csendben figyelte őt, aztán lement a vízhez kagylót gyűjteni.
– Van kedved sétálni? – kérdezte Emma miután a férfi befejezte vázlatát.
– Miért is ne? – összecsukta kempingszékét és útnak indultak. A férfi mosolyogva haladt az egyfolytában csacsogó kislány mellett. Öröm volt látni, hogy ennyire felszabadult.
– Az a mi házunk. – mutatott a ház felé Emma, amint elérték a lakóparki részt.
– Igazán szép. – jegyezte meg a férfi, mikor megpillantotta az emeletes épületet. 



– Csak szomorú. – felelte Emma és Brixie után szaladt a vízhez, aki éppen a parton megpihenő sirályokat vette üldözőbe.
Tom csak nézte őt elmerengve. A gondolatra is elszörnyedt, hogy miken kellett keresztül mennie ennek a tündéri kislánynak, ugyanakkor csodálta is, hisz nagyon erős lány.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a feléje közeledő férfit.
– Miért bámulja a lányom? – jött az igencsak feldúlt a háta mögül, mire azonnal megfordult.
– Csak figyelem biztonságba van-e. Nagyon bájos kislány.
– Bájos? Ez pontosan mit jelent magának? Tudja, hogy ő még csak tizenegy éves?
– Igen, elmondta Mr. Kaulitz.
- Maga beszélget vele? – háborodott fel Bill és egyre dühösebb lett.
- Ó apa, ő itt Tom. – szaladt oda a kislányt, amint megpillantotta édesapját.
– Tom Trümper. – nyújtotta kezét a férfi felé, de az ügyet sem vetett rá.
– Megmondtam, hogy soha ne állj szóba idegenekkel. Menj fel a szobádba. – fordult a lánya felé.
– De apa, ő a barátom.
– A szobádba! Most! – emelte fel a hangját még jobban.
– Semmi baj Emma, megértem. – felelte Tom a lány kétségbe esett arcát látva.
– Az ilyen dolgoknak neve van. Nagyon csúnya neve. – fordult ismét Bill a férfi felé. – Nincs joga kiszemelni egy ártatlan gyermeket a parton és csak úgy barátkozni vele. Nem tudom ki maga és mit akar, de maradjon távol a lányomtól, különben hívom a rendőrséget. Remélem felfogta! Tartsa távol magát a lányomtól! – szögezte neki és szemei égtek a dühtől.
– Érthetően fogalmazott uram. – válaszolta Tom döbbenten. A férfi meglehetősen sértő hangnemben tárgyalt vele, ráadásul szörnyűségekkel gyanúsította meg, mégis ismerve az előzményeket igyekezett visszafogni magát.

– Szóval ezért jársz le folyton a partra? Hogy vele találkozz? Még is hol ismerted meg? – kérdezte lányát Bill, amint ő is visszatért a házba.
– A parton festett. Ő a barátom apa. Megmutatta hogyan rajzoljam le Brixie-t.
– Nem a barátod, csak egy idegen. Semmit sem tudsz róla. Megkért bármikor is, hogy elmenj vele? – Billt még a gondolattól is kirázta a hideg.
– Nem. Te viszonyt durván bántál vele!
– Tartsd távol magad tőle és egyedül nem mehetsz le a partra többé.
– Akkor örökre bezárkózom a szobámba, ahogy te! – vágta apja fejéhez és a szobájába sietett. Dühös volt az apjára. Már annyira sok számára fontos embert veszített el, és most megint ez történt. Pedig Tom volt az egyetlen, akivel egész nyár alatt összebarátkozott. Sőt, az egyetlen hosszú hosszú idő óta.

2015. október 17., szombat

Összetörve - 4. rész

Sziasztok!
Először is szeretném mindenkinek megköszönni, aki jelentkezett és el is küldte alkotását a novellaíró versenyre. A novellák zsűrizés alatt állnak, hamarosan eredményhirdetés.
Most pedig a történet folytatását hoztam, jó olvasást hozzá!
Véleményeteknek most is nagyon örülnék! :)

4.    rész

Hétfő reggelre a tengert és a partot ismét hűvös ködréteg borította be. Mikor Emma felébredt Bill már a városban volt a szokásos bevásárláson és a soron következő csoportterápián. Mire lebotorkált a konyhába Sandy már javában a telefonon csüngött, majd miután megpillantotta a kislányt intett neki, hogy üljön le és reggelizzen. A kevéske pirítós és tea elfogyasztása után a délelőtt hátralévő részét a TV előtt ücsörögve töltötte. Alig várta, hogy elérkezzen az ebédidő és lesétálhasson a szabad strandra. Úgy gondoltam Tom délután már biztosan a parton lesz.
– Hova mész? – kérdezte Sandy, mikor meglátta, hogy Emma Brixie társaságában a part fele indul.
– Sétálok egyet Brixie-vel. – válaszolta.
– Elkísérjelek?
– Nem kell, nem megyek messzire. – azzal felkapta Brixie labdáját, majd becsukva maga mögött az ajtót távozott. 
Széles mosoly terült el az arcán, amikor megpillantotta Tomot színes kempingszékében. Ugyanott ült, mint legutóbb és festett. 


Tom már a távolból észrevette a feléje szaladó párost és megkönnyebbülten sóhajtott fel. A hétvégén nem látta a kislányt és ő sem tudja miért, de aggódott érte.
– Helló! – köszönt Emma vidáman, majd leült a férfi mellé a homokba.
– Szia Emma! Hogy vagy? – kérdezte kedvesen a férfi.
 – Jól! Jöttem volna hamarabb, de féltem még nem vagy itt.
– Pedig reggel óta itt ülök. – ő is várta már a találkozást, noha egyikük sem ígérte meg a másiknak, hogy eljön.
– Újabb hajót festesz? Hogy tudod odaképzelni? – igazán tetszett neki a naplementében ringatózó hajó látványa. Elbővülve nézte a férfi apró ecsetvonásait.
– Sok hajót láttam már. – felelte mosolyogva. – Nekem is van egy kis vitorlásom, egyszer majd megmutatom. – tette még hozzá. Egyértelmű volt, hogy mennyire megkedvelte a kislányt és a barátjának tartja.
– Hogy telt a hétvégéd? – kérdezte és nem kerülte el a figyelmét miként derül fel a lány arca a gondolatra.
– A keresztapám jött látogatóba. Övé a ház, ahol most lakunk. Főzött nekünk ebédet és sokat játszottunk. Még apa is beállt hozzánk. Újra vidám volt. – csacsogta jókedvűen és messzire hajította Brixie-nek a labdát.
– Szeretnél rajzolni?
– Igen, nagyon! – lelkesedett Emma.
– Na és mit szeretnél rajzolni? Ismét Brixiet? – kérdezte miközben átnyújtotta neki a vázlattömböt és egy ceruzát.
– Szerinted le tudnék rajzolni egy hajót? – pillantott a készülődő festményre.
– Biztos vagyok benne, hogy menni fog. Próbaként lemásolhatnád az enyémet, vagy inkább egy vitorlást szeretnél? Készíthetek egy vázlatot.
– Szívesen lemásolnám a tiedet, ha nem baj. – nem akart plusz terhet okozni a férfinak. Már hozzászokott, hogy ne jelentsen terhet másoknak, kiváltképp az apjának nem. Tom csak mosolyogva fordította felé a festőállványt, hogy jobban lássa a képet. Míg Emma igyekezett a lehető legjobban lemásolni a képet, addig Tom egy szendvicset vett elő, melyet magával hozott ebédre.
– Kérsz te is? – nyújtotta felé, de Emma csak a fejét rázta.
– Köszönöm nem, Mr. Trümper.
– Szólíts nyugodtan Tomnak. - mosolyodott el a lány udvariasságán. - Már ebédeltél?
– Nem, de nem vagyok éhes, köszönöm. – felelte és neki látott a vázlatnak. – Apa is ritkán eszik. Nagyon sovány lett. – Tomot alaposan megdöbbentette a kislány kijelentése, melyből tisztán kiérződött apja iránti aggodalma.
– Talán beteg?
– Csak nagyon szomorú. – felelte halkan.
– Te is szomorkodtál? – kérdezte óvatosan. Emma csak némán bólintott. Szinte látta a kislány fájdalmas emlékeinek súlyát, így szándékosan nem kérdezett rá, hogy miért. Úgy gondolta a lány majd magától elmeséli a történteket, ha felkészült rá.
– És most hogy vagy?
– Már jobban. Szeretek itt lenni a tengerparton. Azt hiszem apának is jót tesz.
– Örömmel hallom. Előbb-utóbb biztosan többet is fog enni. – biztatta a kislányt.
– A keresztapám, Georg is ezt mondta. Ő is aggódik apuért.
– Van testvéred? – kérdezte Tom. Azt hitte ártatlan kérdést tett fel, ám mikor Emma ráemelte tekintetét, a szeméből sugárzó fájdalomtól annyira megrémült, hogy majdnem hátra esett a székkel.
– Van…vagyis… - bizonytalanodott el egy pillanatra, majd újra felnézett Tomra és folytatta – csak volt. A bátyámat Jack-nek hívták. Tizenöt éves volt. Balesetet szenvedet tavaly októberben. – Tom számára azonnal világossá vált, miért viselkedik ennyire megtörten Emma édesapja, bár elképzelni sem tudta mit érezhet, abban biztos volt, hogy nem lehet kínzóbb érzés egy gyermek elvesztésénél.
– Jack is ügyesen rajzolt, éppúgy, mint anya. – felelte Emma és amit ezután mondott még jobban padlóra küldte Tomot, de egyszersmind mindent megmagyarázott. – Jack egy hegyi táborba készült és anyukám vitte el kocsival. Egy éles kanyarban szemből beléjük szaladt egy teherautó, és ők leestek egy szakadékba. Mindketten meghaltak. Az autó felrobbant. – Emma könnyeivel küszködve ejtette ki az utolsó szavakat, Tom pedig csak döbbenten nézte az előtte ülő megszeppent kislányt.
– Istenem, ez szörnyű. Annyira sajnálom Emma. – Hirtelen semmi más nem jutott az eszébe, még mindig le volt sokkolva. – Nagyon sajnálom Emma, szörnyű lehetett mindkettőtöknek. Édesapád rendkívül szerencsés, hogy itt vagy neki.
– Lehet. – felelte sóhajtva. Letörölte könnyeit, majd újra a festményre fókuszált. Megkönnyebbült, hogy elmondta Tomnak. – Azóta sokat bezárkózik a szobájába és csak alszik.
– Én is ezt tenném. – felelte Tom. Őt is csaknem összetörték a maga veszteségei, az elmúlt évek szendései, de mindezek eltörpülnek a hallottak mellett. Emma még sokat mesélt Jackről és az édesanyáról, akiről már korábban megtudta, hogy rajztanár volt. Innen eredhet Emma jó kézügyessége. Csendben figyelte Emmát és hallgatta történeteit. Tudta, hogy most erre van szüksége. Úgy érzete a lánynak szüksége van valakire, aki meghallgatja őt és mivel édesapja mély fájdalmában képtelen erre, senki másban nem bízhat meg, talán a keresztapját leszámítva.
– Neked vannak gyerekeid? – váltott témát Emma. Eljött az ideje, hogy a férfi is meséljen magáról.
– Igen, kettő. – azt már nem tette hozzá, hogy lassan hat éve nem látta őket. – Alex és Sara. Tizennyolc és tizenhat évesek. Ők most Európában élnek az édesanyjukkal.
– Biztosan nagyon hiányoznak, hogy ilyen távol élnek.
– Igen, hiányoznak. De azt hiszem ők nagyon boldogok ott. – felelte Tom és leült Emma mellé a homokba. Már legalább egy órája egyikük sem rajzolt semmit.
– Hogy néznek ki? – kérdezte Emma kíváncsian.
– Alexnek sötét haja és barna szeme van, akárcsak nekem. Sara pedig szőke és kékszemű, ő az anyukájára hasonlít jobban. A kislány megsimogatta a békésen szunyókáló Brixie-t, majd Tomot kezdte fürkészni.
– Apának is ilyen fekete haja és barna szeme van, mint neked. Csak az övé nincs ilyen hosszú. – fogott kézbe egy fonott tincset és érdeklődve tanulmányozni kezdte.
– Akkor rajzolunk ma valamit? – kérdezet Tom kis idő múlva. Úgy gondolta, hogy elég mára a sok szomorú és bizalmas történetekből. Emma megkönnyebbült arca pedig igazolta feltételezését.
– Igen, szeretnék. – felelte mosolyogva és újra kézbe vette a vázlattömböt, miközben Tom visszaült a székébe.
Az elkövetkezendő pár órában alig váltottak pár szót. Míg a kislány a rajzán, Tom pedig a festményen dolgozott, a felhők is eloszlottak és a nap is előbújt. Igazán szép, kellemes délután kerekedett a borongós reggelből. Olyannyira, hogy mire felocsúdtak, már öt óra is bőven elmúlt.