2015. május 9., szombat

Összetörve - 1. rész

Sziasztok!
Itt is van az első rész. Kissé hosszas bevezetése, de remélem tetszeni fog!
Véleményetekre számítok! 
Jó olvasást!

1.    rész

Didergős, ködös napok köszöntötték júliust, épp úgy, mint azon napon is. Hűvös szél süvített el az öböl felett, fodrozódó hullámokat alkotva – a máskor oly békés, tükörsima tengeren -, hömpölygő homokfelhőt képezve a levegőben.
Emma ezen a napon is – mint az elmúlt hetekben mindennap – leszegett fejjel, dacolva a szél ellen – ballagott a tengerparton hűséges társával Brixie-vel, a 3 éves tejeskávészínű labradorjával.
Lassan haladtak a lakóparktól az öböl túlsó végén előrülő szabadstrand felé. A zord idő miatt elnéptelenedett a part, rajtuk kívül aligha merészkedett ki valaki. De Emma nem bánta. Ámulattal figyelte egyetlen barátját, miként szaglászik a partot csapdosó víz peremén, vagy ugatja meg a feltámadó szelet, majd jóízűen felkacagott, mikor vad csaholással hátrahőkölt egy-egy tarisznyarák láttán. Régóta járták végig ezt az utat, a vak is láthatta milyen jó barátok.
Az öböl túlsó részén a strandot ütött-kopott egyszerű, szerény kis faházak szegélyezték. Napsütötte időben a part ezen része nyüzsgött, pezsgett az élettől, ám ilyen barátságtalan időben kihalt volt, csakúgy, ahogyan a  lakóparki rész, amit egy-két szörfözőn kívül nem látogatott meg senki.

A kislány épp a faházakkal tarkított parti részre ért, amikor a távolban észrevett egy kempingszéken üldögélő férfit. Festett. Emma megállt és a férfi felé tekintett, míg Brixie üldözőbe vette a fövenyen megpihenő sirályokat. Emma leült a homokba, tisztes távolságra a festőtől és onnan nézte miként dolgozik. A kislány örömét lelte ebben, ablakából gyakran figyelte a távolban szorgosan munkálkodó helyi halászokat, vagy az épp kikapcsolódásra, szórakozásra vágyó szörfösöket.
Hosszú ideig ült a hűs homokban, észre sem vette, hogy Brixie mikor szaladt vissza hozzá és telepedett le mellé. Megsimogatta, de tekintetét le sem vette a különös férfiról. Hamarosan eleredt az eső, így Brixie és kis gazdája visszaindultak a bús, és komor lakópark felé.

Másnap délelőtt gyéren sütött a nap, de a fel-fel támadó szél épp úgy felborzolta a vizet és a parti homokot, mint előző nap. Ennek ellenére Emma és Brixie már korán reggel útnak indultak a parton, bízva benne, hogy a férfi most is ott fog festeni. Szinte futva tették meg az utat a szabadstrandig. A partot az egymást kergető, viháncoló gyerekek önfeledt nevetése töltötte be. Emma rég nem hallott ilyet, már majdnem egy teljes éve, hogy édesapja szomorú magányában osztozik. A gondolatra még inkább elszomorodott, de bízott benne, hogy az ismeretlen férfi ismét a parton fog festeni, így nézheti majd a távolból.
Míg Bixie a víz partján szaglászott, ő addig fürkésző tekintettel nézett körül, hátha meglátja a férfit, ám nem találta. Csalódottan sóhajtott egyet, majd a föveny mentén korábban talált botot eldobta, Bixie pedig farok csóválva szalad utána és hozta vissza gazdájának.

*

Ebéd után – mely ismét egy mirelit pizza volt – Emma újból sétálni készült.
– Ne menj messzire Emma!
– Csak a strandig megyek. – felelte a lány.
– Jól van. – jött a halk válasz. – Vigyázz magadra, én ledőlök egy kicsit.
– Vigyázok apa! – tekintett apjára és összeszorult a szíve. Annyira megváltozott! Haja kócos, szemei pirosak, melyet sötét karikák öveznek, pedig egész nap csak alszik. És sovány, túlságosan is…

Amint elérték a strandot a lány már messziről kiszúrta a színes kempingszéket. A férfi megint festett, pont ott, ahol előző nap is. Emma most a távolban telepedett le a homokba, és onnan figyelte a férfit, milyen apró mozdulatokkal festi meg a részleteket. Tetszettek neki a színek, a hullámzó tenger és a naplemente is, amely a képre került.
Kisidő elteltével fel állt és közelebb merészkedett, a föveny szegélyénél foglalt helyet a festő háta mögött, így az nem vehette észre. Most már nemcsak a készülő festményt, hanem a férfit is jobban megnézhette. Annyi idős lehet, mint az apukája. Barátságosnak tűnt, de egyben komolynak is, ahogy elmélyülve festette a képet. Az is feltűnt neki, hogy a haja éppolyan hollófekete, mint Billé, csak ez bohókás fonatokban van copfba fogva. Kopott farmert, laza világos pólót és egy fekete strandpapucsot viselt.
 Miközben elmélyülten vizslatta hol a képet, hol a férfit óvatosan még közelebb merészkedett, és észrevette, hogy az nem létező vitorlásokat fest a vászonra. A férfi lehajolt, hogy kimossa ecsetét a vízben, mikor megpillantotta az őt figyelő kislányt. Nem szólt hozzá, csak halványan rámosolygott.
– Szeretsz festeni? – kérdezte a férfi percekkel később, mikor hátrapillantott, hogy a lány nézi-e még.
– Igen. – felelte félszegen. Eszébe jutottak apja szavai, miszerint ne álljon szóba idegenekkel. – Bixie-t szoktam lerajzolni, ő a kutyám. – tette hozzá.
– Megmutatod? – kérdezte a férfi és egy vázlattömböt valamint ceruzát nyújtott a lány felé. A lány habozott egy pillanatig, majd felállt és elvette a papírt és a ceruzát, majd letelepedett a festő mellé.
– Miért festesz hajókat a képre, mikor nincsenek is ott? – kérdezte, míg ő lerajzolta Bixiet.
– Tudod, elképzelem őket. Ha a saját ötleteidet is belecsempészed a képre, akkor válik különlegessé. – felelte mosolyogva. – Egyébként Tom vagyok. Tom Trümper.
– Én pedig Emma Kaulitz. – felelte a lány vidáman, majd csalódottan pillantott rajzára. – A hátsó lábát sosem tudom megcsinálni.
– Had nézzem. Szabad? – kérdezte mielőtt belejavított volna a lány rajzába. – Egész ügyes vagy! Nézd, húzz egy vonalat így, egy másikat pedig így. Így olyan mintha futna. – nyújtotta a lány felé az immáron kijavított rajzot, majd csomagolni kezdett.
– Anya is sokat festett régen. – szólalt meg Emma. – Tom azonnal felfigyelt a múlt időre, de nem tudta, hogy csak abbahagyta-e a festést, vagy elhagyta őket.
– Ő is festő?
– Nem, ő nem művész, rajzot tanított az iskolában. – ahogy ezt kimondta felsóhajtott és szomorúan nézett a férfira. – Most már haza kell mennem. – alig hogy ezt kimondta Bixie már a lábánál is volt.
– Talán találkozunk még. – mosolygott rá Tom szelíden. Bár már régen nem beszélgetett gyerekekkel, a bájos kislány még is mosolyt csalt az arcára. Egészen megkedvelte.
– Biztosan, nyaralni jöttünk. – felelte a lány immár mosolyogva. – Köszönöm, hogy rajzolhattam Önnel Mr. Trümper.
– Tom. Én pedig köszönöm, hogy meglátogattál. – Emma rámosolygott majd, Bixie-vel futásnak eredt.
– Viszlát, Tom. – kiáltott vissza még utoljára.

Miután Tom összeszedte holmiját és hazasétált kopottas faházához. Leült a fotelbe és ahogy Emmára gondolt beléhasított a fájdalom. Tekintettét egy falon csüngő képre emelte.