2014. augusztus 9., szombat

Deniii novellája: Schrei

Sziasztok!
Mint láthatjátok, ma Deniii novellájával érkeztem.
Nekem nagyon tetszett, régi emlékeket idézett fel bennem, még egyszer köszönöm az élményt!
Nektek hogy tetszik? Várjuk véleményeiteket!
Jó olvasást!

Oké srácok. Pihenjetek egy kicsit.. –azzal ki is trappolt a kis szobából. Pedig most kezdtem belejönni. Már majdnem megszólaltam, amikor a félelem kötelei visszarántottak. Nem mondhatok semmit. Másoknak biztosan nem tetszene. Néha magammal is kéne törődnöm. De ez nem most van, nem akarom mások szünetét tönkretenni.

– Héj, Tom! – emeltem tekintetem gyönyörű, várj mi? Gyönyörű? Ilyenen nem járhat az eszem. Bátyámra.

– Mi van?! – de rám sem nézett csak továbbra is a maga előtt lévő fiút pásztázta.

– Csa… Csak azt szeretném ké…kérdezni, hogy ha vége van a próbának elmegyünk valahova ebédelni? – de ahogy kimondtam rögtön tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Rám kapta tekintetét és majdnem ordítva mondta ki ezeket a szavakat.

– Bill! Hagyjál már! Fontos dolgokról beszélünk! – Azzal visszafordult Georghoz „Az a szőke?” igen, látom mennyire fontos lehet a beszélgetés… na mindegy. Gustav csak megrázta a fejét a dobok mögül. Lassan fölállt majd odasétált hozzám.

– Hagyd… Tessék. Idd meg. – nyomott a kezembe egy Red Bullt. Fölerőltettem egy mosolyt az arcomra. Nem akartam a legjobb barátom szemében is bunkónak tűnni. Az ablak felé fordultam, ami előtt a tesóm csodálatos alakja volt kivehető. Mogyoróbarna szemek, tökéletes arc, telt – puhának látszó ajkak. Csodálatos. Legszívesebben odamennék és megcsókolnám vagy valami. Most parancsolhatnék a gondolataimnak vagy valami, de minek? Ezeket egyedül én hallom! Ez az egy dolog, ami az enyém! Éreztem, ahogy az indulatok kiülnek az arcomra és Gustav valami nyugtatás félét kezd nekem beszélni. Nem hallottam, nem is láttam. Fölpattantam a régi karosszékből, felkaptam a kabátom és kiszaladtam a teremből. Szaladtam az utcára, egyenesen, amíg a városközpontba nem értem. A decemberi szél havat fújt az arcomra, de nem érdekelt csak mentem és mentem. Nem érdekelt senki és semmi. Letelepedtem egy padra és ott ültem, nem tudom, hogy meddig szerintem mát hét óra is elmúlt már. Kezd sötétedni, haza kéne mennem. Nagy nehezen fölkászálódtam és haza indultam. Kabátomat földobtam a fogasra. A szobámban megszabadítottam magam az átázott ruháktól és ránéztem az órára „19:56”. Ledobtam magam az ágyra és egy könyvet vettem a kezembe. Éppen hogy egy sort elolvastam, amikor hangokat hallottam a másik szobából „Ohh, Toooom. Add vissza! Te kis huncut! /nevet/ Ezért még meg leszel büntetve!”. Nem hiszem el. A tesóm egy napot sem bír ki a luxus kurvák nélkül? Miért jó ez neki? És engem miért nem vesz már észre?... Ezer meg ezer kérdés fogalmazódott meg bennem. Leszaladtam a kocsiba és elindultam ahhoz az emberhez, aki ilyenkor mindig meg tudott érteni és ki tudott segíteni a mély gödörből. Megálltam az ajtó előtt. „Gustav Schäfer”. Ez lesz az, benyomtam a  csengőt és hamarosan hallottam a lábai dobogását, ahogy a lépcsőn jön lefelé. De nem hagytam abba. Zokogva nyomtam a csengőt, mint egy pszichopata. Nyílt az ajtó. én pedig egyenesen a fiú karjaiba zuhantam.

– Úristen Bill! Mi történt? - kérdezősködött, de szerintem ő is tudta, hogy erre most egyhamar nem fog választ kapni. Leültem egy székre ő pedig kiment a konyhába. – Tessék. Epres. – mosolygott és a kezembe nyomott egy gőzölgő bögrét. Mormogtam valami köszönöm félét és belekortyoltam a teába. – Tehát mi történt? – de nem válaszoltam,m csak néztem ki az ablakon.

– Látod azt az épületet? – mutattam remegő kézzel az ablak felé.

– Persze. Nem rég újították föl.

– A tetejére föl tudnánk vinni pár erősítőt?

– Persze, de minek is?

– Majd elmondom! Induljunk! – többet nem is kérdezett, csak hagyta, hogy irányítsam. Már minden megvolt csak össze kellett szerelni a mikrofont az erősítőkkel, amikor szirénát majd hangokat hallottunk. „Jöjjön és nem esik bántódása!” – Ezek zsaruk. Innen nem mehetek vissza. – néztem kétségbeesetten Gustavra.

– Vidd a mikrofont. Ezt hiszik, egyedül vagyok. Lemegyek te pedig megcsinálod amit szeretnél! – Azzal le is szaladt. Egy pillanatra melegség öntötte el a szívemet, de ezzel nem állhattam le. Viszonylag gyorsan összeszereltem az erősítőket, de nekem ez is egy örökkévalóságnak tűnt. Megragadtam a mikrofont de hirtelen nem tudtam mit kéne tennem. Gyerünk Bill! Most nem hátrálhatsz meg! Azzal egy óriásit ordítottam a mikrofonba, ami egész Magdeburgban visszacsengett. Kezdtem: „ Ja, ich bin! Bill Kaulitz! Ich habe etwas zu sages! Ich bin verliebt! In der Liebe mit meinem Bruder! Die Zwillige… Tom. Ich liebe! Aber ich weiß nicht wie der Himmel Bruder! Ich bin verliebt!!!!! / „Igen én vagyok! Bill Kaulitz! El kell mondanom valamit! Szerelmes vagyok! Szerelmes a testvérembe! Az ikrem… Tom. Szeretem! De nem mint egy testvért! Szerelmes vagyok! SZERELMES VAGYOK!!!!!” / Azzal kitört belőlem a zokogás. Annyira sírtam, hogy alig vettem észre a derekamon lévő két kezet. Hátrafordultam és ott állt Ő. Életem szerelme. Tom. Arca vészesen közeledett az enyémhez és egy gyengéd csókot lehelt ajkaimra. Sírva bújtam hozzá és öleltem át. Erős kezei közt biztonságban éreztem magam. Végre egy hely ahol biztonságban érzem magam. Ahol szeretnek, ahol végre nem kell hazudoznom…


Vége

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése