2013. július 31., szerda

Életem az ikre húgaként - 67. rész

Sziasztok!
Itt az újabb rész folytatás hamarosan. A blog némi átalakítás alatt áll, továbbá egy másik történeten is dolgozok, amit hamarosan ti is olvashattok majd.
Továbbá, kedves "agikov13" nem tudom megkaptad-e az üzenetemet, de válaszoltam rá.
Véleményeteket pedig szívesen fogadom chat-en vagy komment formájában!
Jó olvasást!

Életem az ikrek húgaként

67. rész – Újabb nap, egy újabb meglepetés

Kavargó gondolatokkal és vegyes érzésekkel siettem haza. Túl sok volt ez egyszerre, még kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam mindezt. Szerencsére Georg megértő volt, aki belépve az ajtón odasietett hozzám és nem kérdezve semmit hagyta, hogy karjai közt kisírhassam magam.
Percekig álltunk ott az előszoba közepén, némán, hátamat simogatva nyugtatgatni próbált. Miután sikerült valamelyest abbahagynom a sírást gyengéden alám nyúlt, az ölébe vett és megindult az emelet felé. Erőtlennek, gyengének éreztem magam így csak nyakában megkapaszkodva a vállára hajtottam a fejem és lehunytam szemeimet. Mintha csak a gondolataimban olvasna, hálás voltam neki ezért. Amint keresztülmentünk a nappalin anyu aggodalmas hangjára lettem figyelmes.
- Kicsim.
- Hosszú napja volt, lefektetem. – szólt oda Georg meg sem állva. A szobámban az ágyra fektetett. – Engedek fürdővizet. – azzal el is tűnt a fürdőbe és csak a víz csobogását hallottam, valamit kedvenc habfürdőm vanília illatát, amint betölti a szoba egészét. Lassan feltápászkodtam az ágyról és Georg után mentem. Becsuktam a fürdő ajtaját és a habok közzé merültem, magam után vonva Georgot is, aki a hátam mögött foglalt helyet a hatalmas sarokkádban. Ölébe vonva cirógatta karomat én pedig behunyt szemmel élveztem kényeztetését.
- Jobban vagy? – tűrt egy kósza tincset fülem mögé.
- Sokkal jobban! Köszönöm! – leheltem egy aprócska csókot dús ajkaira. Miután elszakadtunk egymástól részletesen elmeséltem neki mindent, ami apunál történt. Őt is ledermesztette a hallottak.
- Kész csoda, hogy egyáltalán felébredt. 14 év után? Ez annyira hihetetlen!
- Tényleg hihetetlen! Örülök, hogy átmentem és sikerült mindent tisztázni. Furcsa ez az egész helyzet. Egyik napról a másikra felbukkan, felborítja az eddigi életünket, de még is örülök és hálás vagyok, hogy így történt.
- És hogyan tovább? – simogatta a hátam egy mosdószivaccsal.
- Holnap mindenképpen beszélnem kell Billékkel. Muszáj nekik is átmenniük, meg kell, hogy hallgassák őt. Szeretném, ha minden rendbe jönne, még ha ez hosszadalmas folyat is lesz. Szeretném, ha részese lenne az életünknek, a kicsi életének. Egyik gyermeke mellett sem lehetett ott, hogy lássa felnőni őket, biztosan örülne neki. Mit gondolsz? – fordultam felé és kíváncsian a szemébe néztem.
 Elmosolyodott.
- Azt, hogy neki van a világon a legcsodálatosabb lánya. Teljes mértékben támogatlak, és úgy gondolom időszerű lesz nekem is bemutatkozni neki. Elvégre is feleségül veszem a lányát. – hihetetlen mennyire türelmes és megértő, újra és újra le tud venni a lábamról.
Másnap reggel Georg cirógatására ébredtem. Úgy éreztem mintha egy örökkévalóságig aludtam volna. Kipihent voltam és friss.
- Jó reggelt angyalom! – széles mosollyal az arcán pillantottam meg, amint felnyíltak pilláim. – Hogy aludtál? – kérdezte, miközben apró, ám annál finomabb puszikkal halmozta el a vállam, kulcscsontom, nyakam, állam, míg el nem érte ajkaimat, amit azonnal birtokba vett.
- Mennyeien. De ha így folytatod…hm… - harapott finoman bőrömben. Meg sem hallva, amit mondtam fordított hátamra és birtokba vette testem minden egyes porcikáját.
- Jó reggelt! – köszöntem az ebédlőbe érve, ahol a többiek már reggelijüket fogyasztották.
- Jó reggelt kicsim! – köszönt anyu is és nyomban töltött nekünk is a gőzölgő kakaóból. Reggeli beszélgetésünket a csengő hangja zavarta meg.
- Eva drágám, tudnál jönni? – szólt Gordon, amint kinyitotta az ajtót. Az előszobába siettem, ahol egy futár állt hatalmas virágcsokorral a kezében.
- Eva Kaulitz?
- Igen. – válaszoltam, majd egy papírt nyújtott felém.
- Kérem, itt írja alá. Köszönöm, viszlát. – becsukva maga után az ajtót távozott. Beleszippantva a hatalmas fehérrózsa csokorba tértünk vissza az ebédlőbe. Anyu arcára hatalmas kíváncsisággal vegyített mosoly terült el az arcán.
- Milyen gyönyörű csokor, kitől érkezett?
- Nem tudom. – válaszoltam, majd elolvasva a szirmok között megbújó kis cédulán lévő üzenetet, - melyen csupán két szó állt: „Köszönöm! Jörg” - hatalmas mosoly terült el az arcomon. – Jörgtől! – tettem vázába a csokrot majd visszaültem az asztalhoz.
- Milyen kedves tőle! – mosolygott anyu is, ő pontosan tudta, hogy miért küldte.
- Oh, milyen kedves tőle! Nem veszitek észre, hogy csak így akarja magához édesgetni. Ez annyira szánalmas és átlátszó! – háborodott fel Tom azonnal.
- Nem akar magához édesgetni, egyszerűen csak átmentem hozzá és meghallgattam. Ezt szerette volna megköszöni ezzel a pompás csokorral. Semmi mást nem kért, csak, hogy hallgassam meg. Talán jobban tennéd, ha te is átfáradnál hozzá és meghallgatnád, igazán nem kerül semmibe az a félóra. – elegem lett az állandó ítélkezéséből akárhányszor csak szóba került Jörg. Pontosan tudom, hogy mit érez, mert épp úgy éreztem én is. De átgondoltam és rájöttem, az, hogy meghallgatom, nem kerül semmibe, továbbá megannyi megválaszolatlan kérdésre kaptam választ, anélkül, hogy bármit is kérdeznem kellett volna. És, hogy miért nem mondtam meg neki, mi az oka a hirtelen felbukkanásának, hogy kész csoda, hogy egyáltalán életben van? Mert megkért rá! Nem kéri, hogy felejtsünk el mindent, mintha misem történt volna, hogy boldogan egymást megölelve köszöntsük egymást. Nem sajnálatra van szüksége, egyszerűen csak őszinte akar lenni. És ha erre napokat, heteket akár hónapokat kell várnia, Ő türelmesen vár, ahogyan nekünk kellett rá várni hosszú 14 éven át.
- Elnézést, anyu az! – tekintett csörgő mobiljára Georg, majd fogadva a hívást átsétált a nappaliba.
- Drágám, ne izgasd fel magad, árt a babának. – intett le anyu.
– Ma lesz a következő vizsgálat ugye? – kérdezte Gordon, melyre bólintással válaszoltam.
- Ami a mai vizsgálatot illeti, sajnos nem tudlak elkísérni. – lépett be Georg a helyiségbe teljesen elsápadva. – Anyu egyik kollégája volt, leesett a lépcsőről, most korházban van.
- Jesszusom. – álltam fel azonnal a hír hallatán és odasiettem hozzá.
- Haza kell mennem, megtennétek, hogy el…
- Majd én elkísérem. – ajánlotta fel azonnal Bill, mire hálásan pillantott rá.
Késő délután Bill kopogtatott az ajtón.
- Indulhatunk? – lépett be.
- Igen, kész vagyok. – pillantottam végig magamon a tükörben, majd táskámért nyúltam.
- Jól vagy? – kérdezte óvatosan.
- Igen, minden oké. – sóhajtottam.
- Nyugi, Tom majd lenyugszik, Georgot pedig felhívjuk, ha hazajöttünk. Most a kicsi az első.
A rendelő előtt várakozva szinte fel-alá járkáltam, Bill már fejét masszírozva kapott karom után.
- Félek. – vallottam be.
- Nyugodj meg, minden rendben lesz. – bátorítólag mosolygott rám, majd nyílt is az ajtó és az asszisztens szólított.
- Szép estét kedves Eva. Hogy vagyunk? – üdvözölt Dr. Schwarzenber és hellyel kínált.
- Köszönöm, jól. – foglaltam helyet. A szokásos konzultáció és néhány vizsgálatot követően az ultrahang következett.
- A párom nem tudott most elkísérni, Billel jöttem. Esetleg bejöhetne? – nagyon szerettem volna, ha ő is látja a kicsit.
- Természetesen. – mosolygott, majd az ajtóhoz sietett.
- Bill?! – szólította meg, mire ő azonnal felkapta a fejét és felugrott. – Befáradna egy pillanatra? – invitálta be kedvesen és kijjebb nyitotta neki az ajtót. Én az ágyon feküdve intettem neki, hogy jöjjön oda.
- Na lássuk a kis csöppséget. – kent némi gélt a hasamra majd a képernyőre tekintett. – Meg is van. – Bill tágra nyílt szemekkel tapadt a képernyőre és leírhatatlan érzelme ültek ki arcára. Megfogtam a kezét, mire ő mosolygott le rám, majd visszapillantott a képernyőre.
- Nézzék, épp most ásított egyet. – mutatott a képernyőre. - Nézzük a szívhangot.
- Istenem! – suttogta Bill, amint meghallotta a szaporán pulzáló hangot.
- Minden rendben van Eva. Elkészítem a felvételeket és készen is vagyunk.
- Lehetne eggyel több példány? – kérdeztem.

Folyt. köv.