2013. május 29., szerda

xxslashxx novellája: Gyere vissza pillangó! - A pillangó röpte (1. rész)

Sziasztok!
Mint látjátok most nem az Életem az ikrek húgaként folytatását hoztam. Jövő hét szombaton vizsgázom és sajnos még nagyon sok tanulnivaló van hátra, ezért nem tudtam az írásra koncentrálni, összecsapni meg nem szeretném. Addig is a türelmeteket szeretném kérni.
A novellát, aminek az első részét hoztam, egy nagyon kedves írótársam írta nekem. Sokat köszönhetek Neki, amiért nagyon hálás vagyok! Rengeteg inspirációt és támogatást kaptam Tőle és a művei által.
Remélem Nektek is legalább annyira tetszeni fog, mint nekem. Hamarosan hozom a folytatását is.
Jó olvasást!

Szerző: xxslashxx
Cím: Gyere vissza pillangó ! - A pillangó röpte
Korhatár: 16
Szereplők: Gustav, Bill, Original Female Character, Original Male Character
Műfaj: slash
Figyelmeztetések: F/F, szexjelenet, under age erotica, first time, túlzott romantika, szereplő halála, szomorú befejezés

Gyere vissza pillangó ! - A pillangó röpte 

Zaklatottan rohantam be a házba, végig a nappalin, egyenesen a konyhába. Anya, egyik kezében egy tál csoki mázzal a másikban egy késsel, csodálkozva bámult rám.
- Valaki van a vendégházban ! - lihegtem kifulladva.
Anya felnevetett.
- Hát persze hogy van ! Kis manók és tündérek akik a jóra való embereket ijesztgetik...
Miután normalizálódott a légzésem, komoly képpel anyára néztem.
- Anya, ez nem vicc. Hangokat hallottam és benéztem, aztán megláttam. Van ott valaki...Meg kell néznetek !
Anya kétkedő pillantásokkal illetett, majd letette a tálat és a kést az asztalra.
- És mit csinált éppen az a valaki ? - kérdezte és igyekezett leplezni előtörő kuncogását.
- Ott volt...Feküdt a földön...Nem szólt semmit, lehet hogy észre sem vett...Nem tudom...
A hangokra apa is elő jött a dolgozó szobából.
- Mi ez a vircsaft ? - kérdezte szemüvegét a konyha asztalára rakva.
- Az élénk fantáziájú kisfiad azt állítja, valaki lakik a vendégházban...- felelte anya, aki még mindig nem hitt a szavaimnak.
- Nem azt mondtam hogy ott lakik, csak hogy ott van, a földön fekszik és azt hiszem vérzik, megsérült...- magyaráztam feldúltan. Apa látta, hogy igazat mondok, talán meg is hatotta a halott sápadt ábrázatom és az izgatottságtól elcsukló hangom.
- Mégis ki lehet az és hogy került oda ?
- Nem tudom...- vontam vállat.
- Tegnapelőtt jártam a vendégházban és akkor még minden rendben volt...- morfondírozott magában apa és az ajtó felé indult.
- Most mit csinálsz ? - kérdezte anya ijedten.
- Megnézem magamnak azt az illetőt. Ha megsérült, segítségre van szüksége, de ha rosszak a szándékai, időben leszerelem. - apa előkapta a vadászpuskáját és már az udvaron lépkedett. Anyával izgatottan követtük.
- Talán egy hajléktalan vackolta be magát. Vigyázz vele. - figyelmeztette apát anya, mikor már a hatalmas udvaron mentünk keresztül.
A régen jobb napokat is látott kis vendégház régóta állt elhagyatottan kertünk leges-leg végében. Tíz évvel ezelőtt nagymamám lakott ott egy ideig, aztán nyaranta a faluba látogató túristáknak lett kiadva. De az utóbbi években már jobbára csak lomtárként szolgált a család számára, oda hordtuk a használatok kívüli bútorokat, egyéb dolgokat. A poros ablakokon elszürkült függönyök lógtak és a házacska egyik oldalában kialakított egykor szép kis kertet benőtte a gaz. Lelombozó és kissé kísérteties látványt nyújtott,  nem is szívesen léptem be oda, ha csak tehettem elkerültem. Ám most felkeltette a figyelmemet pár igen furcsa zaj a házból és kénytelen voltam benézni. Azt gondoltam, valami állat bújt oda, talán róka, vagy kóbor kutya. Álmaiban sem hittem volna, hogy egy ember húzta meg magát a sok lim-lom között. Nem hittem a szemeimnek, pedig az érzékeim nem csaltak meg. Ott feküdt az egyik régi szőnyegünkön, nem mozdult, talán meg sem látott. Csak sóhajtozott. Hol halkabb-hol hangosabb zihálása betöltötte a ház falait. Rémisztő volt. Az arcát nem láttam, de valószínűleg férfi volt. A küszöbnél észre vettem pár nagyobb vérfoltot is és nekem ennyi elég volt, hogy gyorsan el hagyjam a helyszínt, a többit rábízva apáékra.
Most is így volt, apa ment elől szótlanul, elszántan, kezében a vadász puskával, anya meg én csak jóval mögötte baktattunk. Féltem, és aggódtam apáért is, bár valami azt súgta, az a valaki aki bent fekszik, teljesen ártalmatlan. És talán jobban retteg attól, ami történik, mint mi.
Apa megtorpant a kis ház ajtajánál, amit a nagy sietségemben résnyire nyitva hagytam. Picit meglökte az ajtót, ami nyikorogva engedelmeskedett neki.
- Hahó ! Megtudhatnám mit keres itt ? - szólalt meg hangosan, de nem reagált a szavaira senki.
- Tudom, hogy itt van, kérem válaszoljon ! - próbálkozott újra apa, de ismét csak a csend válaszolt. Apa nem tehetett mást, belépett a kis házba. Szorongva mentünk utána anyával.
Por szállt az arcunkba és a piszkos ablakokon keresztül beszűrődő szürkés fényben kirajzolódott előttünk nem messze, egy emberi test a földön heverve. A régi kanapénkról származó sötét kék vastag pokrócot terítette magára, alig lehetett belőle látni valamit. Sötét haja verítékes arcába hullott. Szaggatottan vette a levegőt. Kisebb vértócsa volt körülötte. A döbbenettől ajkunkra fagyott a szó.
- Istenem ! - mondta végül apa és a ház sarkába rakva a fegyvert, az idegenhez sietett. Aggódva hajolt feléje és gyorsan széthajtotta a pokrócot, ami eddig elfedte, az ismeretlen riadtan felsóhajtott és kezeivel apa karjába kapaszkodott, aki igyekezett megnyugtatni.
- Ne féljen, nem fogom bántani ! Nyugodjon meg !
Erre az ismeretlen rémült kapálózása alább hagyott és talán rezignáltan ránk bízta magát.
- Nagyon megsérült ? - kérdeztem remegő hangon.
Apa anyára és rám nézett. Félelem volt a szemeiben.
- Hívjátok Doktor Schillert gyorsan ! - parancsolta felelet helyett.
- Majd én ! - ajánlkoztam és már rohantam is vissza a házba, tárcsázni a helyi orvost.
Dr. Schiller hamarosan megérkezett, addigra apa és anya eltámogatták az ismeretlent a házba és lefektették az egyik szobába. Én még mindig a történtek hatása alatt álltam és nem is akartam lábatlankodni, ezért behúzódtam a szobámba, de az agyamban újra és újra az az egyszerre félelmetes és egyszerre szívfacsaró kép pörgött, amikor felfedeztük az idegent. Csak akkor jöttem elő, amikor már az orvos is itt volt és megvizsgálta őt. Apával és anyával együtt kíváncsian várakoztunk a szoba ajtaja előtt.
Dr. Schiller szerencsére gyorsan végzett.
- Mi a helyzet doktor úr, nagyon nagy a baj ? - kérdezte apa rögtön, mikor az orvos kilépett a szobából és becsukta maga mögött az ajtót.
- Nyugodjon meg Herr Schafer, a betegünk meg fog gyógyulni...- nyugtatta meg apát Dr. Schiller.
- Hála Istennek. - mosolyodott el anya.
- Szúrás, vagy vágás érte az egyik felkarját, innen eredt a nagy mértékű vérzés. Pár öltéssel össze varrtam a sebet és most már minden rendben lesz. Volt még néhány felületes  horzsolás a testén, azokat is lefertőtlenítettem, elláttam, nem lesz gond. Kicsit gyenge a vér veszteségtől, de a pihenés jót tesz neki és hamarosan fel épül...- foglalta össze a tényállást Dr. Schiller.
- Ébren van ? - kíváncsiskodtam, mert nagyon érdekelt, hogy néz ki a titokzatos vendégünk, akinek az arcából a kis házban lévő félhomály miatt nem láttam szinte semmit.
Dr. Schiller a fejét rázta.
- Eléggé zavart volt, kapott egy nyugtató injekciót és most alszik. Azt javaslom hagyják pihenni, hogy minél előbb erőre kapjon.
- Úgy lesz. - ígérte apa.
- Biztosra veszem, hogy nem környékbeli. Esetleg tudják a személy azonosságát, hogy értesítsék a hozzá tartozóit ? - kérdezte Dr.Schiller.
- Sajnos, nem találtunk nála semmilyen iratot. - válaszolta anya.
- Hát reméljük, ha magához tér, felfedi a kilétét. Szerintem felettébb különös fiatal ember...- tette még hozzá Dr. Schiller a fejét csóválva és az ajtó felé indult. Apa és anya utána mentek, hogy kikísérjék. Én viszont nem bírtam magammal, a kíváncsiságom és az orvos szavai szöget ütöttek a fejembe. Mindenáron látni szerettem volna az illetőt. Miután apáék mögött csukódott a ház ajtaja, lenyomtam a kilincset és résnyire bekukucskáltam a szobába. Zavaróan nagy csend volt, csak halk lélegzet vételeket lehetett hallani az ágy felől. Nem haboztam, gyorsan beóvakodtam és felszisszentem, ahogy lábam alatt megreccsent a padló. Az ismeretlen a hátán feküdve egyenletesen lélegzett és nyilván valóan mélyen aludt. A fehér takaró csaknem elfedte őt. Tettem az ágy felé néhány lépést és akkor hirtelen megpillantottam az arcát. 





A levegő a tüdőmbe szorult és a szám is tátva maradt a csodálkozástól. Már értettem, miért mondta Schiller doktor, hogy felettébb különös az idegen kinézete. Egy másodpercre nem is hittem el, hogy férfi. A finom vonásai annyira nőiesek voltak, hogy szinte hihetetlen volt hogy mégsem az. Az arca sápadtan fehér volt, a szája vértelen, sötét színű hajából pár tincs az arcát súrolta. Csukott, szép vágású szemei, hosszú fekete szempillái meg-meg mozdultak, biztosan álmodott. Nem is tudtam mit gondoljak, még sosem láttam hozzá foghatót, egyszerűen nem találtam a szavakat és a tekintetem egyre csak az arcára vándorolt, mintha valami mágnesként vonzott volna oda.
- Te meg mit keresel itt Gustav ? - ripakodott rám anya.
- Hát...- dadogtam elvörösödve.
- Doktor Schiller megmondta, hogy pihennie kell, szóval a legjobb lesz, ha te most szépen kimész innen és elfoglalod magad valamivel ! - adta ki az utasítást anya és kifelé kezdett tuszkolni a szobából, majd vetett még egy pillantást az ismeretlenre és becsukta az ajtót. Bár a kíváncsiság erősen kínzott, de beláttam, hogy igaza volt anyának és a nap többi részében nem zavartam meg a vendégünket . Ez persze nem azt jelentette hogy nem érdekelt ki is alszik a nővérem régi szobájában, viszont nem akartam felmérgesíteni anyát, azzal hogy ellenszegülök neki. Másnap reggel viszont a szokásosnál is korábban ébredtem és a rutin fogmosás és zuhanyzás után izgatottan jelentem meg a konyhában, remélve hogy a szüleim már szolgálnak valami hírrel. Csak apát találtam a reggeliző asztalnál, szórakozottan falatozott egy újságba feledkezve.
- Szia apa ! - ültem le az egyik székre és magam elé húztam egy csészét, hogy teát töltsek bele.
- Szia Gustav. - hümmögött apa, de fel sem nézett az újságjából.
- Anya merre van ? - érdeklődtem.
- Bent van a szobában a betegünknél...
- Felébredt ? - vágtam apa szavába türelmetlenül és olyan hevesen pattantam fel az asztaltól, hogy majdnem leborultak a porcelán teás csészék és tányérok. Apa csodálkozva pislantott rám és nem értette, mire fel ez az izgalom.
- Nem tudom fiam, talán. Anyád bement hozzá pár perce, hogy ellenőrizze minden rendben van e vele.
- Megnézem én is. - mondtam és nem törődve apa elképedésével, máris a szoba felé vettem az irányt. Éppen akkor nyílt az ajtó és szabályosan bele ütköztem anyába.
- Kisfiam, hát fellöksz ! - csóválta a fejét.
- Ne haragudj. - szabadkoztam.
- Megtudhatom hova szaladsz így ? - tette anya csípőre a kezeit.
- Hogy van ? Felébred már ? - kérdeztem válasz helyett.
Anya szelíden elmosolyodott és megsimogatta az arcomat.
- Ennyire aggódsz érte ?
- Csak érdekel, mi van vele...- vonogattam a vállamat zavartan.
- Nyugodj meg, minden a legnagyobb rendben. Végig aludta az éjszakát, lement a láza, a sebe is megfelelően be van kötözve. Amúgy most ébredezik és biztos szeretne enni valamit.
- Majd én beviszem neki ! - mondtam határozottan.
- Rendben, ha ennyire szeretnéd. - tárta szét karjait anya és a konyhába indult, hogy reggelit készítsen az idegennek. Alig bírtam kivárni, míg vajas pirítóst, lekvárt, kekszet, teát és gyümölcsöt pakolt egy tálcára, majd a kezembe nyomta és a szoba ajtót kinyitva, segített nekem bejutni. A szívem a torkomban dobogott és észrevehetően reszketett a kezem, annyira hogy féltem leejtem a tálcát.
- Jó reggelt ! - köszönt barátságosan anya, amikor átléptük a szoba küszöbét. Már akkor éreztem a vért az arcomba áramlani, pedig még egy pillantást sem vetettem az ismeretlen fiúra.
- Szia...- motyogtam halkan és lassú léptekkel indultam az ágy felé.
- Jó reggelt. - hallottam meg az ő hangját, ami ugyan rekedt és erőtlen volt, de máris heves szédülés kerített hatalmába.
- Örülök, hogy jobban vagy. Ha nem baj tegezlek, úgy látom, olyasmi korú lehetsz mint a fiam. - mosolygott anya és lassan elhúzta a függönyt hogy kinyithassa az ablakot. Az idegen feljebb csúszott az ágyon, hunyorgott a napfénytől és kérdőn nézegetett körbe a reggeli sugarakban fürdő szobában.
- Hol vagyok ? - érdeklődött halkan.
- Egy kis faluban Loitschében. Mi vagyunk a Schafer család, mi találtunk rád a vendég házunkban. Ramonának hívnak, a férjem, aki most épp kint reggelizik Johann, ez a kíváncsi srác pedig a fiunk, Gustav. - mutatott rám kedvesen anya, és ha lehet én ettől még jobban elvörösödtem.
- Én Bill vagyok. - mutatkozott be a fiú.
- Nagyon örülök Bill. - biccentett anya.
Letettem a tálcát az ágy szélére.
- Itt a reggelid. - nyögtem és egyre csak a padlót bámultam.
- Köszönöm. - nyúlt Bill az ételek felé, de ekkor feljajdult és bekötözött karjához kapott. Fájdalmas hangjára én is felemeltem a fejemet és szemeim végig siklottak meztelen felsőtestén, amin érdekes, számomra megfejthetetlen tetoválások kanyarogtak. Édes Istenem, még sosem láttam ennyi tetoválást !
- Megsérültél, az orvos össze varrta a sebet, most lehet hogy pár napig fájni fog. - figyelmeztette anya és arrébb tolta a tálcát, hogy a fiú elérhesse azt, majd kifelé indult.
- A ruháidat kimostam és megszárítottam, itt lesznek a széken. Pihenj nyugodtan, ha bármire szükséged van szólj csak bátran ! - mondta még és becsukta maga mögött az ajtót.
Bill kezébe vette az egyik vajas pirítóst, de nem harapott bele, csak bámult maga elé. Ahogyan én is és kínos volt ez a csend. Jó lett volna megtörni valahogy, de semmi épkézláb dolog nem jutott az eszembe, sőt ránézni sem mertem Billre, inkább igyekeztem helyére illeszteni a széthullott gondolataimat.
- Ugye nem véreztem össze semmit ? - kérdezte váratlanul.
A kérdése meglepett és hirtelen ért.
- Tessék ? Ja...nem...vagyis nem gond...Az a lényeg, hogy meggyógyulj. - mondtam és olyan bénának éreztem magam.
Bill elmosolyodott.
- Nagyon köszönök mindent, amit értem tettetek.
- Igazán nincs mit, megsérültél és alapvető hogy segítünk a bajba jutottakon. Erre felé ez a szokás. - hárítottam a hálálkodását.
- Egy idegenen is ? - kérdezett halkan Bill hitetlenkedve.
- Igen, akár egy idegenen is ! Ha tisztességesek a szándékai felénk, miért ne nyújtanánk baráti kezet neki ! - jelentettem ki, mert szerettem volna tudni Bill hogy reagál erre. Igazság szerint azt akartam tudni, mi volt a célja hogy a mi vendégházunkban húzta meg magát, valamint hogy vannak e sötét gondolatai. De ahogy az újra meg újra lopva ránéztem, nem tudtam volna feltételezni róla semmi bűnös dolgot. Sőt...Fáradtnak, betegnek és ártatlannak nézett ki. És ezen kívül még sok más  is eszembe jutott, ahogy elnéztem hibátlan arcát, a száját, igézően barna szemeit és hosszú szempilláit. Össze kavart a látványa.
Egy darabig ismét hallgattunk, Bill aprókat harapott a pirítósból, de nem látszott túl éhesnek, én meg ölembe ejtett kezekkel ültem az ágya mellett.
- És emlékszel esetleg, mi történt veled, hogy sérültél meg és hogy kerültél ide ? - árasztottam el kérdésekkel, mikor éreztem elég bátorságot hogy erről faggassam.
- Nem...- dadogta Bill.
- Semmire sem ? - hitetlenkedtem.
- Sajnálom, de nem, semmire sem...- rázta a fejét Bill és olyan hevesre sikerült a tagadása hogy a tálcán lévő teát is kiloccsantotta. Tehetetlenül és kicsit dühösen sóhajtott fel, ahogy a tea sérült karjára és az ágyneműre folyt. Készségesen oda ugrottam, hogy elvegyem tőle a tálcát és az éjjeli szekrényen heverő textil törlővel sietve letörölgettem róla a nedvességet. Ámulva vette tudomásul az ösztönös cselekedeteimet és én is megdöbbentem magamon, hogy ilyet teszek, nem is tudom miért. Össze szorult a torkom, ahogy lassan és gyengéden itattam fel Bill bekötözött karjáról a folyadékot, miközben hófehér bőrén lévő mintákat bámultam, aztán  elkaptam a tekintetem.
- Sajnálom, nem akartam kérdezősködni, olyan udvariatlan vagyok...- suttogtam és zavartan kifújtam a levegőt, majd a tálcára raktam a törlőt.
- Semmi baj...- mosolyodott el Bill és rám nézett. Még sosem láttam senkit, akinek ilyen lázasan csillogtak a szemei, szinte szikráztak. És én bele szédültem ebbe. Semmit nem értettem, legfőképp magamat nem és úgy éreztem, ki kell mennem onnan, mégpedig nagyon gyorsan, mielőtt még több ostobaságot csinálok.
- Most megyek, a fürdőszobát a folyosó végén találod, ha bármi kell, csak szólj...- hadartam el és az ajtó felé indultam.
Hallottam, hogy Bill az éjjeli szekrényre rakja a teás bögréjét.
- Köszönöm szépen Gustav...
Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy kimondta a nevemet. Volt a hangjában valami, amitől minden szőrszál az égnek meredt a gerincemen. Valami megfogalmazhatatlan, amivel még sosem találkoztam...Nyeltem egy nagyot és bólintottam.
- Igazán nincs mit. - ezzel gyors léptekkel el hagytam a helyiséget.
Anya és apa a konyhában ültek és reggeliztek. Azaz hogy apa még mindig az újságja felett ült és nem is figyelt anyára, aki viszont hozzá beszélt. Reszkető lábbal ültem le közéjük és magam elé vettem egy pirítóst, de egyáltalán nem voltam éhes.
- Mondott valamit ? - sandított rám anya.
- Miről ? - kérdeztem vissza az előttem lévő tányér mintáját mereven bámulva.
- Hát arról, hogy sérült meg, honnan jött, egyáltalán ki is ő. Tudnunk kellene kinek szóljunk, lehet hogy keresi a családja...- válaszolta anya.
- Azt mondta nem emlékszik, a családjáról pedig nem kérdeztem. - vontam vállat.
- Remek, akkor ott tartunk ahol eddig. Egy idegen fekszik az egyik szobában...- morgott apa, aki talán tőlem várta, hogy közelebb férkőzzek Billhez és megtudjak róla pár dolgot.
- Nem idegen ! Billnek hívják és nagyon kedves ! - vágtam apa szavába hangosan, aztán inkább vöröslő arccal elhallgattam.
Apa és anya össze néztek, furcsállták a hangulat kitörésemet.
- Rendben akkor van egy idegen a házunkban, akinek Bill a neve... - helyesbített apa és lehet hogy viccnek szánta, de senki sem nevetett.
- Előbb-utóbb biztos beszélni fog. - helyeselt anya.
- Hagyjuk hogy kipihenje magát. - tettem  hozzá, hogy elejét vegyem a találgatásoknak arról, hogy is került ide Bill. Anya és apa nagyon jószívűek voltak, de egy unalmas kis falu lakóiként kissé kíváncsiak is.
A kijelentésemmel mindenki egyet értett, mert nem szólalt meg egyikük sem, némán ettek tovább, de nekem egy falat sem ment le a torkomon. Túlságosan felkavart voltam az előbbi élményektől és bár eljátszottam az érdektelent, nagyon is érdekelt ki ez a fiú, aki ilyen érzelmeket gyakorolt rám. Még sosem éreztem ilyet és megijedtem magamtól. Eddig egy jobbára kiszámítható, csendes, nyugodt és kicsit félénk srácnak tartottam magam, aki ura a cselekedeteinek. Most viszont erre mind rácáfolt a vendégünkből áradó furcsa energia, titokzatosság és hangulat, amit nem nagyon tudtam hova tenni. Persze az elkövetkezendő napokban is segítettem neki, ha megkért, de kerültem a tekintetét, ami melegséggel töltött el belülről és gyengeség szaladt végig minden végtagomon, ha megláttam őt, vagy ha meghallottam a hangját. Nem tudtam mi ez az egész, alaposan össze zavarodtam és menekülés kép egyre inkább anyára bíztam a segítés nyújtást, én pedig titokban néztem csak be a szobája ablakán.
Láttam, hogy az állapota egyre javult, kezdett erősödni. Megfontoltan sétálgatott a bútorok között, néha megállt és álmélkodva tanulmányozta a polcon sorakozó családi képeket. Vajon neki hol lehet a családja ? Várja valahol valaki ? Min mehetett keresztül, míg hozzánk került ? Ilyen és hasonló kérdések jutottak eszembe, valahányszor titkos pillantásokat vetettem rá az ablak üveg mögül. De anya megtiltotta hogy faggatózzak és én is jobbnak láttam, ha csendben maradok.
Pár eseménytelen nap után, egyik délután Bill váratlanul megjelent a szobám ajtajában. Éppen zenét hallgattam az ágyamon hason fekve, egy magazinba temetkezve. Tétován állt a küszöb előtt, mikor megpillantottam. Nem számítottam rá, ezért jól megijesztett. Elöntött a veríték és felültem az ágyon, vagyis inkább felugrásnak lehetett nevezni a mozdulat sort, amit produkáltam.
- Bill...- dadogtam és szinte letéptem a fülemről a hallgatót.
- Nem akartalak megijeszteni Gustav...- mentegetőzött és hátra lépett pár lépést.
- Nem ijesztettél meg, csak azt hittem alszol. - mondtam gyorsan és igyekeztem uralni a hangomat, hogy ne remegjen, a szívem viszont így is majd ki ugrott a helyéről. És ezt nem csak az ijedtség miatt éreztem.
Mióta Bill nálunk volt, egyszer sem hagyta el a szobát, kivéve ha a fürdőbe ment. Meglepett hogy itt van, de nem akartam udvariatlan lenni.
- Gyere csak ! - invitáltam barátságosan, ő pedig félve lépett be és tekintete végig futott a szobámban lévő nagy méretű posztereken, repülő gép modelleken, mindenféle dísztárgyon. Még mindig nagyon sápadt volt, a szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek. Az a kockás ing és farmer volt rajta, amiben rátaláltunk.
- Szép szoba. - ítélte meg.
- Ugyan már, egy takarítás rá férne, anya legalábbis mindig ezt mondja ! - vonogattam a vállamat és zavartan nevetgéltem. Bill mereven nézni kezdte az egyik polcon lévő könyveket. Úgy tűnt, érdekli amit ott lát.
- Szeretnél olvasni ? - kérdeztem, de nemet intett.
- Akkor szükséged van valamire ? Esetleg ennél, innál valamit ? Anyáék bementek a városba, de szívesen segítek bármiben. - ajánlottam. Bill rám sandított.
- Kimehetnék a kertbe ? - érdeklődött halkan.
- A kertbe ? - ismételtem meg a kérdést.
- Olyan szépen süt a nap...- mondta válasz helyett Bill.
Nem tudtam, ez mennyire jó ötlet és anya sem volt itt, hogy tanácsot adjon, de több napja már hogy Bill hozzánk került és azóta csak a házban volt. Érhető, ha elunta magát és talán nem árt meg neki egy kis napfény, meg friss levegő.
- Ha már nem vagy túl gyenge, miért ne ?!
Bill arca felderült.
- Köszönöm...
- Tudod, mit ? Kikísérlek. - ugrottam fel az ágyból és előre mentem.
Hanyag mozdulattal nyitottam ki a kaput és lépdeltem egyenesen a teraszra, a  felállított kerti székekig. Lesöpörtem az oda hullott virágszirmokat, majd felállítottam a napernyőt is. Mire Bill kiért, össze rendeztem mindent. Hálásan mosolygott rám.
- Köszönöm, de megcsináltam volna én is...- szabadkozott és látszott hogy zavarba hozta a készségességem. Pironkodva foglalt helyet a székben.
- Ugyan már, nem fáradtság, neked pedig még pihenned kell. - figyelmeztettem, mire elmosolyodott. Talán kicsit gúnyosan is.
- Úgy érzem teljesen jól vagyok és nem sokára elmegyek innen...
A kijelentésétől nagyot dobbant a szívem és kiszáradt a torkom.
- Csakugyan ? - kérdeztem és lezöttyentem a mellette lévő székre.
- Eleget zavartam itt. A megjelenésemmel alaposan felborítottam az életeteket...- mondta Bill.
- Dehogy is ! Ez egyáltalán nem igaz ! - tiltakoztam hevesen, mire újabb mosolyt kaptam válaszul, de ez a mosoly már szelíd volt. Olyan, amitől a maradék erőm is elhagyott és még inkább melegem lett.
- Befurakodtam a házatokba, napok óta a elfoglalom a szobátokat...
- Az a nővérem szobája, de ő már nem lakik itt, ha emiatt nem akarsz maradni akkor megnyugodhatsz...- vágtam a szavába.
Bill elsimította az arcába hulló fekete hajtincseit.
- Kedves vagy hogy marasztalsz, de nem maradhatok itt örökre.
- Miért nem ? - bukott ki belőlem a kérdés, amit azon nyomban meg is bántam és átkoztam magam, hogy lehetek ilyen szókimondó.
- Nem sodorhatlak bajba titeket, már pedig ha sokáig nálatok vagyok ez előfordulhat. A legkevésbé ezt szeretném, hiszen olyan jók voltatok hozzám. - válaszolta Bill hosszú hallgatás után.
- Miféle bajba ? Ezt nem értem...- csóváltam a fejemet.
- Ne haragudj, de nem mondhatok többet. Egy biztos, nem jó ötlet ennyire akarnod, hogy itt legyek. - Bill arcán újra átsuhant egy mosoly, aztán az enyémen is. De nem tudtam mit mondani, így nem szóltam csak fél szemmel néztem őt, ahogy az előttünk lévő tájat fürkészte. Az arcvonásain látszott, hogy le van nyűgözve és tényleg szép látványt nyújtott az érintetlen természet, a közelben lévő erdő, a zöld megannyi árnyalatában pompázó fák, bokrok, a felhőtlen kék égen vándorló madárcsapat. Bár én egész életemben itt éltem és már megszokottá vált a kép, néha akkor is úgy gondoltam, piszok nagy szerencsém van emiatt.
- Gyönyörű itt...Ahol én lakom, nincsenek erdők, hegyek...- sóhajtotta Bill kis szomorúsággal a hangjában.
- Az hol van ? Valamelyik környék beli városból jöttél ? - kíváncsiskodtam, de valahogy éreztem hogy nem kapok konkrét választ. És így is lett.
- Ahonnan én jövök csak beton van és sötétség. Nem valami szívderítő. Szeméthalmok és égbe nyúló épületek, forgalmi dugók és szennyezett levegő. Itt minden olyan más. Olyan mint a nyugalom szigete, már ha létezik olyan...
Ettől a felelettől nem igazán jutottam közelebb a megoldáshoz. Talán valamelyik nagyvárosra utalt ezzel, lehet hogy a fővárosból jött ? De mi van ha nem is az országból ? Minden szava egy megfejthetetlen titok volt és egyszerűen nem engedett bepillantást az eddigi életébe. Ez bosszantott kicsit, de mindig anya szavai jutottak eszembe, hogy ne legyek tolakodó Bill múltját illetően, majd ő tudja mennyit és mikor mesél róla. Nyeltem egy nagyot és az asztalra hullott rózsaszín virágszirommal kezdtem játszadozni, szórakozottan fogtam a kezembe.
- Pont ezért maradhatnál, ha gyűlölsz ott lakni...- jegyeztem meg.
Bill még mindig a tájat nézte.
- Nem mondom, hogy gyűlölök...Meg aztán teljesen mindegy én mit akarok, nekem ott kell élnem. - mondta határozottan, ezzel újabb fejtörést okozva nekem. Ott kell ? De hát ki kényszeríti erre ?
- Egy szavadat sem értem Bill. - csóváltam a fejemet kétségbe esetten és elengedtem a nyári szélbe a virágszirmot, ami lágyan kelt útra a levegőben. Csak néztem utána és Bill is. A szemében valami vágyakozás féle volt, talán abban a másodpercben szeretett volna ő is könnyű virágszirommá válni, ami bejárhatja a földet.
- Kicsit bonyolult személyiség vagyok. Ne haragudj ezért...- pillantott rám. Ismét találkoztam a szeme fényében lakozó vakító csillogással és akaratlanul is nagyot sóhajtottam.
- Nem haragszom, csak annyira szeretnék segíteni. Szeretnélek megismerni...- motyogtam neki őszintén.
- Igazán ? - kérdezett vissza nem titkolt ámulattal.
Bólogattam és lábammal piszkáltam a kerti asztal lábát. Az arcom olyan vörös volt, mint az anya kertjében ültetett rózsák és izzadtság cseppek jelentek meg a szám felett. Bill akármit mondott, akárhogy nézett, nem volt olyan, hogy ne hozott volna jobban, vagy kevésbé zavarba. És ez volt amit nem tudtam hova illeszteni magamban. A lányoktól estem mindig így zavarba, amit meg is értettem, na de Bill férfi, mégis úgy hat rám mintha egy csapat lány venne körül. A vérnyomásom az egekbe szökött, a hangom elcsuklott, hol fáztam, hol meg melegem volt és olyan dolgokat mondtam ki, amiket nem lett volna szabad. Féltem nehogy Bill őrültnek nézzen, vagy olyannak aki túlságosan rá akaszkodik, de a viselkedésemmel nem tudtam mit kezdeni és főleg nem tudtam irányítani egy bizonyos pont felett. Teljesen kifordultam magamból.
- Én is szeretnélek megismerni Gustav. Eddig csak azt tudom rólad, hogy nagyon szereted a szüleidet és segítőkész vagy. Miért nem mesélsz magadról, a családodról ? - nézett Bill a szemembe, és tekintetével mintha egyenesen a szívem közepébe döfött volna egy kést. Ügyes húzás volt tőle, hogy így szabadult a kellemetlen helyzetből.
- Nem hinném hogy sok érdekeset tudnék mondani ! Szeretem a rock zenét és sokat álmodozom mindenféle ostobaságról, de ezen kívül teljesen hétköznapi és unalmas vagyok ! Mióta megszülettem itt élek a családommal, apával, anyával és a nővérem is itt élt, de ő bajba keveredett, ahogy anya mondaná...- hadartam majd elhallgattam. Éreztem, hogy ezt nem szabadna, apa és anya ezt sosem mondaná el, nem dicsekedne vele. Bill szemében érdeklődés csillant, de nyilván nem akart megbántani a kérdéseivel, ezért csak alig észre vehetően bólintott. Csend állt közénk, én pedig mérlegeltem mit szabad mesélnem és mit nem.
- Szóval a nővérem, Franziska a szüleim tudta nélkül viszonyt folytatott egy jóval idősebb, nős férfival a faluból, aki teherbe ejtette. Mikor ez kiderült apa és anya annyira megharagudtak rá, hogy kitagadták. El kellett mennie innen. Először a rokonokhoz ment a városba, nem sokkal később megszületett a kislánya. Majd miután az a férfi elvált, Franzival össze házasodtak.Ez már valamivel több mint két éve volt, alig hallunk felőle, messze költöztek és élik az életüket. Anya és apa azóta sem bocsátottak meg neki, ha nagy néha a nővérem jelentkezik telefonon, azzal mindig darabokra töri a szüleim szívét és napokig csak arról beszélnek...Tudod, a nővérem volt az ő nagy-nagy reményük, azt akarták hogy tovább tanuljon, de az élet nem így hozta...- árultam el, miután úgy éreztem beavathatom ebbe Billt.
- És te ? - kérdezte Bill.
- Én szeretem a testvéremet, megdöbbentett hogy kisbabát vár, de engem nem viselt meg annyira a döntése. Úgy voltam vele, ha szereti annyira azt a férfit, hogy gyereket is szül neki, és az az ember is viszont szereti, miért ne élhetnék együtt az életüket ? Az a baj, hogy erről apát és anyát nem lehet igazán meggyőzni, néhányszor próbáltam, de mindig lekiabáltak...- feleltem és szinte magam előtt láttam, a családi vitákat, amik mindig nagyon felzaklattak. Érzékeny voltam a hangos veszekedésre, jobb szerettem békében megbeszélni a dolgokat, márpedig a nővérem ügye nem éppen egy csendesen megtárgyalható história volt.
- Igazad van, az ember tegye azt amihez kedve van. Már ha teheti...- ítélte meg Bill és még mindig kérdőn fürkészte az arcomat. Fogalmam sem volt mit mondhatnék, mesélhetnék még magamról, vagy a teljesen átlagos családomról. Kezdtem fojtogatónak érezni a pillantását, különösen hogy nem tudtam miért néz így engem. Ismét elfogott a menekülési kényszer, mikor már nem bírtam tovább, hirtelen felpattantam az asztaltól.
- Nem vagy szomjas esetleg ? Ne hozzak egy pohár üdítőt ? - kérdeztem remegve elcsukló hangon, szaporán kapkodva a levegőt. Választ nem kaptam, csak álltam ott lebénulva és azt vizsgálgattam, hogy a kezem, ami a műanyag asztal szélén volt, mennyire közel van Bill ujjaihoz. Szinte centiméterek választották el tőle. Újra megcsodáltam a karján lévő tetoválást, amiből igazán nem sokat tudtam kivenni, valami írás féle volt, de hogy  mit jelenthetett, csak ő tudhatta.
Zsibbadni kezdett a fejem és teljes tanácstalanság vont maga alá. Mit szeretne még hallani ?
- Gustav...- Bill ajkán furcsa mosoly jelent meg és ahogy megnyalta az ajkait, kivillant ezüst nyelv piercingje, amiről az idáig nem is tudtam hogy van. Bele sajdult a gyomrom a látványba és a gerincemen fel-alá futkosott valami bizsergés. Mi a csoda történik velem ?
- Igen ? - néztem egyenesen rá és a számat is nyitva felejtettem, ahogy arcának minden részletét alaposan megfigyeltem. Már nem is tűnt olyan ártatlannak. Már nem volt elesett, mint az első itt töltött napokban. Már nagyon is jól tudta mit akar. Talán zavarba hozni engem...Vagy csak beképzeltem ezt.
Egyetlen szó dörömbölt össze kavarodott agyamban. Mégpedig hogy gyönyörű szép...De ez őrültség ! Nem gondolhatom azt egy férfiról, hogy gyönyörű...De akkor hogyan fogalmazzak ? Milyen szó írhatta volna le megfelelően, amit irányában gondolok ?! Semmi nem jutott eszembe. Még sosem éreztem magam olyan szerencsétlennek és csapdába esettnek. Bill pedig nem szólt, miután kimondta a nevemet. Mosolygott, időnként rám pillantott, én pedig görcsbe rándulva vártam hogy megszólaljon. De ehelyett apa és anya toppantak be és mentették meg a helyzetet.
- Nahát Bill, úgy döntöttél napfürdőzöl kicsit ? - kérdezte kedvesen anya, én meg össze rázkódtam a hangjától. Nem is hallottam, ahogy a teraszra léptek. Sőt semmit sem hallottam, csak saját tehetetlen vergődésemet és a szívem gyors dobbanásait. Láttam, hogy Bill bólintott és közben lassan vette le rólam a szemeit.
- Gustav, ugye segítettél Billnek mindenben ? - érdeklődött apa, mire kábultan helyeseltem.
- Most bemegyek a szobámba. - mondtam rezzenéstelen arccal és mereven előre bámulva indultam a ház irányába, magam mögött hagyva a csodálkozó szüleimet, és Billt, aki talán magában jót nevetett a sutaságomon.
Éjszaka nem jött álom a szememre. Csak forgolódtam az ágyamban a plafont bámulva és szüntelenül a délután történtek, valamint Bill érdekes pillantásai jutottak eszembe. Rám még nem nézett így senki. Sőt, talán soha egy léleknek sem jutott eszébe rólam más, csak hogy egy kedves, tisztelettudó, szőke fiú. De Bill nem így bámult engem. Ő nem ezt látta, nem ezt akarta látni. Fogalmam sem volt, mit akart tőlem. Nem ismertem igazán, tett róla hogy így legyen. Én viszont nem tudtam titokzatos maradni, elvarázsolt a szeme és belőlem egy mosolyával olyan információkat szedett ki, hogy például mi történt a testvéremmel. Nem tudtam mi ez...Nem tudtam...
Gondterhelten ültem fel és megtöröltem izzadt homlokomat, majd kikászálódva az ágyból, a konyha felé vettem az irányt, hogy igyak egy pohár vizet. Nehéz sötétség ülte meg a házat, a szüleim szobájából apa horkolásán kívül egy nesz sem hallatszott. Franziska egykori szobájának ajtaját viszont nyitva találtam és ugyanakkor vettem észre azt is, hogy a teraszra vezető ajtó is nyitva. Rögtön heves szívdobogást kaptam, de nem tétováztam Bill után eredtem. A teraszra érve, tücsök ciripelés fogadott és a hold ezüstös fénye. Forró nyári szél csapódott izzadt arcomba, ami kifejezetten jól esett. Halkan lépkedtem a hold adta világosságban tájékozódva. Bill viszont nem ült a kerti székeken. Csalódottan álltam meg és néztem körbe, de egy darabig csak az éjszaka végtelen feketeségét láttam. Aztán a vendég ház felől halvány narancs sárga fényt észleltem. Olyan aprócska volt, hogy sokáig nem tudtam eldönteni valós e, vagy csak képzelem, majd mikor megbizonyosodtam róla hogy nem a fantáziám játszott velem, elindultam arra.
A kert leg végében, ahol a vendégház is állt, nem jutottak el nagyon az utcán lévő lámpák fényei, így mire oda értem már csak az érzékeimre tudtam támaszkodni. A gyep hűsítően nedves volt meztelen talpam alatt, jól esett rajta a sétálás. Ahogy közeledtem az épülethez, felrémlett bennem az a nap, mikor ráleltünk Billre. Illetve, mikor én észre vettem hogy valaki meghúzta magát a kis házban. Hogy féltem akkor, szinte rettegtem. De most is szorította valami a torkomat, a mellkasomat. Ez azonban nem tisztán félelem volt, hanem várakozás is. Halvány reszketések futottak végig rajtam, míg magamban egyre azt kérdezgettem, miért is csinálom ezt ? De nem tudtam választ adni. Csak mentem halkan előre, míg csak elérhető távolságba nem kerültem a narancs sárga fényforráshoz. Pár méterrel odébb megtorpantam. A sötét még mindig elég nagy volt, csak Bill alakjának tompa rajzolatát tudtam kivenni. A vendégház oldalának dőlt és a narancsos fény a kezében lévő cigarettából eredt. Elcsodálkoztam, nem is tudtam, hogy Bill dohányzik.
A szokásos farmer nadrágot viselte, de a kockás ing nem volt rajta, csak egy sötét ujjatlan felső. Sérült felkarján még mindig ott volt a kötés. Fújta a füstöt és egyre csak a tiszta égen lévő holdat kémlelte. Mintha onnan várna valamit, vagy valakit. Haja az arcába hullott, időnként félre söpörte onnan. Majd felém fordult.
- Gustav te vagy az ?
Reménykedtem benne, hogy nem vesz észre, hogy tudok halk maradni, de tévedtem. Bill elindult felém. Azt hittem messzebb áll tőlem, de szempillantás alatt előttem termett.
- Te mit keresel itt ? - kérdeztem erőtlen hangon válasz helyett.
Bill mélyet szívott a cigarettájából és hosszasan eregette ki a szürke füstöt, ami lomhán szállt a hold irányába.
- Kicsit fájt a karom, nem tudtam aludni...- felelte.
- Szóljak anyának ? - érdeklődtem készségesen, de Bill nemet intett.
- Már jobban vagyok, elmúlt a fájdalom...Nem akarsz itt maradni ? - majd lassan a szájához emelte a parázsló cigarettát. Kilelt a hideg attól ahogyan csinálta, csak egy halk nyögéssel keveredett sóhajt tudtam kipréselni magamból és szédülni kezdtem.
- Miért maradjak ? - kérdeztem alig hallhatóan.
- Beszélgetni. Ahogy látom, te sem tudsz aludni...- mondta Bill.
- Hát tévedsz ! Csak fényt láttam és megnéztem honnan ered...- mentegetőztem kissé barátságtalanul.
Bill még egy utolsót szívott a cigarettába, majd földre dobta és gondosan eltaposta a csikket. Teljes sötétség lett újra. Szinte lélekbe tépően sötét. Nem láttam semmit, csak hallottam Bill levegővételeit hihetetlenül közel hozzám és éreztem az illatát.
- Ne haragudj a cigaretta miatt. Talán szólnom kellett volna erről a rossz szokásomról, de amióta nálatok vagyok, ez az első szál amit szívok. - magyarázta Bill.
- Engem nem zavar, amíg nem fújod az arcomba. Amúgy meg miért maradnék itt beszélgetni, mondtam hogy szeretnélek megismerni jobban, de te semmit sem mondasz magadról, én meg már mindent elmeséltem. - közöltem dacosan.
Egy autó hangját véltem hallani az út felől. Felkaptam a fejemet a zajra és ösztönösen össze húztam a szemeimet a jármű lámpájából ide tévedő fényektől. Bill megmozdult és közelebb lépett hozzám, pedig azt hittem ennél kevesebb távolság már nem lehet köztünk, de tévedtem.
- Már ismersz...- suttogta a fülembe.
Megráztam a fejem.
- Nem igaz ! Egyáltalán nem ismerlek !
- Gustav...
A fény megvilágította az arcát. Szelíden pillantott rám, majd egyik kezét a vállamra tette. A tenyere kellemesen meleg volt, ahogy gyengéden végig simított a vállamon. Még levegőt is elfelejtettem venni, mikor az érintését megtapasztaltam. A lábaim reszketni kezdtek, elsápadtam és mint akit áram rázott meg, úgy léptem hátra. Az autó elhaladtával újra sötét lett.
- Mit csinálsz ?! - próbáltam rá kiáltani, de csak egy megdöbbent, riadt és számon kérő kérdés lett belőle.
Bill is megrémült a hangomtól, bár nem láttam a sötétben, de úgy éreztem.
- Én...Gustav...Kérlek ne menj el...- kezdte volna, de közbe vágtam.
- Pedig azt fogom tenni ! Jó éjszakát ! - mondtam és szaladni kezdtem. Hátra sem néztem és hamarosan elnyelt a sötétség. Torkomban dobogó szívvel léptem be a házba és bizonytalan lábakkal botorkáltam el a szobámig. Gyorsan becsuktam az ajtót és lerogytam az ágyamra. Fáztam és izzadtam egyszerre. A torkom fájt, úgy kiszáradt és egyre csak remegtem, mint akinek magas láza van.
- Istenem...Istenem...- ismételgettem egyfolytában és nem is tudtam mit érezzek, mi volt ez az egész. Mintha Bill az érintésével még a maradék erőmet és értelmes gondolatomat is elvette volna. A vérem forrni kezdett, izgalmat éreztem, ahogy lassan indult az alhasamtól kezdve az ágyékomig. Szégyenemben hasra fordultam és erősen szorítva a párnámat, bele temettem a fejemet.
Vártam, hogy észhez térjek, "kijózanodjak", vagy jobban legyek, de tudtam a remegésem nem fog elmúlni. Csak Bill járt a fejemben és az, hogy a csalóka megérzéseim nem hazudtak, az átható pillantások és mosolyok valódiak voltak. Félelem cikázott végig bennem, égetett, áthatolt a bőrömön, ahogy az iránta való vágyakozás is szinte perzselt kívül-belül.
Hajnaltájt már biztosan tudtam, hogy valami megváltozott, valami átfordult átlagosból kiszámíthatatlanba. A felkelő nap fényeivel együtt valami kezdetét vette...

folytatás következik

Nektek, hogy tetszik eddig? Véleményeiteket várom!

4 megjegyzés:

  1. OMG *-* Ennek mikor lesz folytatása? o.O

    VálaszTörlés
  2. Szia Eva! Huh, most alaposan meg vagyok lepve, hatva és minden...Sosem gondoltam volna, hogy bármelyik novellám egyszer szerepelni fog bárkinek a blogján. Erről a töriről meg végképp nem feltételeztem volna. Szóval köszi, és a kedves szavakat is, ha úgy érzed hogy inspiráltalak és támogattalak, akkor nagyon is megérte a blogomat írni éveken keresztül. Nagyon nagy öröm ezt olvasni és ilyenkor kezd hiányozni az írás, meg ami ezzel járt, de sajnos jelenlegi élet helyzetem nem teszi lehetővé hogy írjak, meg ihletem sem nagyon van mostanság, főleg nem twc témakörben. Neked viszont továbbra is sikereket kívánok az írásban és egy nagyon jó délutánt csináltál nekem ezzel. KÖSZIKÖSZIKÖSZI *-*

    VálaszTörlés
  3. El sem tudod képzelni, hogy mennyire jól esett, hogy írtál. Jó hallani felőled! Én is sajnálom, hogy abba hagytad az írást, mindig örömmel olvastam az írásaidat. Nagyon tehetséges írónak tartalak és ezt számtalanszor bebizonyítottad már nekünk, emellett őszintén és hálásan mondtam/mondom, hogy tényleg nagyon sokat tanultam Tőled és javarészt Neked köszönhetem, hogy írni kezdtem és hogy létrehoztam ezt a blogot. Azt meg végkép nem gondoltam volna, hogy rendszeresen olvasni fogod a részeimet (tekintve, hogy az első történet milyen lett... már legszívesebben átírnám). Sokat jelentettek a visszajelzéseid, amikből szintén tanulhattam.
    Örülök, hogy egy kis örömet tudtam okozni Neked, hiszen Te annyiszor okoztál nekünk örömet az írásaid révén.
    Akinek köszönetet kell mondania az én vagyok: KÖSZÖNÖM! *-*
    A továbbiakban pedig sok sikert kívánok Neked, remélem még hallunk felőled!

    VálaszTörlés