2013. május 12., vasárnap

Életem az ikrek húgaként - 66. rész



Sziasztok!
Meghoztam a következő részt. Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett rá várni, de a vizsgáim közbeszóltak és csak most tudtam befejezni.
Továbbá szeretném elmondani, hogy a történetnek hamarosan vége, de addig is ha szeretnétek értesülni róla, hogy mikor van fent friss rész a blogon, akkor nincs más dolgod, mint oldalt a "Követés e-mailben" modult alkalmaznotok, mely során e-mailt kaptok a blog új bejegyzéseiről.
Jó olvasást!

Életem az ikrek húgaként

66. rész – Amikor mindenre fény derül

Kulcs csörgése halasztódott a bejárat felől, majd anyu lépett be az ajtón szatyrokkal a kezében. Gordon azonnal a segítségére sietett és elvette tőle a szatyrokat.
- Mi a baj drágám? – kérdezte amint az arcán rejlő zavartságot meglátta.
- Anya mi történt? – kérdeztem én is aggódva, olyan zavartnak tűnt.
- Az előbb beszéltem apátokkal! – mondta halkan, szinte suttogva majd egyenesen rám nézett.
- Hogy mi? – lépett be az ajtón Bill szintén elhűlt tekintettel, háta mögött Tommal.
- A galériából a szupermarketbe mentem, ahol véletlenül találkoztunk és megszólított. Megkérdezte, hogy nem tudnánk-e egy kávé mellett beszélgetni. Hirtelen nem tudtam mit csinálni, ezért elfogadtam. Beültünk egy közeli kávézóba és beszélgettünk.
- És mit mondott? – vágott közbe Bill, látszólag kíváncsian.
- Mindent elmesélt az elmúlt évekről, már amire emlékezett. – mondta anyu és szomorúság öntötte el az arcát.
- Már amire emlékezett? – hördült fel Tom. – És ránk nem emlékezett? Pff! – fintorgott és karba tette a kezét.
- Kérlek Tom, ez nem olyan egyszerű! – sóhajtott anya.
- Nem olyan egyszerű? – robbant ki Tomból. – Mi okoz nehézséget a telefon felemelésében vagy beülni az autóba és eljönni. Biztos beadott valami jó kifogást, csak, hogy ez engem nem hat meg. – szinte már kiabált a dühtől.
- Hidd el Tom, elég nyomós oka volt rá! – emelte fel a hangját most már anyu is, majd nagyot sóhajtott és folytatta. – Azt szeretné kérni és én is ezt kérem tőletek, hogy hallgassátok meg. Mindent meg fog magyarázni, el fog mesélni mindent, de megkért, hogy had ő mondja el nektek. – azzal a konyhába ment és a szatyrokat kezdte el kipakolni.
- Ezt nem hiszem el. – pufogott Tom és helyet foglalt velünk szemben. – Hirtelen felbukkan a semmiből és azt hiszi, hogy egyből a karjaiba omlok, mint holmi vacak tündérmesében és mindent elfelejtek. A nagy frászt!
- Na és ti merre jártatok? – érdeklődött finoman Georg, hogy a keletkezett feszültséget kicsit oldja.
- Davidnél, készen lettek a legutóbbi fotózás képei és azokat néztük meg. Elhoztuk a tiedet is, nem akartunk felébreszteni. – mondta Bill, majd átnyújtotta az eddig zsebében nyugvó pendrive-ot Georgnak.  – Válasz ki közülük 5-öt és majd azok fognak megjelenni a következő számban.
A közös ebédet követően – mely szokatlanul csendesen telt az órákkal ez előtti vita szülte konfliktus miatt- mindenki elvonult a saját dolgára. Mi Georggal a szobában bújtunk össze.
- Arra gondoltam, hogy megvehetnénk azt a szép kis altatót az ágy fölé, amit a múltkor kinéztünk. – vetette fel az ötletet miközben simogatott.
- Az tényleg nagyon aranyos volt. – mosolyogtam.
- El sem hiszem, hogy nemsokára megszületik. - Ábrándozott.
- Azért még van időnk bőven. Négy hónap az nagyon sok idő!
- Tudom, de már a szobácskája is kész van és megvettünk mindent, amire szüksége lehet. Fel vagyunk készülve az érkezésére.
- Fantasztikus apa leszel! – fúrtam fejem a nyakába és egy lágy csókot leheltem rá. Válaszként felhúzott magához, az ajkamra tapadt és szenvedélyesen megcsókolt.
- Min gondolkozol? – kérdezte miután nem reagáltam előző kérdéseire sem.
- Hmm? Ne haragudj kicsit elkalandoztam.
- Azt látom. Mi a baj? – kérdezte.
- Csak ez az egész olyan zavaros. Nem hiszem el, hogy anya ilyen könnyen lenyelné a dolgokat, amiken keresztül mentünk az elmúlt lassan 14 éven át. Láttad, hogy nézett ki, mennyire el volt szomorodva és szinte kétségbeesettnek tűnt.
- Talán beszélned kellene vele. Menj át hozzá. – felelte Georg.
- Tessék?
- Nézd. Se neked sem a kicsinek nem tesz jót, hogy folyton idegeskedsz. És úgy gondolom, hogy jót tenne, ha végre meg tudnátok beszélni a dolgokat. Hallgasd meg. Elvégre ő is csak annyit kért, hogy had magyarázza meg a történteket, a többi meg majd elválik. Az mindenkinek a saját döntése, hogy hogyan lesz ezután. És lássuk be! – kelt ki az ágyból – Szerintem Billt érdekelné a dolog, de amíg Tom nem képes lecsillapodni egy kicsit, addig ő sem fog lépni.
- Igazad van. Átmegyek hozzá! – határoztam el magam. Mindenkinek jár egy második esély, és ha csak annyi kell, hogy meghallgassam, rajtam nem fog múlni.
- Akarod, hogy átmenjek veled? – kérdezte, miközben a kabátot segítette fel.
- Azt hiszem ezt most egyedül kell meglépnem. Talán majd legközelebb… ha lesz egyáltalán legközelebb. – sóhajtottam és a kilincsért nyúltam, de előtte még magához húzott és egy halvány csókolt lehelt rám bátorításként.
Lassú léptekkel és kavargó gondolatokkal sétáltam az utcán Angelikaék háza felé. Felsóhajtottam, majd megnyomtam a csengőt.
Angelika hirtelen meglepett, majd mosolygós tekintettel nyitott ajtót.
- Eva! Szia, gyere be nyugodtan! – tárta kijjebb az ajtót. – Miújság? – kérdezte kedvesen és kérdő tekintettel nézett rám, amikor megálltam a bejárat előtt. 
- Igazából apukádhoz jöttem. Itthon van? – kérdeztem és egyre inkább összeszorult a gyomrom.
- I…igen persze, gyere be, szólok neki! – beléptem az előszobába becsukva magam mögött az ajtót, ő addig a lépcsőhöz szaladt és felkiáltott. – Apu, valaki téged keres! – alig, hogy kimondta, már is léptek hangja hallatszott.
Amikor megállt előttem és tekintetét rám emelte teste megfeszült, de szemében megcsillant egy aprócska fény.
- Eva! – suttogta halkan és azonnal sietett, hogy lesegítse a kabátom.
- Köszönöm. – erőltettem magamra egy aprócska mosolyt.
Ebben a pillanatban Melanie is megjelent a konyhából.
- Szia Eva! – mosolygott kedvesen, majd Jörg felé fordult. – Elfelejtettem pár dolgot a vacsorához, elugrok Angelikával venni ezt azt, majd jövünk. – simította meg bátorítóan a karját egy szelíd mosoly kíséretében, majd a kabátjáért nyúlt és elsiettek.
Hálás voltam neki, hogy félbeszakítja megkezdett munkáját csak, hogy mi kettesben tudjunk maradni. Gondolataimból egy torokköszörülés szakított félbe, majd egy kellemes mély hang duruzsolása.
- Gyere, foglalj helyet. – invitált a nappaliba. – Hozhatok esetleg valamit inni? – kérdezte és láttam rajta mennyire ideges és talán fél is egy kicsit, még is örül a jelenlétemnek.
- Egy csésze tea jól esne, köszönöm. – azzal a konyhába sietett, de néhány perc elteltével már vissza is ért két gőzölgő csészével a kezében.
- Barackos, remélem, még mindig szereted. – mosolyodott el majd letette elém a csészét és talán nem is gondolta, hogy ezzel az egyszerű mondatával mennyire szíven ütött. Döbbenten néztem magam elé, ismételgetve a szavait. Még mindig emlékszik rá… a barackos tea a kedvencem.
- Igen, köszönöm. – nyúltam a pohárért és megízleltem a forró nedűt.
Kínos csönd ült közénk, csak a lélegzetvételünket lehetett hallani, de semmiképpen nem akartam véget vetni ennek. Neki sem lehet könnyű, had szedje össze a gondolatait.
- Kö… köszönöm, hogy eljöttél. – törte meg a csendet végül. – Tudom, hogy most csak egy vadidegen vagyok a számodra - kezdett bele és felém fordult- és minden okod meg van rá, hogy így érezz, mégis tud, hogy az, hogy itt vagy és meghallgatsz sokat jelent nekem. – már is láttam megcsillanni pár könnycseppet a szemében, amit próbáltam figyelmen kívül hagyni és az ajkamat harapdálva hallgattam tovább.
- Nem tudom mennyire emlékszel- hiszen olyan kicsi voltál még-, arra a napra amikor a játszótérről hazafelé a Münz utca sarkán lévő kis fagyizóba mentünk, az volt a kedvenc helyetek. Tom leette magát csoki fagyival, Bill elesett miközben tölcsérrel a kezében szalad a teraszon lévő asztalokhoz, hogy kiválassza, melyikhez üljünk le. Te pedig a karomban ülve egy tölcsért rágcsáltál. 1999. junius 23. Nekem ez az utolsó emlékem rólatok. – ivott csészéjébe, majd fintorogva folytatta – illetve a rákövetkező hét szombatjából néhány pillanat. – újból a teájába kortyolt. Nem értettem igazán ezt az utolsó mondatát, ezért finoman rákérdeztem.
- Mi történt azon a napon?
- Azon a héten rettentő boldog voltam. Melanie akkor volt állapotos Angelikával és szerdán tudtuk meg, hogy kislány lesz. Másnap Simone felhívott, és egyeztettük a hétvégét, hogy mikor megyek értetek, hiszen megkezdődött a nyári szünet és megegyeztünk, hogy néhány napot nálunk fogtok tölteni. Ekkor még Lipcsében éltetek én pedig Altenburgban, így korán reggel elindultam, hogy elkerülve a nagy forgalmat minél hamarabb odaérjek. – Egy pillanatra lehunyta szemeit, kezeit ökölbe szorította és szoba túlsó felében lévő pontot bámulva folytatta. – Mielőtt a főútra tértem volna egy kettős kanyart követően a mögöttem haladó autós előzni próbált, de az út túl szűknek bizonyult számára, mert a kocsinak ütközött, ami a hirtelen jött ütéstől megpördült és átszakította a szalagkorlátot, így a szembejövő sávba sodródtam ahol egy kamionnal frontálisan ütköztem. A többire nem emlékszem. – Elsápadva hallgattam minden egyes szavát és szinte magam előtt láttam a szörnyű balesetet. Felfogni sem volt időm a hallottakat már is folytatta. – A legközelebbi emlékem idén október 21.-e volt, ahogy a kórházi ágyon fekszem, Melanie pedig zokogva borul a nyakamba.
- O… október 21-e? – nyíltak tágra szemeim és hitetlenkedve néztem rá.
- Igen. Mint később azt Melanietól megtudtam a kamion vezetője azonnal mentőt hívott és a lipcsei kórházba szállítottak, ahol kivizsgáltak és megállapították, hogy belső vérzésem volt és több létfontosságú szervem sérülést szenvedett. Közölték, hogy amit tudtak azt megtették. Átszállítottak a berlini klinikára és kómába estem. Melanie egy tapodtat sem mozdult mellőlem. Eladta a házunkat Altenburgban és kibérelt egy kis lakást, hogy ne keljen ingáznia.
Az orvosok már teljesen lemondtak rólam, egyedül Ő volt az, aki még hitt a felépülésemben és abban, hogy egyszer felébredek. 14 évet kellett várnia rám. – hajtotta le fejét és könny gördült végig az arcán, ahogyan nekem is. Abban a pillanatban olyan keserű és szorító érzés uralkodott el rajtam. Szavai folyamatos sokként értek, és amikor azt hiszem, nem lehet már ennél rosszabb, folytatta.    
- Úristen! – sóhajtottam fel halkan amint befejezte.
- Amit a legjobban sajnálok az az, hogy nem lehettem ott Angelika születésénél…, - lépett a polchoz és egy képet fogott meg, rövid ideig azt tanulmányozta, majd átnyújtva nekem folytatta. -  hogy mindent egyedül kellett végig csinálnia, hogy nem lehettem ott egyetlen gyermekem felnövésénél sem. Szívfájdító egyben fantasztikus érzés volt először meglátni és magamhoz ölelni 14 év után először, hiszen előtte csak ultrahang képen láttam. Épp olyan fájó és elkeserítő az újságokból látni miként nőttek fel a gyermekeim. – mutatott az ajtó felé és elképedve figyeltem a több száz újságból álló tornyokat az ajtó mögött.
- Ezek…?! – csak ennyit tudtam kinyögni, de ő értette.
- Igen. – mosolyodott el szomorúan. – Melanie az évek során megvette az összes újságot, amiben akár egy sort is írtak rólatok. Hihetetlen, hogy még ehhez is volt lelki ereje. Rettentő hálás vagyok neki érte. Tulajdonképpen ezekben láttalak felnőni. Látni, hogy Bill és Tom gyermekkori álma megvalósult, és milyen sikeresek lettek mára. Hogy a lányom társra talált az egyik tag személyében. Nem tudom mennyi igaz belőlük, a firkászok szeretnek túlzottan elferdíteni dolgokat, de még ha többségük ócska hazugság is, legalább hallottam felőletek.
- Istenem, apu! – nem bírtam tovább zokogva borultam karjaiba és ő készségesen ölelt magához.
- Édesem! – simogatta hátam és hallottam, éreztem, hogy ő is sírt.
Miután kicsit sikerült megnyugodnom elhúzódtam tőle és kedves, lágy és őszintén boldog mosollyal az arcán nyújtott felém néhány zsebkendőt.
- Kérlek, mesélj magatokról egy kicsit! – telepedett le mellém ismét a kanapéra és érdeklődve tekintett rám. – Úgy tudom a barátod az egyik bandatag. Georg igaz?
- Igen. – mosolyogtam el magam és akaratlanul is megsimogattam a hasamat.
Hosszasan beszélgettünk, többnyire én meséltem el nagyvonalakban az eltelt éveket, ő pedig lázasan figyelt minden egyes szóra.
Hazafelé indultam, ám amikor a kanapéról akartam felállni hirtelen meggörnyedtem.
- Au. – szisszentettem fel és ő már is aggódva ugrott fel.
- Minden rendben?
- Persze, csak a pici rúgott egyet. – rémültsége azonnal elillant és felsegített a kanapéról.
Az előszobában állva felsegítette a kabátom.
- Megint rúgott egyet. – ragadtam meg kezét és a pocakomra tettem. – Érzed?
- Istenem! – sóhajtott fel és újabb könnycseppek gördültek végig arcán. – Köszönöm. – suttogta és magához ölelt.
Könnyekkel küszködve nyitottam ajtót, ahol Melanie és Angelika éppen akkor érkeztek meg, és sietős léptekkel elsiettem mellettük.
- Eva. – szólt utánam zavartan Angelika.
- Hagyd most. – intette le Melanie.
- Mi ez az egész? – kérdezte értetlenül.
- Gyere, beszélnünk kell. – tárta kijjebb az ajtót Jörg.
Kavargó gondolatokkal és vegyes érzésekkel siettem haza. Túl sok volt ez egyszerre, még kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam mindezt. Szerencsére Georg megértő volt, aki belépve az ajtón odasietett hozzám és nem kérdezve semmit hagyta karjai közt kisírhassam magam.

Folyt. köv.  

Várom véleményeiteket továbbra is komment vagy chat formájában!

4 megjegyzés:

  1. Én fogom magam elsírni ha így folytatod!
    Fú csajszi... Én... Én nem is tudom, hogy mit mondjak...
    Egy, amit most hirtelenjébe le tudok írni az-az, hogy nagyon értesz a szívbemarkolós dolgokhoz. Mert ez nekem most nagyon, de nagyon odavágott... És, hogy őszinte legyek (nem akarok ezt itt komolyan kifejteni) de mintha neked is...
    Tom reakciója érthető és logikus volt. Pont úgy ahogy Simone-é is. Megértem Billt, hogy amíg Tom nem nyugszik le, addig ő sem akar lépni, és ez teljesen érthető is. Egyrészt mert ugye szereti, másrészt meg szerintem kell neki a lelki támasz. Elvégre egy ilyen dolog, elég nagy lelki erőt igényel! És nem kis teljesítmény Eva-tól, hogy ezt egyedül vállalta, ugyan akkor meg is értem. Vannak dolgok amikkel jobb ha egyedül nézünk szembe. Vannak amikor mi meg akarunk, meg próbálunk bocsájtani, de ehhez két fél kell...
    Jörg története szíven ütött. Igen, szívbe markoló, és nem is. Valahogy bennem kettős érzések játszanak és talán tudod is miért.
    Minden esetre a rész nagyon jó lett! Ez a fordulat nagyon izgalmas volt, és be kell valljam, még én se számítottam rá, pedig azért elég jól ismerlek! :) Már nagyon várom a folytatást, és remélem, hogy hamar megkapjuk! ;)
    Puszillak! :) ♥

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm Angel az elismerő szavakat. :)
    Nos igen, szerintem nem sokan számítottak erre a fordulatra és örülök, hogy egy kis "meglepetést" tudtam okozni vele.
    Örülök, hogy sikerült átadnom Eva kettős érzéseit és a dolog súlyosságát.
    A folytatást pedig igyekszem hozni, megpróbálok időt szakítani a vizsgáim mellett az írásra is.
    Még egyszer köszönöm a kommentet, mindig szívesen olvasom az észrevételeid.

    VálaszTörlés
  3. OMG és OMG és OMG *-* kihagytam, hogy WTF? xD 14 év?!?!?! :O Azta rohaaaadt :O ez elég durva. Nos sejtettem, hogy valami baleset vagy ilyesmi van a háttérben, de pont erre, pont így nem gondoltam. woa O.o borzasztó lehetett szegény Jörgnek :( elképesztő mennyi mindent kibírt! Azta... Wyca drágám! Ez fantasztikus volt :) briliáns és fenomenális! Hú de kajak... ilyet még soha sehol nem olvastam. Jól van kicsit elfogult vagyok meglehet, de ezt arra fogom, hogy már ezer éve nem olvastam semmit xDDD csodás! ^^ Ez az én Hercegnőm ;) és ne haragudj, hogy csak most olvastam mindent végig :( szeretlek, puss! ♥

    VálaszTörlés
  4. Juj, köszönöm szépen Meloddy! :)
    Igen, 14 év hosszú idő és igen, az ember nagyon sok mindent kibír, pláne ha van is miért. Jörgnek van miért, hiszen ott a családja és a "régi új" családja is.
    Ugyan, semmi gond. Tudom, hogy te is nagyon elfoglalt vagy, olvasod, amint van időd!
    Mindig szívesen olvasom a kommentjeidet, örömmel várom őket! :) ♥

    VálaszTörlés