2013. május 29., szerda

xxslashxx novellája: Gyere vissza pillangó! - A pillangó röpte (1. rész)

Sziasztok!
Mint látjátok most nem az Életem az ikrek húgaként folytatását hoztam. Jövő hét szombaton vizsgázom és sajnos még nagyon sok tanulnivaló van hátra, ezért nem tudtam az írásra koncentrálni, összecsapni meg nem szeretném. Addig is a türelmeteket szeretném kérni.
A novellát, aminek az első részét hoztam, egy nagyon kedves írótársam írta nekem. Sokat köszönhetek Neki, amiért nagyon hálás vagyok! Rengeteg inspirációt és támogatást kaptam Tőle és a művei által.
Remélem Nektek is legalább annyira tetszeni fog, mint nekem. Hamarosan hozom a folytatását is.
Jó olvasást!

Szerző: xxslashxx
Cím: Gyere vissza pillangó ! - A pillangó röpte
Korhatár: 16
Szereplők: Gustav, Bill, Original Female Character, Original Male Character
Műfaj: slash
Figyelmeztetések: F/F, szexjelenet, under age erotica, first time, túlzott romantika, szereplő halála, szomorú befejezés

Gyere vissza pillangó ! - A pillangó röpte 

Zaklatottan rohantam be a házba, végig a nappalin, egyenesen a konyhába. Anya, egyik kezében egy tál csoki mázzal a másikban egy késsel, csodálkozva bámult rám.
- Valaki van a vendégházban ! - lihegtem kifulladva.
Anya felnevetett.
- Hát persze hogy van ! Kis manók és tündérek akik a jóra való embereket ijesztgetik...
Miután normalizálódott a légzésem, komoly képpel anyára néztem.
- Anya, ez nem vicc. Hangokat hallottam és benéztem, aztán megláttam. Van ott valaki...Meg kell néznetek !
Anya kétkedő pillantásokkal illetett, majd letette a tálat és a kést az asztalra.
- És mit csinált éppen az a valaki ? - kérdezte és igyekezett leplezni előtörő kuncogását.
- Ott volt...Feküdt a földön...Nem szólt semmit, lehet hogy észre sem vett...Nem tudom...
A hangokra apa is elő jött a dolgozó szobából.
- Mi ez a vircsaft ? - kérdezte szemüvegét a konyha asztalára rakva.
- Az élénk fantáziájú kisfiad azt állítja, valaki lakik a vendégházban...- felelte anya, aki még mindig nem hitt a szavaimnak.
- Nem azt mondtam hogy ott lakik, csak hogy ott van, a földön fekszik és azt hiszem vérzik, megsérült...- magyaráztam feldúltan. Apa látta, hogy igazat mondok, talán meg is hatotta a halott sápadt ábrázatom és az izgatottságtól elcsukló hangom.
- Mégis ki lehet az és hogy került oda ?
- Nem tudom...- vontam vállat.
- Tegnapelőtt jártam a vendégházban és akkor még minden rendben volt...- morfondírozott magában apa és az ajtó felé indult.
- Most mit csinálsz ? - kérdezte anya ijedten.
- Megnézem magamnak azt az illetőt. Ha megsérült, segítségre van szüksége, de ha rosszak a szándékai, időben leszerelem. - apa előkapta a vadászpuskáját és már az udvaron lépkedett. Anyával izgatottan követtük.
- Talán egy hajléktalan vackolta be magát. Vigyázz vele. - figyelmeztette apát anya, mikor már a hatalmas udvaron mentünk keresztül.
A régen jobb napokat is látott kis vendégház régóta állt elhagyatottan kertünk leges-leg végében. Tíz évvel ezelőtt nagymamám lakott ott egy ideig, aztán nyaranta a faluba látogató túristáknak lett kiadva. De az utóbbi években már jobbára csak lomtárként szolgált a család számára, oda hordtuk a használatok kívüli bútorokat, egyéb dolgokat. A poros ablakokon elszürkült függönyök lógtak és a házacska egyik oldalában kialakított egykor szép kis kertet benőtte a gaz. Lelombozó és kissé kísérteties látványt nyújtott,  nem is szívesen léptem be oda, ha csak tehettem elkerültem. Ám most felkeltette a figyelmemet pár igen furcsa zaj a házból és kénytelen voltam benézni. Azt gondoltam, valami állat bújt oda, talán róka, vagy kóbor kutya. Álmaiban sem hittem volna, hogy egy ember húzta meg magát a sok lim-lom között. Nem hittem a szemeimnek, pedig az érzékeim nem csaltak meg. Ott feküdt az egyik régi szőnyegünkön, nem mozdult, talán meg sem látott. Csak sóhajtozott. Hol halkabb-hol hangosabb zihálása betöltötte a ház falait. Rémisztő volt. Az arcát nem láttam, de valószínűleg férfi volt. A küszöbnél észre vettem pár nagyobb vérfoltot is és nekem ennyi elég volt, hogy gyorsan el hagyjam a helyszínt, a többit rábízva apáékra.
Most is így volt, apa ment elől szótlanul, elszántan, kezében a vadász puskával, anya meg én csak jóval mögötte baktattunk. Féltem, és aggódtam apáért is, bár valami azt súgta, az a valaki aki bent fekszik, teljesen ártalmatlan. És talán jobban retteg attól, ami történik, mint mi.
Apa megtorpant a kis ház ajtajánál, amit a nagy sietségemben résnyire nyitva hagytam. Picit meglökte az ajtót, ami nyikorogva engedelmeskedett neki.
- Hahó ! Megtudhatnám mit keres itt ? - szólalt meg hangosan, de nem reagált a szavaira senki.
- Tudom, hogy itt van, kérem válaszoljon ! - próbálkozott újra apa, de ismét csak a csend válaszolt. Apa nem tehetett mást, belépett a kis házba. Szorongva mentünk utána anyával.
Por szállt az arcunkba és a piszkos ablakokon keresztül beszűrődő szürkés fényben kirajzolódott előttünk nem messze, egy emberi test a földön heverve. A régi kanapénkról származó sötét kék vastag pokrócot terítette magára, alig lehetett belőle látni valamit. Sötét haja verítékes arcába hullott. Szaggatottan vette a levegőt. Kisebb vértócsa volt körülötte. A döbbenettől ajkunkra fagyott a szó.
- Istenem ! - mondta végül apa és a ház sarkába rakva a fegyvert, az idegenhez sietett. Aggódva hajolt feléje és gyorsan széthajtotta a pokrócot, ami eddig elfedte, az ismeretlen riadtan felsóhajtott és kezeivel apa karjába kapaszkodott, aki igyekezett megnyugtatni.
- Ne féljen, nem fogom bántani ! Nyugodjon meg !
Erre az ismeretlen rémült kapálózása alább hagyott és talán rezignáltan ránk bízta magát.
- Nagyon megsérült ? - kérdeztem remegő hangon.
Apa anyára és rám nézett. Félelem volt a szemeiben.
- Hívjátok Doktor Schillert gyorsan ! - parancsolta felelet helyett.
- Majd én ! - ajánlkoztam és már rohantam is vissza a házba, tárcsázni a helyi orvost.
Dr. Schiller hamarosan megérkezett, addigra apa és anya eltámogatták az ismeretlent a házba és lefektették az egyik szobába. Én még mindig a történtek hatása alatt álltam és nem is akartam lábatlankodni, ezért behúzódtam a szobámba, de az agyamban újra és újra az az egyszerre félelmetes és egyszerre szívfacsaró kép pörgött, amikor felfedeztük az idegent. Csak akkor jöttem elő, amikor már az orvos is itt volt és megvizsgálta őt. Apával és anyával együtt kíváncsian várakoztunk a szoba ajtaja előtt.
Dr. Schiller szerencsére gyorsan végzett.
- Mi a helyzet doktor úr, nagyon nagy a baj ? - kérdezte apa rögtön, mikor az orvos kilépett a szobából és becsukta maga mögött az ajtót.
- Nyugodjon meg Herr Schafer, a betegünk meg fog gyógyulni...- nyugtatta meg apát Dr. Schiller.
- Hála Istennek. - mosolyodott el anya.
- Szúrás, vagy vágás érte az egyik felkarját, innen eredt a nagy mértékű vérzés. Pár öltéssel össze varrtam a sebet és most már minden rendben lesz. Volt még néhány felületes  horzsolás a testén, azokat is lefertőtlenítettem, elláttam, nem lesz gond. Kicsit gyenge a vér veszteségtől, de a pihenés jót tesz neki és hamarosan fel épül...- foglalta össze a tényállást Dr. Schiller.
- Ébren van ? - kíváncsiskodtam, mert nagyon érdekelt, hogy néz ki a titokzatos vendégünk, akinek az arcából a kis házban lévő félhomály miatt nem láttam szinte semmit.
Dr. Schiller a fejét rázta.
- Eléggé zavart volt, kapott egy nyugtató injekciót és most alszik. Azt javaslom hagyják pihenni, hogy minél előbb erőre kapjon.
- Úgy lesz. - ígérte apa.
- Biztosra veszem, hogy nem környékbeli. Esetleg tudják a személy azonosságát, hogy értesítsék a hozzá tartozóit ? - kérdezte Dr.Schiller.
- Sajnos, nem találtunk nála semmilyen iratot. - válaszolta anya.
- Hát reméljük, ha magához tér, felfedi a kilétét. Szerintem felettébb különös fiatal ember...- tette még hozzá Dr. Schiller a fejét csóválva és az ajtó felé indult. Apa és anya utána mentek, hogy kikísérjék. Én viszont nem bírtam magammal, a kíváncsiságom és az orvos szavai szöget ütöttek a fejembe. Mindenáron látni szerettem volna az illetőt. Miután apáék mögött csukódott a ház ajtaja, lenyomtam a kilincset és résnyire bekukucskáltam a szobába. Zavaróan nagy csend volt, csak halk lélegzet vételeket lehetett hallani az ágy felől. Nem haboztam, gyorsan beóvakodtam és felszisszentem, ahogy lábam alatt megreccsent a padló. Az ismeretlen a hátán feküdve egyenletesen lélegzett és nyilván valóan mélyen aludt. A fehér takaró csaknem elfedte őt. Tettem az ágy felé néhány lépést és akkor hirtelen megpillantottam az arcát. 





A levegő a tüdőmbe szorult és a szám is tátva maradt a csodálkozástól. Már értettem, miért mondta Schiller doktor, hogy felettébb különös az idegen kinézete. Egy másodpercre nem is hittem el, hogy férfi. A finom vonásai annyira nőiesek voltak, hogy szinte hihetetlen volt hogy mégsem az. Az arca sápadtan fehér volt, a szája vértelen, sötét színű hajából pár tincs az arcát súrolta. Csukott, szép vágású szemei, hosszú fekete szempillái meg-meg mozdultak, biztosan álmodott. Nem is tudtam mit gondoljak, még sosem láttam hozzá foghatót, egyszerűen nem találtam a szavakat és a tekintetem egyre csak az arcára vándorolt, mintha valami mágnesként vonzott volna oda.
- Te meg mit keresel itt Gustav ? - ripakodott rám anya.
- Hát...- dadogtam elvörösödve.
- Doktor Schiller megmondta, hogy pihennie kell, szóval a legjobb lesz, ha te most szépen kimész innen és elfoglalod magad valamivel ! - adta ki az utasítást anya és kifelé kezdett tuszkolni a szobából, majd vetett még egy pillantást az ismeretlenre és becsukta az ajtót. Bár a kíváncsiság erősen kínzott, de beláttam, hogy igaza volt anyának és a nap többi részében nem zavartam meg a vendégünket . Ez persze nem azt jelentette hogy nem érdekelt ki is alszik a nővérem régi szobájában, viszont nem akartam felmérgesíteni anyát, azzal hogy ellenszegülök neki. Másnap reggel viszont a szokásosnál is korábban ébredtem és a rutin fogmosás és zuhanyzás után izgatottan jelentem meg a konyhában, remélve hogy a szüleim már szolgálnak valami hírrel. Csak apát találtam a reggeliző asztalnál, szórakozottan falatozott egy újságba feledkezve.
- Szia apa ! - ültem le az egyik székre és magam elé húztam egy csészét, hogy teát töltsek bele.
- Szia Gustav. - hümmögött apa, de fel sem nézett az újságjából.
- Anya merre van ? - érdeklődtem.
- Bent van a szobában a betegünknél...
- Felébredt ? - vágtam apa szavába türelmetlenül és olyan hevesen pattantam fel az asztaltól, hogy majdnem leborultak a porcelán teás csészék és tányérok. Apa csodálkozva pislantott rám és nem értette, mire fel ez az izgalom.
- Nem tudom fiam, talán. Anyád bement hozzá pár perce, hogy ellenőrizze minden rendben van e vele.
- Megnézem én is. - mondtam és nem törődve apa elképedésével, máris a szoba felé vettem az irányt. Éppen akkor nyílt az ajtó és szabályosan bele ütköztem anyába.
- Kisfiam, hát fellöksz ! - csóválta a fejét.
- Ne haragudj. - szabadkoztam.
- Megtudhatom hova szaladsz így ? - tette anya csípőre a kezeit.
- Hogy van ? Felébred már ? - kérdeztem válasz helyett.
Anya szelíden elmosolyodott és megsimogatta az arcomat.
- Ennyire aggódsz érte ?
- Csak érdekel, mi van vele...- vonogattam a vállamat zavartan.
- Nyugodj meg, minden a legnagyobb rendben. Végig aludta az éjszakát, lement a láza, a sebe is megfelelően be van kötözve. Amúgy most ébredezik és biztos szeretne enni valamit.
- Majd én beviszem neki ! - mondtam határozottan.
- Rendben, ha ennyire szeretnéd. - tárta szét karjait anya és a konyhába indult, hogy reggelit készítsen az idegennek. Alig bírtam kivárni, míg vajas pirítóst, lekvárt, kekszet, teát és gyümölcsöt pakolt egy tálcára, majd a kezembe nyomta és a szoba ajtót kinyitva, segített nekem bejutni. A szívem a torkomban dobogott és észrevehetően reszketett a kezem, annyira hogy féltem leejtem a tálcát.
- Jó reggelt ! - köszönt barátságosan anya, amikor átléptük a szoba küszöbét. Már akkor éreztem a vért az arcomba áramlani, pedig még egy pillantást sem vetettem az ismeretlen fiúra.
- Szia...- motyogtam halkan és lassú léptekkel indultam az ágy felé.
- Jó reggelt. - hallottam meg az ő hangját, ami ugyan rekedt és erőtlen volt, de máris heves szédülés kerített hatalmába.
- Örülök, hogy jobban vagy. Ha nem baj tegezlek, úgy látom, olyasmi korú lehetsz mint a fiam. - mosolygott anya és lassan elhúzta a függönyt hogy kinyithassa az ablakot. Az idegen feljebb csúszott az ágyon, hunyorgott a napfénytől és kérdőn nézegetett körbe a reggeli sugarakban fürdő szobában.
- Hol vagyok ? - érdeklődött halkan.
- Egy kis faluban Loitschében. Mi vagyunk a Schafer család, mi találtunk rád a vendég házunkban. Ramonának hívnak, a férjem, aki most épp kint reggelizik Johann, ez a kíváncsi srác pedig a fiunk, Gustav. - mutatott rám kedvesen anya, és ha lehet én ettől még jobban elvörösödtem.
- Én Bill vagyok. - mutatkozott be a fiú.
- Nagyon örülök Bill. - biccentett anya.
Letettem a tálcát az ágy szélére.
- Itt a reggelid. - nyögtem és egyre csak a padlót bámultam.
- Köszönöm. - nyúlt Bill az ételek felé, de ekkor feljajdult és bekötözött karjához kapott. Fájdalmas hangjára én is felemeltem a fejemet és szemeim végig siklottak meztelen felsőtestén, amin érdekes, számomra megfejthetetlen tetoválások kanyarogtak. Édes Istenem, még sosem láttam ennyi tetoválást !
- Megsérültél, az orvos össze varrta a sebet, most lehet hogy pár napig fájni fog. - figyelmeztette anya és arrébb tolta a tálcát, hogy a fiú elérhesse azt, majd kifelé indult.
- A ruháidat kimostam és megszárítottam, itt lesznek a széken. Pihenj nyugodtan, ha bármire szükséged van szólj csak bátran ! - mondta még és becsukta maga mögött az ajtót.
Bill kezébe vette az egyik vajas pirítóst, de nem harapott bele, csak bámult maga elé. Ahogyan én is és kínos volt ez a csend. Jó lett volna megtörni valahogy, de semmi épkézláb dolog nem jutott az eszembe, sőt ránézni sem mertem Billre, inkább igyekeztem helyére illeszteni a széthullott gondolataimat.
- Ugye nem véreztem össze semmit ? - kérdezte váratlanul.
A kérdése meglepett és hirtelen ért.
- Tessék ? Ja...nem...vagyis nem gond...Az a lényeg, hogy meggyógyulj. - mondtam és olyan bénának éreztem magam.
Bill elmosolyodott.
- Nagyon köszönök mindent, amit értem tettetek.
- Igazán nincs mit, megsérültél és alapvető hogy segítünk a bajba jutottakon. Erre felé ez a szokás. - hárítottam a hálálkodását.
- Egy idegenen is ? - kérdezett halkan Bill hitetlenkedve.
- Igen, akár egy idegenen is ! Ha tisztességesek a szándékai felénk, miért ne nyújtanánk baráti kezet neki ! - jelentettem ki, mert szerettem volna tudni Bill hogy reagál erre. Igazság szerint azt akartam tudni, mi volt a célja hogy a mi vendégházunkban húzta meg magát, valamint hogy vannak e sötét gondolatai. De ahogy az újra meg újra lopva ránéztem, nem tudtam volna feltételezni róla semmi bűnös dolgot. Sőt...Fáradtnak, betegnek és ártatlannak nézett ki. És ezen kívül még sok más  is eszembe jutott, ahogy elnéztem hibátlan arcát, a száját, igézően barna szemeit és hosszú szempilláit. Össze kavart a látványa.
Egy darabig ismét hallgattunk, Bill aprókat harapott a pirítósból, de nem látszott túl éhesnek, én meg ölembe ejtett kezekkel ültem az ágya mellett.
- És emlékszel esetleg, mi történt veled, hogy sérültél meg és hogy kerültél ide ? - árasztottam el kérdésekkel, mikor éreztem elég bátorságot hogy erről faggassam.
- Nem...- dadogta Bill.
- Semmire sem ? - hitetlenkedtem.
- Sajnálom, de nem, semmire sem...- rázta a fejét Bill és olyan hevesre sikerült a tagadása hogy a tálcán lévő teát is kiloccsantotta. Tehetetlenül és kicsit dühösen sóhajtott fel, ahogy a tea sérült karjára és az ágyneműre folyt. Készségesen oda ugrottam, hogy elvegyem tőle a tálcát és az éjjeli szekrényen heverő textil törlővel sietve letörölgettem róla a nedvességet. Ámulva vette tudomásul az ösztönös cselekedeteimet és én is megdöbbentem magamon, hogy ilyet teszek, nem is tudom miért. Össze szorult a torkom, ahogy lassan és gyengéden itattam fel Bill bekötözött karjáról a folyadékot, miközben hófehér bőrén lévő mintákat bámultam, aztán  elkaptam a tekintetem.
- Sajnálom, nem akartam kérdezősködni, olyan udvariatlan vagyok...- suttogtam és zavartan kifújtam a levegőt, majd a tálcára raktam a törlőt.
- Semmi baj...- mosolyodott el Bill és rám nézett. Még sosem láttam senkit, akinek ilyen lázasan csillogtak a szemei, szinte szikráztak. És én bele szédültem ebbe. Semmit nem értettem, legfőképp magamat nem és úgy éreztem, ki kell mennem onnan, mégpedig nagyon gyorsan, mielőtt még több ostobaságot csinálok.
- Most megyek, a fürdőszobát a folyosó végén találod, ha bármi kell, csak szólj...- hadartam el és az ajtó felé indultam.
Hallottam, hogy Bill az éjjeli szekrényre rakja a teás bögréjét.
- Köszönöm szépen Gustav...
Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy kimondta a nevemet. Volt a hangjában valami, amitől minden szőrszál az égnek meredt a gerincemen. Valami megfogalmazhatatlan, amivel még sosem találkoztam...Nyeltem egy nagyot és bólintottam.
- Igazán nincs mit. - ezzel gyors léptekkel el hagytam a helyiséget.
Anya és apa a konyhában ültek és reggeliztek. Azaz hogy apa még mindig az újságja felett ült és nem is figyelt anyára, aki viszont hozzá beszélt. Reszkető lábbal ültem le közéjük és magam elé vettem egy pirítóst, de egyáltalán nem voltam éhes.
- Mondott valamit ? - sandított rám anya.
- Miről ? - kérdeztem vissza az előttem lévő tányér mintáját mereven bámulva.
- Hát arról, hogy sérült meg, honnan jött, egyáltalán ki is ő. Tudnunk kellene kinek szóljunk, lehet hogy keresi a családja...- válaszolta anya.
- Azt mondta nem emlékszik, a családjáról pedig nem kérdeztem. - vontam vállat.
- Remek, akkor ott tartunk ahol eddig. Egy idegen fekszik az egyik szobában...- morgott apa, aki talán tőlem várta, hogy közelebb férkőzzek Billhez és megtudjak róla pár dolgot.
- Nem idegen ! Billnek hívják és nagyon kedves ! - vágtam apa szavába hangosan, aztán inkább vöröslő arccal elhallgattam.
Apa és anya össze néztek, furcsállták a hangulat kitörésemet.
- Rendben akkor van egy idegen a házunkban, akinek Bill a neve... - helyesbített apa és lehet hogy viccnek szánta, de senki sem nevetett.
- Előbb-utóbb biztos beszélni fog. - helyeselt anya.
- Hagyjuk hogy kipihenje magát. - tettem  hozzá, hogy elejét vegyem a találgatásoknak arról, hogy is került ide Bill. Anya és apa nagyon jószívűek voltak, de egy unalmas kis falu lakóiként kissé kíváncsiak is.
A kijelentésemmel mindenki egyet értett, mert nem szólalt meg egyikük sem, némán ettek tovább, de nekem egy falat sem ment le a torkomon. Túlságosan felkavart voltam az előbbi élményektől és bár eljátszottam az érdektelent, nagyon is érdekelt ki ez a fiú, aki ilyen érzelmeket gyakorolt rám. Még sosem éreztem ilyet és megijedtem magamtól. Eddig egy jobbára kiszámítható, csendes, nyugodt és kicsit félénk srácnak tartottam magam, aki ura a cselekedeteinek. Most viszont erre mind rácáfolt a vendégünkből áradó furcsa energia, titokzatosság és hangulat, amit nem nagyon tudtam hova tenni. Persze az elkövetkezendő napokban is segítettem neki, ha megkért, de kerültem a tekintetét, ami melegséggel töltött el belülről és gyengeség szaladt végig minden végtagomon, ha megláttam őt, vagy ha meghallottam a hangját. Nem tudtam mi ez az egész, alaposan össze zavarodtam és menekülés kép egyre inkább anyára bíztam a segítés nyújtást, én pedig titokban néztem csak be a szobája ablakán.
Láttam, hogy az állapota egyre javult, kezdett erősödni. Megfontoltan sétálgatott a bútorok között, néha megállt és álmélkodva tanulmányozta a polcon sorakozó családi képeket. Vajon neki hol lehet a családja ? Várja valahol valaki ? Min mehetett keresztül, míg hozzánk került ? Ilyen és hasonló kérdések jutottak eszembe, valahányszor titkos pillantásokat vetettem rá az ablak üveg mögül. De anya megtiltotta hogy faggatózzak és én is jobbnak láttam, ha csendben maradok.
Pár eseménytelen nap után, egyik délután Bill váratlanul megjelent a szobám ajtajában. Éppen zenét hallgattam az ágyamon hason fekve, egy magazinba temetkezve. Tétován állt a küszöb előtt, mikor megpillantottam. Nem számítottam rá, ezért jól megijesztett. Elöntött a veríték és felültem az ágyon, vagyis inkább felugrásnak lehetett nevezni a mozdulat sort, amit produkáltam.
- Bill...- dadogtam és szinte letéptem a fülemről a hallgatót.
- Nem akartalak megijeszteni Gustav...- mentegetőzött és hátra lépett pár lépést.
- Nem ijesztettél meg, csak azt hittem alszol. - mondtam gyorsan és igyekeztem uralni a hangomat, hogy ne remegjen, a szívem viszont így is majd ki ugrott a helyéről. És ezt nem csak az ijedtség miatt éreztem.
Mióta Bill nálunk volt, egyszer sem hagyta el a szobát, kivéve ha a fürdőbe ment. Meglepett hogy itt van, de nem akartam udvariatlan lenni.
- Gyere csak ! - invitáltam barátságosan, ő pedig félve lépett be és tekintete végig futott a szobámban lévő nagy méretű posztereken, repülő gép modelleken, mindenféle dísztárgyon. Még mindig nagyon sápadt volt, a szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek. Az a kockás ing és farmer volt rajta, amiben rátaláltunk.
- Szép szoba. - ítélte meg.
- Ugyan már, egy takarítás rá férne, anya legalábbis mindig ezt mondja ! - vonogattam a vállamat és zavartan nevetgéltem. Bill mereven nézni kezdte az egyik polcon lévő könyveket. Úgy tűnt, érdekli amit ott lát.
- Szeretnél olvasni ? - kérdeztem, de nemet intett.
- Akkor szükséged van valamire ? Esetleg ennél, innál valamit ? Anyáék bementek a városba, de szívesen segítek bármiben. - ajánlottam. Bill rám sandított.
- Kimehetnék a kertbe ? - érdeklődött halkan.
- A kertbe ? - ismételtem meg a kérdést.
- Olyan szépen süt a nap...- mondta válasz helyett Bill.
Nem tudtam, ez mennyire jó ötlet és anya sem volt itt, hogy tanácsot adjon, de több napja már hogy Bill hozzánk került és azóta csak a házban volt. Érhető, ha elunta magát és talán nem árt meg neki egy kis napfény, meg friss levegő.
- Ha már nem vagy túl gyenge, miért ne ?!
Bill arca felderült.
- Köszönöm...
- Tudod, mit ? Kikísérlek. - ugrottam fel az ágyból és előre mentem.
Hanyag mozdulattal nyitottam ki a kaput és lépdeltem egyenesen a teraszra, a  felállított kerti székekig. Lesöpörtem az oda hullott virágszirmokat, majd felállítottam a napernyőt is. Mire Bill kiért, össze rendeztem mindent. Hálásan mosolygott rám.
- Köszönöm, de megcsináltam volna én is...- szabadkozott és látszott hogy zavarba hozta a készségességem. Pironkodva foglalt helyet a székben.
- Ugyan már, nem fáradtság, neked pedig még pihenned kell. - figyelmeztettem, mire elmosolyodott. Talán kicsit gúnyosan is.
- Úgy érzem teljesen jól vagyok és nem sokára elmegyek innen...
A kijelentésétől nagyot dobbant a szívem és kiszáradt a torkom.
- Csakugyan ? - kérdeztem és lezöttyentem a mellette lévő székre.
- Eleget zavartam itt. A megjelenésemmel alaposan felborítottam az életeteket...- mondta Bill.
- Dehogy is ! Ez egyáltalán nem igaz ! - tiltakoztam hevesen, mire újabb mosolyt kaptam válaszul, de ez a mosoly már szelíd volt. Olyan, amitől a maradék erőm is elhagyott és még inkább melegem lett.
- Befurakodtam a házatokba, napok óta a elfoglalom a szobátokat...
- Az a nővérem szobája, de ő már nem lakik itt, ha emiatt nem akarsz maradni akkor megnyugodhatsz...- vágtam a szavába.
Bill elsimította az arcába hulló fekete hajtincseit.
- Kedves vagy hogy marasztalsz, de nem maradhatok itt örökre.
- Miért nem ? - bukott ki belőlem a kérdés, amit azon nyomban meg is bántam és átkoztam magam, hogy lehetek ilyen szókimondó.
- Nem sodorhatlak bajba titeket, már pedig ha sokáig nálatok vagyok ez előfordulhat. A legkevésbé ezt szeretném, hiszen olyan jók voltatok hozzám. - válaszolta Bill hosszú hallgatás után.
- Miféle bajba ? Ezt nem értem...- csóváltam a fejemet.
- Ne haragudj, de nem mondhatok többet. Egy biztos, nem jó ötlet ennyire akarnod, hogy itt legyek. - Bill arcán újra átsuhant egy mosoly, aztán az enyémen is. De nem tudtam mit mondani, így nem szóltam csak fél szemmel néztem őt, ahogy az előttünk lévő tájat fürkészte. Az arcvonásain látszott, hogy le van nyűgözve és tényleg szép látványt nyújtott az érintetlen természet, a közelben lévő erdő, a zöld megannyi árnyalatában pompázó fák, bokrok, a felhőtlen kék égen vándorló madárcsapat. Bár én egész életemben itt éltem és már megszokottá vált a kép, néha akkor is úgy gondoltam, piszok nagy szerencsém van emiatt.
- Gyönyörű itt...Ahol én lakom, nincsenek erdők, hegyek...- sóhajtotta Bill kis szomorúsággal a hangjában.
- Az hol van ? Valamelyik környék beli városból jöttél ? - kíváncsiskodtam, de valahogy éreztem hogy nem kapok konkrét választ. És így is lett.
- Ahonnan én jövök csak beton van és sötétség. Nem valami szívderítő. Szeméthalmok és égbe nyúló épületek, forgalmi dugók és szennyezett levegő. Itt minden olyan más. Olyan mint a nyugalom szigete, már ha létezik olyan...
Ettől a felelettől nem igazán jutottam közelebb a megoldáshoz. Talán valamelyik nagyvárosra utalt ezzel, lehet hogy a fővárosból jött ? De mi van ha nem is az országból ? Minden szava egy megfejthetetlen titok volt és egyszerűen nem engedett bepillantást az eddigi életébe. Ez bosszantott kicsit, de mindig anya szavai jutottak eszembe, hogy ne legyek tolakodó Bill múltját illetően, majd ő tudja mennyit és mikor mesél róla. Nyeltem egy nagyot és az asztalra hullott rózsaszín virágszirommal kezdtem játszadozni, szórakozottan fogtam a kezembe.
- Pont ezért maradhatnál, ha gyűlölsz ott lakni...- jegyeztem meg.
Bill még mindig a tájat nézte.
- Nem mondom, hogy gyűlölök...Meg aztán teljesen mindegy én mit akarok, nekem ott kell élnem. - mondta határozottan, ezzel újabb fejtörést okozva nekem. Ott kell ? De hát ki kényszeríti erre ?
- Egy szavadat sem értem Bill. - csóváltam a fejemet kétségbe esetten és elengedtem a nyári szélbe a virágszirmot, ami lágyan kelt útra a levegőben. Csak néztem utána és Bill is. A szemében valami vágyakozás féle volt, talán abban a másodpercben szeretett volna ő is könnyű virágszirommá válni, ami bejárhatja a földet.
- Kicsit bonyolult személyiség vagyok. Ne haragudj ezért...- pillantott rám. Ismét találkoztam a szeme fényében lakozó vakító csillogással és akaratlanul is nagyot sóhajtottam.
- Nem haragszom, csak annyira szeretnék segíteni. Szeretnélek megismerni...- motyogtam neki őszintén.
- Igazán ? - kérdezett vissza nem titkolt ámulattal.
Bólogattam és lábammal piszkáltam a kerti asztal lábát. Az arcom olyan vörös volt, mint az anya kertjében ültetett rózsák és izzadtság cseppek jelentek meg a szám felett. Bill akármit mondott, akárhogy nézett, nem volt olyan, hogy ne hozott volna jobban, vagy kevésbé zavarba. És ez volt amit nem tudtam hova illeszteni magamban. A lányoktól estem mindig így zavarba, amit meg is értettem, na de Bill férfi, mégis úgy hat rám mintha egy csapat lány venne körül. A vérnyomásom az egekbe szökött, a hangom elcsuklott, hol fáztam, hol meg melegem volt és olyan dolgokat mondtam ki, amiket nem lett volna szabad. Féltem nehogy Bill őrültnek nézzen, vagy olyannak aki túlságosan rá akaszkodik, de a viselkedésemmel nem tudtam mit kezdeni és főleg nem tudtam irányítani egy bizonyos pont felett. Teljesen kifordultam magamból.
- Én is szeretnélek megismerni Gustav. Eddig csak azt tudom rólad, hogy nagyon szereted a szüleidet és segítőkész vagy. Miért nem mesélsz magadról, a családodról ? - nézett Bill a szemembe, és tekintetével mintha egyenesen a szívem közepébe döfött volna egy kést. Ügyes húzás volt tőle, hogy így szabadult a kellemetlen helyzetből.
- Nem hinném hogy sok érdekeset tudnék mondani ! Szeretem a rock zenét és sokat álmodozom mindenféle ostobaságról, de ezen kívül teljesen hétköznapi és unalmas vagyok ! Mióta megszülettem itt élek a családommal, apával, anyával és a nővérem is itt élt, de ő bajba keveredett, ahogy anya mondaná...- hadartam majd elhallgattam. Éreztem, hogy ezt nem szabadna, apa és anya ezt sosem mondaná el, nem dicsekedne vele. Bill szemében érdeklődés csillant, de nyilván nem akart megbántani a kérdéseivel, ezért csak alig észre vehetően bólintott. Csend állt közénk, én pedig mérlegeltem mit szabad mesélnem és mit nem.
- Szóval a nővérem, Franziska a szüleim tudta nélkül viszonyt folytatott egy jóval idősebb, nős férfival a faluból, aki teherbe ejtette. Mikor ez kiderült apa és anya annyira megharagudtak rá, hogy kitagadták. El kellett mennie innen. Először a rokonokhoz ment a városba, nem sokkal később megszületett a kislánya. Majd miután az a férfi elvált, Franzival össze házasodtak.Ez már valamivel több mint két éve volt, alig hallunk felőle, messze költöztek és élik az életüket. Anya és apa azóta sem bocsátottak meg neki, ha nagy néha a nővérem jelentkezik telefonon, azzal mindig darabokra töri a szüleim szívét és napokig csak arról beszélnek...Tudod, a nővérem volt az ő nagy-nagy reményük, azt akarták hogy tovább tanuljon, de az élet nem így hozta...- árultam el, miután úgy éreztem beavathatom ebbe Billt.
- És te ? - kérdezte Bill.
- Én szeretem a testvéremet, megdöbbentett hogy kisbabát vár, de engem nem viselt meg annyira a döntése. Úgy voltam vele, ha szereti annyira azt a férfit, hogy gyereket is szül neki, és az az ember is viszont szereti, miért ne élhetnék együtt az életüket ? Az a baj, hogy erről apát és anyát nem lehet igazán meggyőzni, néhányszor próbáltam, de mindig lekiabáltak...- feleltem és szinte magam előtt láttam, a családi vitákat, amik mindig nagyon felzaklattak. Érzékeny voltam a hangos veszekedésre, jobb szerettem békében megbeszélni a dolgokat, márpedig a nővérem ügye nem éppen egy csendesen megtárgyalható história volt.
- Igazad van, az ember tegye azt amihez kedve van. Már ha teheti...- ítélte meg Bill és még mindig kérdőn fürkészte az arcomat. Fogalmam sem volt mit mondhatnék, mesélhetnék még magamról, vagy a teljesen átlagos családomról. Kezdtem fojtogatónak érezni a pillantását, különösen hogy nem tudtam miért néz így engem. Ismét elfogott a menekülési kényszer, mikor már nem bírtam tovább, hirtelen felpattantam az asztaltól.
- Nem vagy szomjas esetleg ? Ne hozzak egy pohár üdítőt ? - kérdeztem remegve elcsukló hangon, szaporán kapkodva a levegőt. Választ nem kaptam, csak álltam ott lebénulva és azt vizsgálgattam, hogy a kezem, ami a műanyag asztal szélén volt, mennyire közel van Bill ujjaihoz. Szinte centiméterek választották el tőle. Újra megcsodáltam a karján lévő tetoválást, amiből igazán nem sokat tudtam kivenni, valami írás féle volt, de hogy  mit jelenthetett, csak ő tudhatta.
Zsibbadni kezdett a fejem és teljes tanácstalanság vont maga alá. Mit szeretne még hallani ?
- Gustav...- Bill ajkán furcsa mosoly jelent meg és ahogy megnyalta az ajkait, kivillant ezüst nyelv piercingje, amiről az idáig nem is tudtam hogy van. Bele sajdult a gyomrom a látványba és a gerincemen fel-alá futkosott valami bizsergés. Mi a csoda történik velem ?
- Igen ? - néztem egyenesen rá és a számat is nyitva felejtettem, ahogy arcának minden részletét alaposan megfigyeltem. Már nem is tűnt olyan ártatlannak. Már nem volt elesett, mint az első itt töltött napokban. Már nagyon is jól tudta mit akar. Talán zavarba hozni engem...Vagy csak beképzeltem ezt.
Egyetlen szó dörömbölt össze kavarodott agyamban. Mégpedig hogy gyönyörű szép...De ez őrültség ! Nem gondolhatom azt egy férfiról, hogy gyönyörű...De akkor hogyan fogalmazzak ? Milyen szó írhatta volna le megfelelően, amit irányában gondolok ?! Semmi nem jutott eszembe. Még sosem éreztem magam olyan szerencsétlennek és csapdába esettnek. Bill pedig nem szólt, miután kimondta a nevemet. Mosolygott, időnként rám pillantott, én pedig görcsbe rándulva vártam hogy megszólaljon. De ehelyett apa és anya toppantak be és mentették meg a helyzetet.
- Nahát Bill, úgy döntöttél napfürdőzöl kicsit ? - kérdezte kedvesen anya, én meg össze rázkódtam a hangjától. Nem is hallottam, ahogy a teraszra léptek. Sőt semmit sem hallottam, csak saját tehetetlen vergődésemet és a szívem gyors dobbanásait. Láttam, hogy Bill bólintott és közben lassan vette le rólam a szemeit.
- Gustav, ugye segítettél Billnek mindenben ? - érdeklődött apa, mire kábultan helyeseltem.
- Most bemegyek a szobámba. - mondtam rezzenéstelen arccal és mereven előre bámulva indultam a ház irányába, magam mögött hagyva a csodálkozó szüleimet, és Billt, aki talán magában jót nevetett a sutaságomon.
Éjszaka nem jött álom a szememre. Csak forgolódtam az ágyamban a plafont bámulva és szüntelenül a délután történtek, valamint Bill érdekes pillantásai jutottak eszembe. Rám még nem nézett így senki. Sőt, talán soha egy léleknek sem jutott eszébe rólam más, csak hogy egy kedves, tisztelettudó, szőke fiú. De Bill nem így bámult engem. Ő nem ezt látta, nem ezt akarta látni. Fogalmam sem volt, mit akart tőlem. Nem ismertem igazán, tett róla hogy így legyen. Én viszont nem tudtam titokzatos maradni, elvarázsolt a szeme és belőlem egy mosolyával olyan információkat szedett ki, hogy például mi történt a testvéremmel. Nem tudtam mi ez...Nem tudtam...
Gondterhelten ültem fel és megtöröltem izzadt homlokomat, majd kikászálódva az ágyból, a konyha felé vettem az irányt, hogy igyak egy pohár vizet. Nehéz sötétség ülte meg a házat, a szüleim szobájából apa horkolásán kívül egy nesz sem hallatszott. Franziska egykori szobájának ajtaját viszont nyitva találtam és ugyanakkor vettem észre azt is, hogy a teraszra vezető ajtó is nyitva. Rögtön heves szívdobogást kaptam, de nem tétováztam Bill után eredtem. A teraszra érve, tücsök ciripelés fogadott és a hold ezüstös fénye. Forró nyári szél csapódott izzadt arcomba, ami kifejezetten jól esett. Halkan lépkedtem a hold adta világosságban tájékozódva. Bill viszont nem ült a kerti székeken. Csalódottan álltam meg és néztem körbe, de egy darabig csak az éjszaka végtelen feketeségét láttam. Aztán a vendég ház felől halvány narancs sárga fényt észleltem. Olyan aprócska volt, hogy sokáig nem tudtam eldönteni valós e, vagy csak képzelem, majd mikor megbizonyosodtam róla hogy nem a fantáziám játszott velem, elindultam arra.
A kert leg végében, ahol a vendégház is állt, nem jutottak el nagyon az utcán lévő lámpák fényei, így mire oda értem már csak az érzékeimre tudtam támaszkodni. A gyep hűsítően nedves volt meztelen talpam alatt, jól esett rajta a sétálás. Ahogy közeledtem az épülethez, felrémlett bennem az a nap, mikor ráleltünk Billre. Illetve, mikor én észre vettem hogy valaki meghúzta magát a kis házban. Hogy féltem akkor, szinte rettegtem. De most is szorította valami a torkomat, a mellkasomat. Ez azonban nem tisztán félelem volt, hanem várakozás is. Halvány reszketések futottak végig rajtam, míg magamban egyre azt kérdezgettem, miért is csinálom ezt ? De nem tudtam választ adni. Csak mentem halkan előre, míg csak elérhető távolságba nem kerültem a narancs sárga fényforráshoz. Pár méterrel odébb megtorpantam. A sötét még mindig elég nagy volt, csak Bill alakjának tompa rajzolatát tudtam kivenni. A vendégház oldalának dőlt és a narancsos fény a kezében lévő cigarettából eredt. Elcsodálkoztam, nem is tudtam, hogy Bill dohányzik.
A szokásos farmer nadrágot viselte, de a kockás ing nem volt rajta, csak egy sötét ujjatlan felső. Sérült felkarján még mindig ott volt a kötés. Fújta a füstöt és egyre csak a tiszta égen lévő holdat kémlelte. Mintha onnan várna valamit, vagy valakit. Haja az arcába hullott, időnként félre söpörte onnan. Majd felém fordult.
- Gustav te vagy az ?
Reménykedtem benne, hogy nem vesz észre, hogy tudok halk maradni, de tévedtem. Bill elindult felém. Azt hittem messzebb áll tőlem, de szempillantás alatt előttem termett.
- Te mit keresel itt ? - kérdeztem erőtlen hangon válasz helyett.
Bill mélyet szívott a cigarettájából és hosszasan eregette ki a szürke füstöt, ami lomhán szállt a hold irányába.
- Kicsit fájt a karom, nem tudtam aludni...- felelte.
- Szóljak anyának ? - érdeklődtem készségesen, de Bill nemet intett.
- Már jobban vagyok, elmúlt a fájdalom...Nem akarsz itt maradni ? - majd lassan a szájához emelte a parázsló cigarettát. Kilelt a hideg attól ahogyan csinálta, csak egy halk nyögéssel keveredett sóhajt tudtam kipréselni magamból és szédülni kezdtem.
- Miért maradjak ? - kérdeztem alig hallhatóan.
- Beszélgetni. Ahogy látom, te sem tudsz aludni...- mondta Bill.
- Hát tévedsz ! Csak fényt láttam és megnéztem honnan ered...- mentegetőztem kissé barátságtalanul.
Bill még egy utolsót szívott a cigarettába, majd földre dobta és gondosan eltaposta a csikket. Teljes sötétség lett újra. Szinte lélekbe tépően sötét. Nem láttam semmit, csak hallottam Bill levegővételeit hihetetlenül közel hozzám és éreztem az illatát.
- Ne haragudj a cigaretta miatt. Talán szólnom kellett volna erről a rossz szokásomról, de amióta nálatok vagyok, ez az első szál amit szívok. - magyarázta Bill.
- Engem nem zavar, amíg nem fújod az arcomba. Amúgy meg miért maradnék itt beszélgetni, mondtam hogy szeretnélek megismerni jobban, de te semmit sem mondasz magadról, én meg már mindent elmeséltem. - közöltem dacosan.
Egy autó hangját véltem hallani az út felől. Felkaptam a fejemet a zajra és ösztönösen össze húztam a szemeimet a jármű lámpájából ide tévedő fényektől. Bill megmozdult és közelebb lépett hozzám, pedig azt hittem ennél kevesebb távolság már nem lehet köztünk, de tévedtem.
- Már ismersz...- suttogta a fülembe.
Megráztam a fejem.
- Nem igaz ! Egyáltalán nem ismerlek !
- Gustav...
A fény megvilágította az arcát. Szelíden pillantott rám, majd egyik kezét a vállamra tette. A tenyere kellemesen meleg volt, ahogy gyengéden végig simított a vállamon. Még levegőt is elfelejtettem venni, mikor az érintését megtapasztaltam. A lábaim reszketni kezdtek, elsápadtam és mint akit áram rázott meg, úgy léptem hátra. Az autó elhaladtával újra sötét lett.
- Mit csinálsz ?! - próbáltam rá kiáltani, de csak egy megdöbbent, riadt és számon kérő kérdés lett belőle.
Bill is megrémült a hangomtól, bár nem láttam a sötétben, de úgy éreztem.
- Én...Gustav...Kérlek ne menj el...- kezdte volna, de közbe vágtam.
- Pedig azt fogom tenni ! Jó éjszakát ! - mondtam és szaladni kezdtem. Hátra sem néztem és hamarosan elnyelt a sötétség. Torkomban dobogó szívvel léptem be a házba és bizonytalan lábakkal botorkáltam el a szobámig. Gyorsan becsuktam az ajtót és lerogytam az ágyamra. Fáztam és izzadtam egyszerre. A torkom fájt, úgy kiszáradt és egyre csak remegtem, mint akinek magas láza van.
- Istenem...Istenem...- ismételgettem egyfolytában és nem is tudtam mit érezzek, mi volt ez az egész. Mintha Bill az érintésével még a maradék erőmet és értelmes gondolatomat is elvette volna. A vérem forrni kezdett, izgalmat éreztem, ahogy lassan indult az alhasamtól kezdve az ágyékomig. Szégyenemben hasra fordultam és erősen szorítva a párnámat, bele temettem a fejemet.
Vártam, hogy észhez térjek, "kijózanodjak", vagy jobban legyek, de tudtam a remegésem nem fog elmúlni. Csak Bill járt a fejemben és az, hogy a csalóka megérzéseim nem hazudtak, az átható pillantások és mosolyok valódiak voltak. Félelem cikázott végig bennem, égetett, áthatolt a bőrömön, ahogy az iránta való vágyakozás is szinte perzselt kívül-belül.
Hajnaltájt már biztosan tudtam, hogy valami megváltozott, valami átfordult átlagosból kiszámíthatatlanba. A felkelő nap fényeivel együtt valami kezdetét vette...

folytatás következik

Nektek, hogy tetszik eddig? Véleményeiteket várom!

2013. május 12., vasárnap

Életem az ikrek húgaként - 66. rész



Sziasztok!
Meghoztam a következő részt. Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett rá várni, de a vizsgáim közbeszóltak és csak most tudtam befejezni.
Továbbá szeretném elmondani, hogy a történetnek hamarosan vége, de addig is ha szeretnétek értesülni róla, hogy mikor van fent friss rész a blogon, akkor nincs más dolgod, mint oldalt a "Követés e-mailben" modult alkalmaznotok, mely során e-mailt kaptok a blog új bejegyzéseiről.
Jó olvasást!

Életem az ikrek húgaként

66. rész – Amikor mindenre fény derül

Kulcs csörgése halasztódott a bejárat felől, majd anyu lépett be az ajtón szatyrokkal a kezében. Gordon azonnal a segítségére sietett és elvette tőle a szatyrokat.
- Mi a baj drágám? – kérdezte amint az arcán rejlő zavartságot meglátta.
- Anya mi történt? – kérdeztem én is aggódva, olyan zavartnak tűnt.
- Az előbb beszéltem apátokkal! – mondta halkan, szinte suttogva majd egyenesen rám nézett.
- Hogy mi? – lépett be az ajtón Bill szintén elhűlt tekintettel, háta mögött Tommal.
- A galériából a szupermarketbe mentem, ahol véletlenül találkoztunk és megszólított. Megkérdezte, hogy nem tudnánk-e egy kávé mellett beszélgetni. Hirtelen nem tudtam mit csinálni, ezért elfogadtam. Beültünk egy közeli kávézóba és beszélgettünk.
- És mit mondott? – vágott közbe Bill, látszólag kíváncsian.
- Mindent elmesélt az elmúlt évekről, már amire emlékezett. – mondta anyu és szomorúság öntötte el az arcát.
- Már amire emlékezett? – hördült fel Tom. – És ránk nem emlékezett? Pff! – fintorgott és karba tette a kezét.
- Kérlek Tom, ez nem olyan egyszerű! – sóhajtott anya.
- Nem olyan egyszerű? – robbant ki Tomból. – Mi okoz nehézséget a telefon felemelésében vagy beülni az autóba és eljönni. Biztos beadott valami jó kifogást, csak, hogy ez engem nem hat meg. – szinte már kiabált a dühtől.
- Hidd el Tom, elég nyomós oka volt rá! – emelte fel a hangját most már anyu is, majd nagyot sóhajtott és folytatta. – Azt szeretné kérni és én is ezt kérem tőletek, hogy hallgassátok meg. Mindent meg fog magyarázni, el fog mesélni mindent, de megkért, hogy had ő mondja el nektek. – azzal a konyhába ment és a szatyrokat kezdte el kipakolni.
- Ezt nem hiszem el. – pufogott Tom és helyet foglalt velünk szemben. – Hirtelen felbukkan a semmiből és azt hiszi, hogy egyből a karjaiba omlok, mint holmi vacak tündérmesében és mindent elfelejtek. A nagy frászt!
- Na és ti merre jártatok? – érdeklődött finoman Georg, hogy a keletkezett feszültséget kicsit oldja.
- Davidnél, készen lettek a legutóbbi fotózás képei és azokat néztük meg. Elhoztuk a tiedet is, nem akartunk felébreszteni. – mondta Bill, majd átnyújtotta az eddig zsebében nyugvó pendrive-ot Georgnak.  – Válasz ki közülük 5-öt és majd azok fognak megjelenni a következő számban.
A közös ebédet követően – mely szokatlanul csendesen telt az órákkal ez előtti vita szülte konfliktus miatt- mindenki elvonult a saját dolgára. Mi Georggal a szobában bújtunk össze.
- Arra gondoltam, hogy megvehetnénk azt a szép kis altatót az ágy fölé, amit a múltkor kinéztünk. – vetette fel az ötletet miközben simogatott.
- Az tényleg nagyon aranyos volt. – mosolyogtam.
- El sem hiszem, hogy nemsokára megszületik. - Ábrándozott.
- Azért még van időnk bőven. Négy hónap az nagyon sok idő!
- Tudom, de már a szobácskája is kész van és megvettünk mindent, amire szüksége lehet. Fel vagyunk készülve az érkezésére.
- Fantasztikus apa leszel! – fúrtam fejem a nyakába és egy lágy csókot leheltem rá. Válaszként felhúzott magához, az ajkamra tapadt és szenvedélyesen megcsókolt.
- Min gondolkozol? – kérdezte miután nem reagáltam előző kérdéseire sem.
- Hmm? Ne haragudj kicsit elkalandoztam.
- Azt látom. Mi a baj? – kérdezte.
- Csak ez az egész olyan zavaros. Nem hiszem el, hogy anya ilyen könnyen lenyelné a dolgokat, amiken keresztül mentünk az elmúlt lassan 14 éven át. Láttad, hogy nézett ki, mennyire el volt szomorodva és szinte kétségbeesettnek tűnt.
- Talán beszélned kellene vele. Menj át hozzá. – felelte Georg.
- Tessék?
- Nézd. Se neked sem a kicsinek nem tesz jót, hogy folyton idegeskedsz. És úgy gondolom, hogy jót tenne, ha végre meg tudnátok beszélni a dolgokat. Hallgasd meg. Elvégre ő is csak annyit kért, hogy had magyarázza meg a történteket, a többi meg majd elválik. Az mindenkinek a saját döntése, hogy hogyan lesz ezután. És lássuk be! – kelt ki az ágyból – Szerintem Billt érdekelné a dolog, de amíg Tom nem képes lecsillapodni egy kicsit, addig ő sem fog lépni.
- Igazad van. Átmegyek hozzá! – határoztam el magam. Mindenkinek jár egy második esély, és ha csak annyi kell, hogy meghallgassam, rajtam nem fog múlni.
- Akarod, hogy átmenjek veled? – kérdezte, miközben a kabátot segítette fel.
- Azt hiszem ezt most egyedül kell meglépnem. Talán majd legközelebb… ha lesz egyáltalán legközelebb. – sóhajtottam és a kilincsért nyúltam, de előtte még magához húzott és egy halvány csókolt lehelt rám bátorításként.
Lassú léptekkel és kavargó gondolatokkal sétáltam az utcán Angelikaék háza felé. Felsóhajtottam, majd megnyomtam a csengőt.
Angelika hirtelen meglepett, majd mosolygós tekintettel nyitott ajtót.
- Eva! Szia, gyere be nyugodtan! – tárta kijjebb az ajtót. – Miújság? – kérdezte kedvesen és kérdő tekintettel nézett rám, amikor megálltam a bejárat előtt. 
- Igazából apukádhoz jöttem. Itthon van? – kérdeztem és egyre inkább összeszorult a gyomrom.
- I…igen persze, gyere be, szólok neki! – beléptem az előszobába becsukva magam mögött az ajtót, ő addig a lépcsőhöz szaladt és felkiáltott. – Apu, valaki téged keres! – alig, hogy kimondta, már is léptek hangja hallatszott.
Amikor megállt előttem és tekintetét rám emelte teste megfeszült, de szemében megcsillant egy aprócska fény.
- Eva! – suttogta halkan és azonnal sietett, hogy lesegítse a kabátom.
- Köszönöm. – erőltettem magamra egy aprócska mosolyt.
Ebben a pillanatban Melanie is megjelent a konyhából.
- Szia Eva! – mosolygott kedvesen, majd Jörg felé fordult. – Elfelejtettem pár dolgot a vacsorához, elugrok Angelikával venni ezt azt, majd jövünk. – simította meg bátorítóan a karját egy szelíd mosoly kíséretében, majd a kabátjáért nyúlt és elsiettek.
Hálás voltam neki, hogy félbeszakítja megkezdett munkáját csak, hogy mi kettesben tudjunk maradni. Gondolataimból egy torokköszörülés szakított félbe, majd egy kellemes mély hang duruzsolása.
- Gyere, foglalj helyet. – invitált a nappaliba. – Hozhatok esetleg valamit inni? – kérdezte és láttam rajta mennyire ideges és talán fél is egy kicsit, még is örül a jelenlétemnek.
- Egy csésze tea jól esne, köszönöm. – azzal a konyhába sietett, de néhány perc elteltével már vissza is ért két gőzölgő csészével a kezében.
- Barackos, remélem, még mindig szereted. – mosolyodott el majd letette elém a csészét és talán nem is gondolta, hogy ezzel az egyszerű mondatával mennyire szíven ütött. Döbbenten néztem magam elé, ismételgetve a szavait. Még mindig emlékszik rá… a barackos tea a kedvencem.
- Igen, köszönöm. – nyúltam a pohárért és megízleltem a forró nedűt.
Kínos csönd ült közénk, csak a lélegzetvételünket lehetett hallani, de semmiképpen nem akartam véget vetni ennek. Neki sem lehet könnyű, had szedje össze a gondolatait.
- Kö… köszönöm, hogy eljöttél. – törte meg a csendet végül. – Tudom, hogy most csak egy vadidegen vagyok a számodra - kezdett bele és felém fordult- és minden okod meg van rá, hogy így érezz, mégis tud, hogy az, hogy itt vagy és meghallgatsz sokat jelent nekem. – már is láttam megcsillanni pár könnycseppet a szemében, amit próbáltam figyelmen kívül hagyni és az ajkamat harapdálva hallgattam tovább.
- Nem tudom mennyire emlékszel- hiszen olyan kicsi voltál még-, arra a napra amikor a játszótérről hazafelé a Münz utca sarkán lévő kis fagyizóba mentünk, az volt a kedvenc helyetek. Tom leette magát csoki fagyival, Bill elesett miközben tölcsérrel a kezében szalad a teraszon lévő asztalokhoz, hogy kiválassza, melyikhez üljünk le. Te pedig a karomban ülve egy tölcsért rágcsáltál. 1999. junius 23. Nekem ez az utolsó emlékem rólatok. – ivott csészéjébe, majd fintorogva folytatta – illetve a rákövetkező hét szombatjából néhány pillanat. – újból a teájába kortyolt. Nem értettem igazán ezt az utolsó mondatát, ezért finoman rákérdeztem.
- Mi történt azon a napon?
- Azon a héten rettentő boldog voltam. Melanie akkor volt állapotos Angelikával és szerdán tudtuk meg, hogy kislány lesz. Másnap Simone felhívott, és egyeztettük a hétvégét, hogy mikor megyek értetek, hiszen megkezdődött a nyári szünet és megegyeztünk, hogy néhány napot nálunk fogtok tölteni. Ekkor még Lipcsében éltetek én pedig Altenburgban, így korán reggel elindultam, hogy elkerülve a nagy forgalmat minél hamarabb odaérjek. – Egy pillanatra lehunyta szemeit, kezeit ökölbe szorította és szoba túlsó felében lévő pontot bámulva folytatta. – Mielőtt a főútra tértem volna egy kettős kanyart követően a mögöttem haladó autós előzni próbált, de az út túl szűknek bizonyult számára, mert a kocsinak ütközött, ami a hirtelen jött ütéstől megpördült és átszakította a szalagkorlátot, így a szembejövő sávba sodródtam ahol egy kamionnal frontálisan ütköztem. A többire nem emlékszem. – Elsápadva hallgattam minden egyes szavát és szinte magam előtt láttam a szörnyű balesetet. Felfogni sem volt időm a hallottakat már is folytatta. – A legközelebbi emlékem idén október 21.-e volt, ahogy a kórházi ágyon fekszem, Melanie pedig zokogva borul a nyakamba.
- O… október 21-e? – nyíltak tágra szemeim és hitetlenkedve néztem rá.
- Igen. Mint később azt Melanietól megtudtam a kamion vezetője azonnal mentőt hívott és a lipcsei kórházba szállítottak, ahol kivizsgáltak és megállapították, hogy belső vérzésem volt és több létfontosságú szervem sérülést szenvedett. Közölték, hogy amit tudtak azt megtették. Átszállítottak a berlini klinikára és kómába estem. Melanie egy tapodtat sem mozdult mellőlem. Eladta a házunkat Altenburgban és kibérelt egy kis lakást, hogy ne keljen ingáznia.
Az orvosok már teljesen lemondtak rólam, egyedül Ő volt az, aki még hitt a felépülésemben és abban, hogy egyszer felébredek. 14 évet kellett várnia rám. – hajtotta le fejét és könny gördült végig az arcán, ahogyan nekem is. Abban a pillanatban olyan keserű és szorító érzés uralkodott el rajtam. Szavai folyamatos sokként értek, és amikor azt hiszem, nem lehet már ennél rosszabb, folytatta.    
- Úristen! – sóhajtottam fel halkan amint befejezte.
- Amit a legjobban sajnálok az az, hogy nem lehettem ott Angelika születésénél…, - lépett a polchoz és egy képet fogott meg, rövid ideig azt tanulmányozta, majd átnyújtva nekem folytatta. -  hogy mindent egyedül kellett végig csinálnia, hogy nem lehettem ott egyetlen gyermekem felnövésénél sem. Szívfájdító egyben fantasztikus érzés volt először meglátni és magamhoz ölelni 14 év után először, hiszen előtte csak ultrahang képen láttam. Épp olyan fájó és elkeserítő az újságokból látni miként nőttek fel a gyermekeim. – mutatott az ajtó felé és elképedve figyeltem a több száz újságból álló tornyokat az ajtó mögött.
- Ezek…?! – csak ennyit tudtam kinyögni, de ő értette.
- Igen. – mosolyodott el szomorúan. – Melanie az évek során megvette az összes újságot, amiben akár egy sort is írtak rólatok. Hihetetlen, hogy még ehhez is volt lelki ereje. Rettentő hálás vagyok neki érte. Tulajdonképpen ezekben láttalak felnőni. Látni, hogy Bill és Tom gyermekkori álma megvalósult, és milyen sikeresek lettek mára. Hogy a lányom társra talált az egyik tag személyében. Nem tudom mennyi igaz belőlük, a firkászok szeretnek túlzottan elferdíteni dolgokat, de még ha többségük ócska hazugság is, legalább hallottam felőletek.
- Istenem, apu! – nem bírtam tovább zokogva borultam karjaiba és ő készségesen ölelt magához.
- Édesem! – simogatta hátam és hallottam, éreztem, hogy ő is sírt.
Miután kicsit sikerült megnyugodnom elhúzódtam tőle és kedves, lágy és őszintén boldog mosollyal az arcán nyújtott felém néhány zsebkendőt.
- Kérlek, mesélj magatokról egy kicsit! – telepedett le mellém ismét a kanapéra és érdeklődve tekintett rám. – Úgy tudom a barátod az egyik bandatag. Georg igaz?
- Igen. – mosolyogtam el magam és akaratlanul is megsimogattam a hasamat.
Hosszasan beszélgettünk, többnyire én meséltem el nagyvonalakban az eltelt éveket, ő pedig lázasan figyelt minden egyes szóra.
Hazafelé indultam, ám amikor a kanapéról akartam felállni hirtelen meggörnyedtem.
- Au. – szisszentettem fel és ő már is aggódva ugrott fel.
- Minden rendben?
- Persze, csak a pici rúgott egyet. – rémültsége azonnal elillant és felsegített a kanapéról.
Az előszobában állva felsegítette a kabátom.
- Megint rúgott egyet. – ragadtam meg kezét és a pocakomra tettem. – Érzed?
- Istenem! – sóhajtott fel és újabb könnycseppek gördültek végig arcán. – Köszönöm. – suttogta és magához ölelt.
Könnyekkel küszködve nyitottam ajtót, ahol Melanie és Angelika éppen akkor érkeztek meg, és sietős léptekkel elsiettem mellettük.
- Eva. – szólt utánam zavartan Angelika.
- Hagyd most. – intette le Melanie.
- Mi ez az egész? – kérdezte értetlenül.
- Gyere, beszélnünk kell. – tárta kijjebb az ajtót Jörg.
Kavargó gondolatokkal és vegyes érzésekkel siettem haza. Túl sok volt ez egyszerre, még kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam mindezt. Szerencsére Georg megértő volt, aki belépve az ajtón odasietett hozzám és nem kérdezve semmit hagyta karjai közt kisírhassam magam.

Folyt. köv.  

Várom véleményeiteket továbbra is komment vagy chat formájában!