2013. augusztus 13., kedd

Életem az ikrek húgaként - 68. rész

Sziasztok!
Amint látjátok már is itt a folytatás. Lassan, de biztosan közeledünk a történet vége felé.
Köszönöm a véleményeket továbbra is várom őket. Továbbá jobb oldalt látható egy szavazás, hogy milyen novellát olvasnátok szívesen. Ha konkrét ötleted is van bátran írd meg e-malben(címet lásd fejléc alatt). Nagyon örülnék neki. Esetleg egy közös novellát is lehetne írni, ha van rá jelentkező.
Jó olvasást!

Életem az ikrek húgaként

68. rész – Váratlan fordulat

Sosem fogom elfelejteni Bill tekintetét, amint a monitort fürkészte. Nem láttam még ennyire izgatottnak és boldognak egyszerre. Még a kocsiban is csillogott a szeme, szája sarkában mosoly bújt meg. Melengető érzés borított el őt figyelve. Nem kérdés, hogy fantasztikus apuka lesz egyszer és kiváló nagybátyja a kisfiamnak.
Hazaérve a felvételt tanulmányozva Bill részletes beszámolóba kezdett a kicsi minden egyes rezdüléséről. Az örömöm azonban nem volt felhőtlen. Felsietve az emeletre felhívtam Georgot.
- Hogy van a kicsi? – kérdezte egyből. Igyekeztem megnyugtatni, hogy minden rendben, mire egy megkönnyebbült sóhaj volt a válasz.
- Anyukád jól van? – kérdeztem óvatosan, a hangjában fájdalom, félelem és idegesség bujkált.
- A munkatársa várt rám az előcsarnokban, amíg őt vizsgálatokra vitték. Jelenleg a műtőben van. – csuklott el a hangja.
- Tessék? – ültem le az ágy sarkára azt hittem rosszul hallok.
- Eltört a bokája és nem akarják, hogy a csontok rosszul forrjanak össze. Lehorzsolta a karját és beütötte a fejét. De szerencsére nincs agyrázkódása. – összeszorult a szívem hallgatva őt, ott akartam mellette lenni és kezét fogva vigasztalni.
- Holnap délután érted megyek.
- Nem kell, majd megkérem a srácokat. Menj haza, igyál egy forró teát és pihenj le. Majd otthon találkozunk. Nem lesz most már semmi gond.
- Rendben. Szeretlek! – suttogta.
- Én is szeretlek!
Későre járt már az idő, mikor úgy döntöttem átmegyek. Épp az előszobában vettem fel kabátomat, amikor Bill jött utánam.
- Hova mész? – kérdezte kíváncsian.
- Jörghöz. – válaszoltam.
- Veled megyek. – jelentette ki és már nyúlt is kabátjáért.
Némán tettük meg a szomszédos házig vezető utat, majd becsöngettünk. Néhány pillanaton belül már nyílt is az ajtó.
- Remélem nem zavarunk. - Jörg állt az ajtóban és meglepetten nézett Billre, majd mosolyogva reagált mondatomra.
- Dehogyis, gyertek be. – tárta kijjebb az ajtót és segített levenni a kabátomat. – Fáradjatok beljebb. – intet a nappali felé és ugyan azt a meglepettséget, félelmet még is örömöt éreztem rajta, épp úgy, ahogy legutóbb, amikor váratlanul betoppantam. Most azonban nem voltam egyedül. Éreztem rajta, hogy nem találja a szavakat, így ismét hagytam neki egy kis időt.
- Köszönöm a virágcsokrot, igazán gyönyörű. – mosolyogtam őszintén. – Most én hoztam neked valamit. – Billre pillantott, majd a felé nyújtott borítékra. Óvatosan kezdte kibontani, majd mikor tudatosult benne, mit is tart a kezében könnybe lábadtak szemei.
- Istenem, Eva. Köszönöm. – tekintett ismét a képre majd átölelt. Bill csak némán figyelte a történéseket.
- Hozhatok valamit inni, biztosan nagyon hideg volt odakint. – bontakoztunk ki az ölelésből.
- Egy tea jól esne, köszönöm.
- Barackos? – kérdezte mosolyogva, mire Bill felkapta a fejét.
- És neked mit hozhatok Bill? – suttogta nevét, mintha még mindig nem hinné el, hogy ő is itt van.
- Tea nekem is jó lesz, köszönöm. – Jörg azzal a konyhába sietett. Bill kérdőn nézett rám, mire bólintottam. Mély levegőt vett, felállt és utána ment.
- Segíthetek? – kérdezte és Jörg mellé sétált.
A nappaliban teánkat szürcsölgetve hallgattuk, amint Jörg ismét elmeséli a történteket a balesetről, a kórházról, az újságokról, amikor csöngettek.
- Majd én kinyitom. – szólt Melanie, aki időközben Angelikával a konyhában szorgoskodott. – Gyere nyugodtan, a nappaliban vannak. – invitálta be kedvesen az érkező vendéget. 
Az ajtóban megállva megköszörülte a torkát, mire mindannyian a hang irányába néztünk.
- Tohm. – suttogta maga elé és azon nyomban felállt.
- Zavarhatok? –kérdezte zavartan, mire Jörg hellyel kínálta. Melanie egy újabb csésze teát hozott Tom számára újra szembesültünk a szörnyű történésekkel, mikor Jörg újra és újra felidézte minden pillanatát, amire emlékezett.
- Büszke vagyok rád! – mondta Bill és szorosan Tomhoz bújva cirógatni kezdte.
- Miért? Mert átmentem? – Tom csak a plafont bámulta, miközben öccsét hallgatta.
- Azért mert képes voltál felülkerekedni saját magadon és az érzéseiden. Hogy rá tudtad venni magad, hogy eltekintesz az elmúlt 14 éven és a sok keserűségen. Hogy volt erőd és kitartásod átmenni és végig hallgatni őt.
- Volt más választásom? Elvégre mindenkinek jár egy második esély nem? – tekintett öccsére.
- Lett volna választásod. Ha úgy döntesz, hogy nem adsz neki második esélyt. De örülök, hogy helyesen döntöttél
- Én is örülök. – nézte ismét a plafont. – Őrület nem? Miken ment keresztül mi pedig azt hittük, hogy letett rólunk, eldobott minket. Hogy nem kellünk neki.
- Láttad az újság halmot?
- Hihetetlen mennyi lelki ereje volt Melanienak. Még erre is gondolt.
- Igen, erős nő. – helyeselt Bill.
- Tudod, azért jó tudni, hogy még ha utólag is, de valamilyen szinten nyomon követte az életünket. Alig, hogy felébredt szembesült vele, hogy eltelt 14 év. Hogy a lánya, akit utoljára ultrahangon látott már 14 éves. Aztán ideköltöztek, mit sem sejtve, hogy a lehető legközelebb került hozzánk. Hogy abban a rövid kis időben átnyálazta azt a rengeteg újságot. – Bill is elgondolkozott bátyja szavain.
- Na és mit szólsz hozzá, hogy lett hírtelen még egy húgunk?
- Furcsa. – vágta rá. – De aranyos lány. Biztos neki is szokatlan lehet ez a helyzet. Hirtelen visszakapja az apját és mellé még 3 testvért és hamarosan egy unokaöcsit.
- Nem láttad Jörg arcát mikor meglátta az ultrahang képet. – emlékezett vissza a könnyáztatta arcra, amint engem ölelt. – Szeretlek! – bukott ki Billből hirtelen és feltápászkodott, hogy láthassa bátyja arcát. – És ha történne veled valami, én ….
- Shh. Fojtotta belé a szót. – Erről hallani sem akarok. Itt vagyok, mindig itt leszek neked! – simogatta meg arcát majd lehúzta magához, hogy egy gyengéd csókot leheljen öccse ajkaira. – Én is szeretlek. – tekintett Bill szemeibe, akinek ajkai huncut mosolyra húzódtak és éhesen tapadtak Tom ajkaira.
- Ühm. – sóhajtott Tom, amikor Bill finoman beleharapott telt alsó ajkába, majd nedves puszikkal kezdte állát, majd nyakát behinteni, néhol finoman megszívva a bőrt. – Bihll…- sóhajtott ismét, majd öccse derekába markolt, aki azóta már kényelembe helyezte magát csípőjén.   
- Bihll! –hallgatva az apró sóhajokat még inkább eltökélve vette át az irányítást, hogy minden apró simításban és csókban éreztesse szerelmét.


Folyt.köv

2013. július 31., szerda

Életem az ikre húgaként - 67. rész

Sziasztok!
Itt az újabb rész folytatás hamarosan. A blog némi átalakítás alatt áll, továbbá egy másik történeten is dolgozok, amit hamarosan ti is olvashattok majd.
Továbbá, kedves "agikov13" nem tudom megkaptad-e az üzenetemet, de válaszoltam rá.
Véleményeteket pedig szívesen fogadom chat-en vagy komment formájában!
Jó olvasást!

Életem az ikrek húgaként

67. rész – Újabb nap, egy újabb meglepetés

Kavargó gondolatokkal és vegyes érzésekkel siettem haza. Túl sok volt ez egyszerre, még kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam mindezt. Szerencsére Georg megértő volt, aki belépve az ajtón odasietett hozzám és nem kérdezve semmit hagyta, hogy karjai közt kisírhassam magam.
Percekig álltunk ott az előszoba közepén, némán, hátamat simogatva nyugtatgatni próbált. Miután sikerült valamelyest abbahagynom a sírást gyengéden alám nyúlt, az ölébe vett és megindult az emelet felé. Erőtlennek, gyengének éreztem magam így csak nyakában megkapaszkodva a vállára hajtottam a fejem és lehunytam szemeimet. Mintha csak a gondolataimban olvasna, hálás voltam neki ezért. Amint keresztülmentünk a nappalin anyu aggodalmas hangjára lettem figyelmes.
- Kicsim.
- Hosszú napja volt, lefektetem. – szólt oda Georg meg sem állva. A szobámban az ágyra fektetett. – Engedek fürdővizet. – azzal el is tűnt a fürdőbe és csak a víz csobogását hallottam, valamit kedvenc habfürdőm vanília illatát, amint betölti a szoba egészét. Lassan feltápászkodtam az ágyról és Georg után mentem. Becsuktam a fürdő ajtaját és a habok közzé merültem, magam után vonva Georgot is, aki a hátam mögött foglalt helyet a hatalmas sarokkádban. Ölébe vonva cirógatta karomat én pedig behunyt szemmel élveztem kényeztetését.
- Jobban vagy? – tűrt egy kósza tincset fülem mögé.
- Sokkal jobban! Köszönöm! – leheltem egy aprócska csókot dús ajkaira. Miután elszakadtunk egymástól részletesen elmeséltem neki mindent, ami apunál történt. Őt is ledermesztette a hallottak.
- Kész csoda, hogy egyáltalán felébredt. 14 év után? Ez annyira hihetetlen!
- Tényleg hihetetlen! Örülök, hogy átmentem és sikerült mindent tisztázni. Furcsa ez az egész helyzet. Egyik napról a másikra felbukkan, felborítja az eddigi életünket, de még is örülök és hálás vagyok, hogy így történt.
- És hogyan tovább? – simogatta a hátam egy mosdószivaccsal.
- Holnap mindenképpen beszélnem kell Billékkel. Muszáj nekik is átmenniük, meg kell, hogy hallgassák őt. Szeretném, ha minden rendbe jönne, még ha ez hosszadalmas folyat is lesz. Szeretném, ha részese lenne az életünknek, a kicsi életének. Egyik gyermeke mellett sem lehetett ott, hogy lássa felnőni őket, biztosan örülne neki. Mit gondolsz? – fordultam felé és kíváncsian a szemébe néztem.
 Elmosolyodott.
- Azt, hogy neki van a világon a legcsodálatosabb lánya. Teljes mértékben támogatlak, és úgy gondolom időszerű lesz nekem is bemutatkozni neki. Elvégre is feleségül veszem a lányát. – hihetetlen mennyire türelmes és megértő, újra és újra le tud venni a lábamról.
Másnap reggel Georg cirógatására ébredtem. Úgy éreztem mintha egy örökkévalóságig aludtam volna. Kipihent voltam és friss.
- Jó reggelt angyalom! – széles mosollyal az arcán pillantottam meg, amint felnyíltak pilláim. – Hogy aludtál? – kérdezte, miközben apró, ám annál finomabb puszikkal halmozta el a vállam, kulcscsontom, nyakam, állam, míg el nem érte ajkaimat, amit azonnal birtokba vett.
- Mennyeien. De ha így folytatod…hm… - harapott finoman bőrömben. Meg sem hallva, amit mondtam fordított hátamra és birtokba vette testem minden egyes porcikáját.
- Jó reggelt! – köszöntem az ebédlőbe érve, ahol a többiek már reggelijüket fogyasztották.
- Jó reggelt kicsim! – köszönt anyu is és nyomban töltött nekünk is a gőzölgő kakaóból. Reggeli beszélgetésünket a csengő hangja zavarta meg.
- Eva drágám, tudnál jönni? – szólt Gordon, amint kinyitotta az ajtót. Az előszobába siettem, ahol egy futár állt hatalmas virágcsokorral a kezében.
- Eva Kaulitz?
- Igen. – válaszoltam, majd egy papírt nyújtott felém.
- Kérem, itt írja alá. Köszönöm, viszlát. – becsukva maga után az ajtót távozott. Beleszippantva a hatalmas fehérrózsa csokorba tértünk vissza az ebédlőbe. Anyu arcára hatalmas kíváncsisággal vegyített mosoly terült el az arcán.
- Milyen gyönyörű csokor, kitől érkezett?
- Nem tudom. – válaszoltam, majd elolvasva a szirmok között megbújó kis cédulán lévő üzenetet, - melyen csupán két szó állt: „Köszönöm! Jörg” - hatalmas mosoly terült el az arcomon. – Jörgtől! – tettem vázába a csokrot majd visszaültem az asztalhoz.
- Milyen kedves tőle! – mosolygott anyu is, ő pontosan tudta, hogy miért küldte.
- Oh, milyen kedves tőle! Nem veszitek észre, hogy csak így akarja magához édesgetni. Ez annyira szánalmas és átlátszó! – háborodott fel Tom azonnal.
- Nem akar magához édesgetni, egyszerűen csak átmentem hozzá és meghallgattam. Ezt szerette volna megköszöni ezzel a pompás csokorral. Semmi mást nem kért, csak, hogy hallgassam meg. Talán jobban tennéd, ha te is átfáradnál hozzá és meghallgatnád, igazán nem kerül semmibe az a félóra. – elegem lett az állandó ítélkezéséből akárhányszor csak szóba került Jörg. Pontosan tudom, hogy mit érez, mert épp úgy éreztem én is. De átgondoltam és rájöttem, az, hogy meghallgatom, nem kerül semmibe, továbbá megannyi megválaszolatlan kérdésre kaptam választ, anélkül, hogy bármit is kérdeznem kellett volna. És, hogy miért nem mondtam meg neki, mi az oka a hirtelen felbukkanásának, hogy kész csoda, hogy egyáltalán életben van? Mert megkért rá! Nem kéri, hogy felejtsünk el mindent, mintha misem történt volna, hogy boldogan egymást megölelve köszöntsük egymást. Nem sajnálatra van szüksége, egyszerűen csak őszinte akar lenni. És ha erre napokat, heteket akár hónapokat kell várnia, Ő türelmesen vár, ahogyan nekünk kellett rá várni hosszú 14 éven át.
- Elnézést, anyu az! – tekintett csörgő mobiljára Georg, majd fogadva a hívást átsétált a nappaliba.
- Drágám, ne izgasd fel magad, árt a babának. – intett le anyu.
– Ma lesz a következő vizsgálat ugye? – kérdezte Gordon, melyre bólintással válaszoltam.
- Ami a mai vizsgálatot illeti, sajnos nem tudlak elkísérni. – lépett be Georg a helyiségbe teljesen elsápadva. – Anyu egyik kollégája volt, leesett a lépcsőről, most korházban van.
- Jesszusom. – álltam fel azonnal a hír hallatán és odasiettem hozzá.
- Haza kell mennem, megtennétek, hogy el…
- Majd én elkísérem. – ajánlotta fel azonnal Bill, mire hálásan pillantott rá.
Késő délután Bill kopogtatott az ajtón.
- Indulhatunk? – lépett be.
- Igen, kész vagyok. – pillantottam végig magamon a tükörben, majd táskámért nyúltam.
- Jól vagy? – kérdezte óvatosan.
- Igen, minden oké. – sóhajtottam.
- Nyugi, Tom majd lenyugszik, Georgot pedig felhívjuk, ha hazajöttünk. Most a kicsi az első.
A rendelő előtt várakozva szinte fel-alá járkáltam, Bill már fejét masszírozva kapott karom után.
- Félek. – vallottam be.
- Nyugodj meg, minden rendben lesz. – bátorítólag mosolygott rám, majd nyílt is az ajtó és az asszisztens szólított.
- Szép estét kedves Eva. Hogy vagyunk? – üdvözölt Dr. Schwarzenber és hellyel kínált.
- Köszönöm, jól. – foglaltam helyet. A szokásos konzultáció és néhány vizsgálatot követően az ultrahang következett.
- A párom nem tudott most elkísérni, Billel jöttem. Esetleg bejöhetne? – nagyon szerettem volna, ha ő is látja a kicsit.
- Természetesen. – mosolygott, majd az ajtóhoz sietett.
- Bill?! – szólította meg, mire ő azonnal felkapta a fejét és felugrott. – Befáradna egy pillanatra? – invitálta be kedvesen és kijjebb nyitotta neki az ajtót. Én az ágyon feküdve intettem neki, hogy jöjjön oda.
- Na lássuk a kis csöppséget. – kent némi gélt a hasamra majd a képernyőre tekintett. – Meg is van. – Bill tágra nyílt szemekkel tapadt a képernyőre és leírhatatlan érzelme ültek ki arcára. Megfogtam a kezét, mire ő mosolygott le rám, majd visszapillantott a képernyőre.
- Nézzék, épp most ásított egyet. – mutatott a képernyőre. - Nézzük a szívhangot.
- Istenem! – suttogta Bill, amint meghallotta a szaporán pulzáló hangot.
- Minden rendben van Eva. Elkészítem a felvételeket és készen is vagyunk.
- Lehetne eggyel több példány? – kérdeztem.

Folyt. köv.

2013. június 18., kedd

xxslashxx novellája: Gyere vissza pillangó! - A pillangó szárnyai (2.rész)

Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy nem tudtam hozni a novella folytatását, de a vizsgáimra való felkészülés kitöltötte az egész napomat. De végre vége van, így újult erővel szentelhetem magam az írásnak. Kezdésnek itt a novella második rész.
Jó olvasást!


Szerző: xxslashxx
Cím: Gyere vissza pillangó!- A pillangó szárnyai
Korhatár: 18
Szereplők: Gustav, Bill, Original Female Character, Original Male Character
Műfaj: slash
Figyelmeztetések: F/F, szexjelenet, under age erotica, first time, túlzott romantika, szereplő halála, szomorú befejezés

Gyere vissza pillangó! - A pillangó szárnyai

Bambán álltam a házunk kapujában azt figyelve, ahogy anya és apa az autóba pakolják a csomagokat.
- Gustav, figyelsz rám egyáltalán ? - kérdezte csilingelően nevetve anya.
Össze rezzentem és egyetlen jól irányzott zuhanással vissza kerültem a jelenbe. A nap bántóan tűzött a szemembe, ezért a földet kezdtem bámulni.
- Igen...Mondd csak...- hümmögtem.
- Anyád azt kérdezi, biztos hogy jól ellesztek Billel kettesben, amíg mi Edith nénikédnél leszünk ? - érdeklődött anya helyett apa.
Billel...Kettesben...Már a szavaktól is émelyegni kezdtem, de nem rossz értelemben. Izgalom szökött a gyomromba és elborított belülről. Minden nappal erősebb volt ez a fura érzés, most meg mintha a sors tálcán kínálná nekem az alkalmat, anya és apa váratlanul rokon látogatóba készültek utazni.
- Persze, miért ne lennénk ? - kérdeztem vissza.
- Ha gondolod, áthívhatjuk valamelyik szomszédot...Heidi néni biztos szívesen gondot visel rátok...
- Nem, tényleg nem kell ! - tiltakoztam hevesen.
Apa megveregette a vállamat.
- Majdnem felnőtt férfi vagy végül is. - bátorított.
- És amúgy is csak egy éjszakáról van szó. Legkésőbb holnap vacsorára már itt leszünk. - ígérte anya és megölelgetett.
- Érezzétek jól magatokat ! - suttogtam neki.
- Ti meg vigyázzatok egymásra ! - szállt be apa után anya is a járműbe.
Vigyázni egymásra ? Félelmetesnek, ugyanakkor izgalmasnak hangzott ez a jókívánság. Számomra legalábbis mindenképpen.
- Rendben, sziasztok ! - intettem neki és megvártam míg elindulnak, majd miután az autó eltűnt a látóhatárról, befelé indultam a házba. Gondtalannak ígérkező, vidám kora délelőtt volt. És rám szakadt egy nap szülő mentesség. Mégsem éreztem magam szabadnak és nem is örültem az egésznek. Súly volt a mellkasomon, már azóta, mióta Bill olyan furcsán viselkedett velem azon az éjszakán a vendégház előtt. És én is furcsán viselkedtem, hiszen nem hagytam hogy magyarázkodjon, elszaladtam mint egy ostoba kisfiú. Pedig már nem vagyok kisfiú ! Apa is azt mondta, majdnem felnőtt férfi vagyok...És én is ezt éreztem...Ha Billre pillantottam legalábbis mindenképpen. És rémisztett az izgatottság amit Bill különlegessége ébresztett bennem. Ez nem volt normális ! Ez nem volt hetero ! És ez nem egy unalmas kis porfészek falai közé volt való ! Bár tudtam volna mit tegyek, vagy egyáltalán tegyek e ez ellen valamit ?!
Lomha léptekkel értem be a házba és rögtön a konyhába mentem. Legnagyobb döbbenetemre, Bill állt a mosogatónál és kezében egy csésze kávét tartott. A napfény pont az arcára esett, megmutatva ezzel gyönyörűségét és hibátlanságát. Egy fekete farmernadrág és ujjatlan világos felső volt rajta, ami olyan szűk volt hogy jól látszottak a mellbimbói körvonalai és valami tetoválás féle a hasánál. Kivert a víz, ahogy végig néztem rajta. Nem tudtam honnan volt ez a ruha, eddig nem láttam rajta. Talán anya vette neki új holmikat ?!
- Felébredtél ? - dadogtam és meg is bántam a buta kérdést, mert ha előttem állt akkor nyilván felkelt.
- Kérsz te is kávét ? - kérdezte válasz helyett Bill és készségesen fordult a konyha pulton álló csészék felé. Nemet intettem és leültem az utamba eső első székre, majd a szalvéta tartóval kezdtem matatni, hogy leplezzem a zavarodottságomat és hogy Bill ne vegye észre, ahogy egyfolytában őt bámulom a szemem sarkából.
- Hova mentek a szüleid ? - kíváncsiskodott Bill.
- Egy rokonunkat látogatják meg. Nem messze utaznak, csak ide az egyik szomszédos városkába. Holnap már jönnek is vissza. - hadartam el.
- Nagyon rendes emberek. - tette hozzá Bill.
- Igen...- helyeseltem, ezzel nem tudtam vitába szállni. Mindig is büszke voltam anya és apa önzetlenségére és jó szívére. Bill lehajtotta a kávéját és oda sétált az asztalhoz, maga alá húzott egy széket, így éppen szembe kerültünk egymással. Az izgalom máris vörössé varázsolta az arcomat és rám tört a légszomj. Mintha varázslat történne velem mindahányszor közel kerül hozzám.
- És a te szüleid ? - érdeklődtem és figyeltem Bill reakcióit. A mosolya megfogalmazhatatlanná torzult, mintha mindjárt elsírná magát úgy festett pár másodpercig, aztán észbe kaphatott, mert nagyot sóhajtva válaszolt.
- Ők nem ilyen jó emberek. - tűnődött el.
- Sajnálom...Nem szabadna kérdezősködnöm. Mindig bele tenyerelek valamibe, ehhez jól értek azt hiszem. - csóváltam meg a fejemet.
Bill legyintett, aztán a farmerja zsebéből előhúzott egy öngyújtót és egy szál cigarettát.A szájához emelte, majd hirtelen mégsem gyújtotta meg, hanem kérdőn nézett rám, hogy szabad e. Anya és apa talán nem örültek volna, ha tele füstöli a lakást, de nem voltak itt és nem láthatták. Biccentettem, mire Bill rágyújtott és nagyot szívva a cigarettából elmerengett egy percet. Már éppen felállni készültem az asztaltól, mikor halkan megszólalt.
- Az anyám egy rossz családból menekülve botlott bele az apámba, aki szinte azonnal teherbe ejtette, így születtem meg az ikerbátyámmal, Tommal együtt...
- Van ikertestvéred ? - döbbentem le.
Bill bólintott és folytatta.
- De ez az élet sem hozta meg anyámnak azt, amire vágyott. Apa gyakran volt részeg és emiatt agresszív, sokat bántotta. Egészen kicsik voltunk Tom meg én, mikor anya ezt megunta és lelépett egy másik férfival. Nem a szomszéd városba ment, vagy az ország másik végébe, hanem meg sem állt az Egyesült Államokig. Ott aztán megvalósította az álmait, férjhez ment és szült még vagy négy gyereket. Néha-néha írt egy lapot nekünk, de már vagy egy év óta nem tudok róla szinte semmit. Biztos jól van, éli a világát...
- Az apád nevelt fel titeket ? - vágtam közbe.
- Igen. Illetve nem nevelt, mert eléggé ivott és Tommal többet kaptunk verést, mint ételt. De persze a maga módján szeretett minket, csak nem tudta kimutatni. Azt mondta, egy férfi nem kell hogy kinyilatkoztassa az érzéseit, mert akkor átlátnak rajta, kihasználják. Ezért úgy éltünk hármasban mint három idegen...
- És hol van most az apád ? Tartjátok még a kapcsolatot ? - halmoztam el Billt a kérdéseimmel és a megismerés tüze égett bennem, végre mesélt magáról, kicsit beavatott a rejtelmes világába. Mindent tudni szerettem volna róla.
- Másfél éve börtönben ül kettős gyilkosságért. Életfogytiglani büntetést kapott. - Bill ismét a cigarettába szívott, majd felpattant és a mosogatóba hamuzott. Nem is ült vissza az asztalhoz, nézett kifelé az ablakon és láttam hogy szaporán pislog. A hangszíne is más lett, mintha fojtogatná a sírás. Elszégyelltem magam, nem akartam kiborítani. Nagyon nehéz élete lehetett és most feltéptem a sebeit.
- Annyira sajnálom...- motyogtam, de Bill meg sem hallotta, mondta tovább, mintha neki is megkönnyebbülést jelentene, hogy beszélhet a múltjáról.
- Tom, az ikrem, az egyetlen ember aki a családot jelenti nekem, nos ő is bajban van. Mióta apát börtönbe zárták, elkezdett érdeklődni a drogok iránt. Nem sok idő kellett és teljesen bele süllyedt. Heroinista lett és a szerért bármit képes volt megtenni. Most éppen elterelésen van, mert elkapták bolti rablásért, de ő inkább a leszokást választotta. Nem tudom, tényleg akarja e, vagy csak a börtön elől menekül...De teljes szívemből remélem, hogy sikerül neki letenni a heroint. Én pedig...- itt Bill elhallgatott, a konyha pulton lévő hamutálba nyomta el a cigaretta csikket, majd kinyitotta az ablakot. Ismét titkozatos lett az arca, amikor vissza fordult felém. Bágyadtan ragyogtak a szemei, neki dőlt a mosogatónak és csak nézett rám.
- Te pedig ? Mi van veled ? - kaptam el a pillantását és igyekeztem uralni a napok óta rám törő jól ismert remegést. Nem akartam hogy elszédítsen a kinézete, hogy bele őrüljek a mosolyába. Álltam a nézését, de éreztem hogy izzadtság cseppek gurulnak le a hátamon és lángol az arcom.
- Talán te is drogozol ? - vontam fel a szemöldököm, mire Bill felnevetett.
- Dehogy ! Nem mondom hogy nem próbáltam ki ezt-azt, de nem élek semmilyen szerrel, szóval ha azt gondolod, kirabolom a szüleidet hogy pénzhez és ezáltal kábítószerhez jussak, rossz úton jársz !
- Én nem gondolok semmi ilyesmit. De akkor miért mondtad, legutóbb hogy nem jó ha azt szeretném hogy velünk maradj, mert az rossz lesz nekem és a családomnak ?
Bill nevetése megfagyott.
- Mindenről te sem tudhatsz Gustav. Már így is sokat meséltem magamról...- mentegetőzött és kifelé igyekezett a konyhából.
- És ha szeretném, hogy itt maradj ? Ha pont az lenne a rossz, ha elengednélek ? - kiáltottam utána.
Megfordult az ajtóból és valamiféle csodálkozás ült a szemeiben.
- Akkor azt nem hagynám ! - jelentette ki ellent mondást nem tűrően.
- Miért ? Mondd el hogy miért ? Kérlek...Akármibe is keveredtél, a szüleim biztos tudnak segíteni. Itt új életet kezdhetsz, tiszta lappal, a múlt árnyaitól mentesen ! Nem akarod ? - tártam szét a kezeimet tehetetlenül.
- Ez már régen nem arról szól mit akarok, hanem hogy mit kell tennem. Értsd meg, a múlt nekem a jelen, emiatt hamarosan el kell mennem, mert nem akarok senkit sem bajba sodorni. - ingatta a fejét Bill.
Beharaptam az ajkamat és felváltva néztem hol az asztalt, hol őt. Még mindig fogalmam sem volt, mi ez az egész.
- És a sérülésed is a múltad és jelened miatt van ? - böktem a még mindig bekötözött karjára, de Bill ismét csak elzárkózott mindennemű válaszadástól.
- Többet nem árulhatok el, ne haragudj ! - kérte, majd meg sem várva mit mondok, kilépett a konyhából. Hallottam hogy nyitotta a terasz ajtót és kedvesen szólt az udvaron napozó öreg, cirmos macskához Pletykához. Felugrottam az asztaltól és oda mentem, ahol az előbb ő állt, kezembe fogtam a kávés csészét, amiből nem rég még ő ivott és a gondolat, hogy a fehér porcelánt az ő ajka érintette, máris feltüzelt. Reszketni kezdett a kezem, ahogy minden más porcikám is, ezért inkább gyorsan leraktam a csészét a pultra és kikémleltem az ablakon. Bill ott ült az egyik műanyag kerti széken és bámult bele a felhőtlen égbe. Jó lett volna kimenni hozzá, de nem akartam idegesíteni a kérdezősködésemmel, ezért inkább vissza vonultam a szobámba.
Így telt szinte az egész délelőtt, monoton mód és unalmasan. Hallottam hogy egy idő múlva Bill bejött a teraszról, de rögtön a szobájába ment és ki sem mozdult onnan. Nem így képzeltem a kettesben eltöltött, független napot. Valahogy másként, nagy beszélgetésekkel, amikből kiderül ki is ő igazából. A családjáról már mesélt egy keveset, de magáról még mindig nem és ez idegesített.
Délután fele halk kopogás törte meg az egyhangú csendet. Az ágyamon feküdtem, nem gondolva semmire a plafont bámultam, de mikor meghallottam hogy kopognak gyorsan felültem és a szívem rögtön hevesen kezdett el verni.
- Gyere be ! - szóltam és nem telt bele két másodperc Bill belépett az ajtón, majd az ágyamig sétált. Arca szomorúságot tükrözött, kezében a kockás ingjét szorongatta. És nem szólalt meg.
- Baj van ? - kérdeztem, mert elég érthetetlenül viselkedett.
- Gustav...- köszörülte meg a torkát, de nem mondta tovább. Ijesztően sápadt volt. Lehajtott fejjel szobrozott előttem és láthatóan kereste a szavakat, de nem akadt rájuk.
- Történt valami ? - kérdeztem értetlenül.
- Én  csak búcsúzni jöttem Gustav...- mondta zavartan Bill.
- Hogy micsoda ? - az ereimben megfagyott a vér és fájdalom hasított a fejembe.
- Elmenni ? - kérdeztem hangosan, mint aki nem hallotta jól az előbbi szavakat.
Ilyen hirtelen ?! Az nem lehet ! Most fogja magát és odébb áll ? Csak úgy ? Ez képtelenség...
- Vissza kell térnem oda, ahonnan jöttem. Szóval köszönök mindent és ezt mondd meg a szüleidnek is. Mérhetetlenül hálás vagyok...
- Gratulálok, nagyon hamar rászántad magad erre a döntésre ! Ez szép ! - fortyantam fel dühösen.
- Hiszen mondtam hogy előbb-utóbb eljön az ideje. Én nem ide tartozom... - vont vállat szomorúan Bill.
- Mert nem akarsz ide tartozni. - vágtam a szavába.
Bill szomorkásan elmosolyodott.
- Mert nem lehet ide tartoznom. Én más világból jöttem Gustav...
- És a szüleimtől el sem köszönsz, ez aztán nagyon jó ! Úgy érzem, a kérdezősködésem miatt akarsz elmenni...- gyanakodtam.
Bill megrázta a fejét.
- Ez nem igaz, megértem hogy sok mindent tudni szeretnél és emiatt nem neheztelek rád, mindenki így érezne, ha egy idegen lakna a házában. Azért megyek el, mert  jól vagyok, semmi értelme tovább háborgatnom titeket ! Járnom kell a saját utamat.
- Nem zavarsz senkit, ne törődj csak azzal ami neked is jó, és maradj ameddig szeretnél ! - makacskodtam.
- Addig nem lehet...Így is az az érzésem hogy figyelnek és tudják hogy itt vagyok...- sóhajtotta Bill.
- Paranoiás vagy...- mérgelődtem és nem hittem el, hogy ilyen sürgős lelépnie. Úgy éreztem, ha most hagyom ki menni a házunk kapuján, többé nem láthatom és soha nem érezhetem azt a bizonyos remegést és szédülést, amit csak ő tudott eddig kiváltani belőlem. És bármilyen ambivalens is ez az érzés, még akartam...Mert gyönyörű volt.
Bill némán lépkedett a szoba ajtaja irányába, de nekem támadt egy ötletem. Felpattantam az ágyból és elkaptam a karját. Ámulva nézett rám és lassan húzta ki kezét gyengéd szorításomból. Egy másodpercre értem hozzá, de máris feltüzelt.
- Várj Bill ! Maradj még egy napot ! Csak míg a szüleim haza nem jönnek. Annyit ők is megérdemelnek, hogy személyesen búcsúzz el tőlük. Cserébe ígérem, egy árva kérdést nem teszek fel neked mostantól. Áll az alku ? - nyújtottam felé a kezemet. Bill meghökkent, a szája is nyitva maradt, de nem sokat hezitált.
- Rendben. - és kezet rázott velem. Mosolygott, és én is azt tettem, de az ájulás környékezett, ahogy tenyereink össze simultak.
A délután későbbi része ugyanolyan eseménytelenül zajlott, Bill a vendégszobában, én a sajátomban. Az egész csak annyiból volt más hogy tudtam holnap, de legkésőbb holnapután reggel Bill elmegy innen. Véglegesen és vissza vonhatatlanul. És nekem ezalatt a kevés idő alatt kell valami jelet adnom, közelebb kerülnöm hozzá, egyszerűen vele lennem. Nem tudtam mire számítsak, merek e bátor lenni, féltem, izgultam és el szomorított, de igyekeztem nem mutatni. Pár óra csendes magány után, hirtelen ötlettől vezérelve bekopogtam Billhez, majd kiültünk a nappali kanapéjára. Fél szemmel a tv-ben lévő műsorokat figyeltük, de közben semmiségekről beszélgettük. Megígértem  hogy nem faggatom az életéről, és próbáltam ezt betartani bármilyen nehéz volt. Inkább hagytam hogy ő kérdezzen engem, bármiről.
- Sok helyen jártál már ? - érdeklődött, mikor egy természet film megnyugtató képkockáit néztük a televízió képernyőjén.
- Nem igazán. A szüleim nem azok az utazós típusok.- ráztam meg a fejemet.
Bill hirtelen áthajolva felettem a szekrényről egy képeslapot emelt le és tágra nyílt szemmel, álmodozva bámulta.
- Én ide szeretnék eljutni. - húzta végig ujját a képeslapon, ahol azúrkék vízben lévő apró kis sziget volt, amit pálmafák öveztek.
- Oh...- sóhajtottam fel, ahogy a képeslap elém tárult. Elöntöttek az érzelmek és emlékek.
Bill megfordította a lapot és félhangosan elolvasta mit írtak a hátuljára.
Gustavnak sok szeretettel Alicia !
- Alicia ? - aztán félmosoly szaladt az arcára és láttam a kíváncsiságot a szemében, mégsem kérdezett többet. Én meg elsápadtam és kikaptam Bill kezéből a képeslapot, majd vissza raktam a polcra.
- Ő a barátnőm, illetve csak volt...- árultam el szemlesütve és már meg is jelent gondolataimban Alicia mosolygó arca és gesztenye barna haja. Meg az egész rövidke kapcsolatunk. Bill még mindig nem kérdezett róla, csak ült mellettem, engem bámulva és ki tudja mit gondolhatott, de nem akartam hogy azt higgye ez egy világ megváltó kapcsolat volt és hogy én rontottam el. Nem akartam, hogy bármi rosszat feltételezzen rólam.
- Egy iskolába járunk és tavaly a karácsonyi loitschei bálon jöttünk össze. Én haza kísértem és ő hagyta hogy megcsókoljam a házuk ajtajában. Emlékszem szakadt a hó és rettenetesen hideg volt, de ami akkor történt egészen átmelegített. Nem mondtuk ki, de járni kezdtünk, igaz a téli szünetben mindössze négyszer találkoztunk és pár csókon kívül nem történt más. De nekem sokat jelentett, azt hittem valaminek a kezdete lehet ez. Tudod, Alicia volt az első lány akivel...szóval akihez valaha is közel kerültem. Aztán mikor a szünet után elkezdődött az iskola, valahogy megváltozott a kapcsolatunk. Alicia került engem, alig beszéltünk, igyekezett lerázni, nem hagyta hogy elkísérjem tanítás után és nem telefonált, ha pedig én hívtam, fel sem vette a telefont. Majdnem egy hétig ezt csinálta és én kezdtem teljesen megzavarodni. Végül rákérdeztem, hogy mi az oka amiért ilyen elutasító velem szemben. Nem kertelt sokat, elárulta hogy csak azért ismerkedett velem, hogy elfelejtse az ex barátját és a srác amint megtudta hogy Alicia mással kezdett el találkozgatni, rögtön vissza is ment hozzá. Akkor úgy éreztem magam, mint akit szíven szúrtak, eléggé kiborultam és még sokáig nehéz volt vele szembe menni az iskola folyosóján, vagy egyáltalán látni őt. De így több hónap után, eljutottam oda, hogy már nem fáj annyira...Ezt a képeslapot csak úgy adta, mikor télen a hideg utcán sétálva, kirakatokat nézegetve, majd megfagytuk és arról beszélgettünk, milyen jó lenne egy ilyen szigeten. Nem is tudom, miért nem dobtam ki...- nyúltam a lap fele, majd a kezem félúton megállt.
- Ha nem szeretett igazán, meg sem érdemelt téged...- mondta halkan Bill.
- Igen, én is ilyesmikkel vigasztaltam magam...- nevettem fel kínomban, és egyáltalán nem esett jól Aliciáról beszélgetni. Ez volt életem egyik legfájóbb pontja, amit soha senkivel nem osztottam még meg. Anya és apa nem tudtak arról hogy van valakim, mire meg elmondtam volna nekik, már nem is volt. A nővérem túl messze lakott és meg volt a saját gondja - baja, az iskola beli barátaim pedig nem biztos hogy megértettek volna.
- Majd biztos lesz olyan, akivel egy ilyen szigetre való eljutás nem csak álom marad. Lesz olyan, aki önmagadért szeret teljes szívéből...- jegyezte meg Bill és még mindig úgy nézett engem, hogy bele melegedtem.
- Gondolod ? - nyeltem egy nagyot és én sem vettem le róla a szemem. A pillantásunk szorosan egybe fonódott és hiába kínzott a légszomj, gyötört a remegés, nem tudtam szabadulni a szemei fogságából. Közel húzódott hozzám és centiméterek választottak el az arcától. Csak bámultam bele hol a fekete hajába, hol gyönyörű szemébe, hol pedig a hófehér bőrét néztem áthatóan és az illata megőrjített. Nem tolt el magától, láthatóan nem zavarta a már-már kínosnak nevezhető közelség.
- Biztos vagyok benne. Olyan különleges ember vagy Gustav...- mondta szinte suttogva és egyik tenyere a vállaimat súrolta, majd átsimított a karomon. Kirázott a hideg.
- Dehogy is ! Unalmas vagyok és szürke, egy kis faluban élek ! A különleges az te vagy...A kinézeteddel és a titkaiddal...- nyögtem fel, ahogy megéreztem érintését és forró leheletét a nyakamnál. Az izgalom pár másodperc alatt végig haladt rajtam és az ágyékomnál megállapodva keménnyé tette a férfiasságomat.
- Titkok ? Akarod, hogy elmondjam neked a legsúlyosabb titkomat ? - vont kérdőre furcsán rekedtes hangon, amikor már percek óta szótlanul ültünk egymással szemben pár centis távolsággal közöttünk. A szívem, ami eddig is vadul dörömbölt, most még őrültebb ütemre váltott át és alig hittem a füleimnek. Végre beavat valamibe, ami vele kapcsolatos. Buzgón bólogatni kezdtem.
- Hát persze ! - dadogtam, hiszen mást sem akartam, csak hogy meséljen magáról.
Bill körbe nézett, mintha nem magunk lennénk a házban, aztán meg szűntette azt a néhány centimétert is, ami közöttünk tátongott. Az arca az én arcomhoz simult, ahogy a fülembe suttogott.
- Én nem vonzódom a nőkhöz...


- Oh...nahát...- a füleim égni kezdtek és éreztem hogy vérvörös forróság borítja el az arcomat, leizzadok és a gerincemen végig cikázik valami fura érzés, a hímtagom pedig ha lehet még keményebbé válik. Félelmet, izgalmat és megkönnyebbülést is éreztem egyszerre. Igazság szerint ez a feltevés megfordult a fejemben nem is egyszer, Billt túl szépnek tartottam, ahhoz hogy hetero legyen. És  amikor a vendégháznál hozzám ért, bár nevetséges volt, biztosra vettem hogy ez a helyzet. És most  hogy kimondta, talán nem is tűntem olyan meglepettnek.
- Tudod, apámnak nem volt igaza, mikor azt állította, egy férfinek nem szabad kimutatni az érzéseit. Szerintem nem szabad és nem is lehet igazából elrejteni az érzelmeket, ha igazak...- mondta még Bill pár másodperc múlva és kezei ismét a vállamra, majd a hátamra kerültek.
- Bill...- haraptam be az ajkamat, ahogy ujjai a gerincemen haladtak végig nagyon lassan. A gyomrom merő görcsben volt.
- Most megint el fogsz szaladni, mint a legutóbb ugye ? - kérdezte és kicsit gúnyosan csengett a kérdése.
- Tévedsz ! Nem megyek sehova ! - vágtam közbe és egyenesen lázasan csillogó barna szemeibe néztem. Elgyengültem ugyan, de nem mozdultam. Nem akartam megmozdulni. Hagytam, hogy tegye amit akar. A televizió halk hangja, a kintről jövő neszek mind elmosódtak, csak a szabálytalan levegővételeimet hallottam és talán a vérem száguldását az ereimben. A szemeim önkéntelenül is lecsukódtak és már nem is tudom, mennyi idő telt el, míg Bill ajkait éreztem a sajátomon, aztán a nyelvét, ahogy szelíden tört utat a számban. Ez annyira más volt, mint Aliciával csókolózni ! Ezer féle kimondhatatlan és kimondatlan érzelem söpört végig rajtam és éreztem, hogy a kezeim önálló életre kelve szorosan fonódtak Bill teste köré, érintve a ruhája vékony anyagán keresztül a hátát.
- Még...- nyögtem, amikor percek múlva Bill szuszogva elhajolt tőlem. Felnyitottam a szemeimet és láttam a csodálkozást rajta.
- Még ? - kérdezett vissza, mint aki nem jól hallotta.
- Igen még...Én...akarom...És azt is, ami utána jöhet...- mondtam zavartan és egyik kezemmel megtöröltem izzadt homlokomat. Talán fel sem fogtam a szavaim súlyát.
Bill csak a fejét csóválta.
- És akkor is akarod, ha azt mondom ez elitélendő, bűnös cselekedet és mindent meg fog változtatni az életedben ? - érdeklődött.
Gondolkodás nélkül vágtam rá.
- Igen, akarom, minden következményével együtt !
- És akkor is, ha holnap elmegyek innen ? - tette fel az újabb kérdést bizonytalanul Bill. Szomorúságot éreztem, és hogy bármit megadnék ha Bill mindig velem lehetne. Ugyanakkor égetett a megismerés iránti vágy. Akartam az újabb csókokat, azt a forróságot ami a testéből áradt és teljesen feltüzelt, akartam tudni mi van a ruhái alatt, érinteni a bőrét és messze menni a legtávolabbi határokon is. Még akkor is, ha nem tarthat örökre. Sohasem éreztem így senki iránt sem és kicsit szégyelltem is magam a bizarr gondolataimért. De nem tehettem róla, az izgalom hozta ki belőle. A félelmetesen nagy és tűzforró izgalom...
- Igen...akkor is...- válaszoltam elcsukló hangon. Bill pedig készségesen hajolt hozzám, hogy újra megcsókoljon, és én remegve zártam a karjaimba.  A csókja most sokkal mélyebb volt mint az előbb és ha lehet, sokkal szenvedélyesebb is. Észre sem vettem, és a kanapén feküdtünk, felé hajoltam és úgy csókoltam hogy szinte szédültem, ahogy forró ajkai az enyémre tapadtak és a nyelve az én nyelvemhez ért. Kezeim a kanapé és a teste közé férkőzve, végig siklottak a hátán, le a derekáig és türelmetlenül nyúltam be a ruhája alá, érintve a bőrét. Ő sem tétlenkedett, hamarosan a mámoros csókjain kívül, ujjai gyengédségét is éreztem, ahogy a mellkasomon simított és egészen a hasamig merészkedett. Nem volt rajtunk sok ruha, engem az otthon viselt, kissé elnyűtt póló és egy vékony nadrág fedett csak, és őt is könnyű volt kibújtatni abból a világos színű felsőből, ami olyan remekül állt rajta. De én még többet akartam látni belőle, ugyanakkor először alig mertem oda nézni, ezért csak vaktában gomboltam ki farmernadrágja gombjait és toltam le róla a ruhadarabot. Hagyta, hogy nézzem. Nem volt szégyenlős, én pedig úgy bámultam a tejfehér bőrét és a testét borító különféle tetoválásokat, mint akit elvarázsoltak.
- Érints meg ! - kérte szelíden és én éppen hogy csak végig húztam az egyik tenyeremet a hasán. Először csináltam ilyet, először léptem valakivel erre a talajra és ez sütött belőlem. Bill mégsem vette zokon a sutaságomat és sokkal rutinosabban szabadított meg a nadrágomtól, majd villámgyorsan lehúzta rólam az alsó nadrágot is. Szégyenemben felsóhajtottam, még senki sem látott ruhátlanul engem, eltekintve a szüleimet egészen kis koromban. Nem szerettem a testemet és azt sem szerettem volna ha bárki így lát, de Bill nem nevetett ki, vagy botránkozott meg, elfogadott úgy, ahogy Isten megteremtett. Mikor résnyire kinyitottam a szemeimet, láttam hogy szeretetteljesen pillantott végig rajtam. Igen, ez a szó ugrott be először és hogy az érzései valósak, így nem nézhet valaki csak sajnálatból, szánalomból. Ujjai lágyan simogattak mindenhol és egyre bátrabban közeledtek kemény férfiasságom felé. Szinte megrettentem a felismeréstől, hogy mit szeretne, de egyúttal őrülten akartam hogy megtegye.
- Kívánlak...- mondta halkan és őszintén csillogó szemekkel. Össze szorult a szívem, mert ugyanabban a percben, ugyanarra gondoltunk. Én is így éreztem, tudat alatt attól a pillanattól kezdve kívántam őt, amikor megláttam a vendégszobában sápadtan és elgyötörten feküdni, karján a kötéssel. Az a kötés még mindig a sérülésén volt, alvadt vér ütött át rajta, oda néztem és megsimítottam, mire Bill újabb érzéki csókkal válaszolt, majd hirtelen fordított a pozíciónkon és ő került felülre. Nagyot nyögtem nyelvének egyre izgatóbb érintésétől és a fojtogató félelmem közé beférkőzött a gerjedelem.
- Bill... - suttogtam neki és vártam mit fog tenni a következő másodpercben. Ajkai édesen csókolták az arcomat és a nyakamat. Olyan önzetlen volt és jó hozzám, hogy a szívem amellett hogy majd kiugrott a helyéről, megtelt szeretettel, hálával és boldogsággal. Tudtam, hogy nem örökre szól és hogy akármit is teszünk, akármi is történik köztünk, elmegy innen, mégis boldogságot éreztem. Boldogságot, ami majd szétfeszített belülről.
Bill váratlanul, de határozottan megfogta a férfiasságomat és óvatos, de gyakorlott mozdulatokkal tette ha lehet, még keményebbé. Hitetlenkedve sóhajtoztam, mint aki nem éri fel ésszel, hogy vele történik ez az egész.
- Miért nem mondtad, hogy így érzel ? - kérdeztem elhaló hangon, miközben lecsukott szemekkel feküdve, teljes testemben remegve átadtam magam Bill kéjes érintéseinek. Ő rajtam feküdt, éreztem meleg leheletét és a teste forróságát, a hasamnál pedig kemény férfiasságát. Az ajka súrolta az enyémet.
- Úgy vettem észre, megrémültél és különben is, számított volna, mit mondok ? - suttogott hanyagul megrántva a vállát. Én pedig átkoztam magamat, amiért hülye mód, gyáván kereket oldottam, ezzel pedig napokat vesztegettem el, holott én is azt éreztem, azt kívántam amit ő...
Bill egyre gyorsabb mozdulatokra váltott, így nem tudtam tovább vádolni magam, átjárt egy keserédes, idegen érzés és hol fáztam, hol pedig melegem volt, a csípőm pedig egyre gyorsabban mozdult. A férfiasságom vadul lüktetett Bill kezében és lassan homályossá vált minden. Tehetetlenül nyögdécseltem, a szám kiszáradt és a torkom össze szorult. Nem akartam hogy vége legyen, hogy elérjen az extázis és ez az egész álomszerű élmény a semmibe vesszen. Akartam hogy tartson még és örömet akartam neki is okozni. Hogy tudja, mennyit jelent nekem ez a délután.
Hirtelen mozdulattal eltoltam Bill kezét és még kérdezni sem volt ideje, lihegve kezdtem el csókolgatni izzadt testét. Először a nyakát, majd végig a mellkasát, ahol rabul ejtett az egyik mellbimbójában lévő apró kis karika. A kezem kanyargós utat bejárva érkezett el Bill hasához, majd elém tárult az, amit eddig még csak félve és fél szemmel tanulmányoztam. Kemény és duzzadó hímtagja. Nem tudtam, hogy kellene vele bánni, de meg akartam próbálni, érezni akartam ahogy nagyobb és nagyobb lesz az érintéseimtől és akartam hallani hogy Bill ugyanúgy nyög és sóhajtozik ahogy én tettem pár perccel ezelőtt. Minden gátlásomat legyűrve és bátorságomat össze szedve, fogtam marokra a kőkemény testrészt, ami rögtön nagyot rándult a tenyeremben, ezzel együtt Bill halkan felszisszent és csípőjét a kezemhez nyomta. Izzadtság csapott meg és tanácstalanság. Merem én ezt csinálni ? Tudom egyáltalán mit teszek ?
- Nem is sejted, hányszor játszottam el a gondolattal, hogy ezt csinálod nekem...- csókolta meg Bill a nyakamat. A vágytól rekedt volt a hangja, a teste nyirkosan tapadt az enyémhez és éreztem hogy apró remegések szaladnak végig rajta.
- Te jó ég, igazán ? - kérdeztem vissza, mert nem hittem el, hogy én Gustav Schafer, a teljesen átlagos és saját véleményem szerint egyáltalán nem jóképű, vidéki srác, valakinek az erotikus ábrándjaiban kapjon főszerepet. Megtisztelőnek és meghatónak éreztem. És hihetetlennek.
Az előbbi tapasztalataimra hagyatkozva kezdtem el a bőrt húzgálni Bill merev férfiasságán, miközben gyengéden csókolgattam az arcát és a száját. Úgy tűnt tetszik neki amit csinálok, a csípője előre-hátra mozgott az én kezemmel egyre gyorsuló ütemre és hol halkabb hol hangosabb nyögések hagyták el a száját, homlokáról sós izzadtság cseppek folytak az én arcomra, vállamra, mellkasomra. A haja vizesen tapadt a nyakára, a gyönyörű arcába és szüntelenül a nevemet ismételgette. Ez pedig engem is teljesen felizgatott. A gyomromba fájdalom hasított, a szívem iszonyúan vert, Billhez hasonlóan én is izzadt voltam és kemény hímtagomon előcseppek jelentek meg. Testem minden porcikájával kívántam Billt, azt akartam hogy megtegyük, de nem mertem szóba hozni. Úgy éreztem, már az is gyönyörűséges élmény amit eddig csináltunk egymással. Nem akartam erőltetni, azt szerettem volna hogy ő is felkészültnek érezze magát rá, de néha úgy tűnt nem is akarja, vagy már nem is képes rá, mert kezdett túl menni azon a ponton, ahonnan én is csak nehezen fordultam vissza. Egyre hangosabban nyögte a nevemet, reszketett egész testében és azt hittem menten eléri a kielégülés, de az utolsó másodpercekben elhúzódott az őt kényeztető kezemtől és levegő után kapkodva, kéjes mosollyal az arcán megrázta a fejét.
- Tudom hogy mit akarsz Gustav...
- Tényleg ? - ziháltam szégyenkezve és olyan kreténnek gondoltam magam. Bill lekászálódott az ágyról, szomorúan bámultam utána, míg ő botladozva és anyaszült meztelenül a fürdőszoba irányába ment. Bosszúsan felsóhajtottam és a plafont bámultam, miközben az járt a fejemben, hogy Bill olvassa a gondolataimat és ez bosszantott. Persze ő olyan különleges ember volt számomra, hogy éppen az lett volna a furcsa, ha a gondolat olvasás nem szerepelne a képességei között. A fürdőszoba ajtó halkan megnyikordult és rövidesen Bill lépteit hallottam, amint a nappali felé közeledtek. Ösztönösen felültem és éppen felkapni készültem egy földre került hímzett dísztakarót, hogy magamra terítsem, mikor megjelent az ajtóban. És ugyanúgy mosolygott mint az előbb. Őrjítő volt. A kezében egy flakon testápolót tartott, amiről először nem tudtam mi célja van, de amint Bill kinyitotta és egy kevés krémet a markába nyomott, hirtelen megvilágosodtam. És üdvözült mosoly ült az arcomra.
- Mert én is ezt akarom...- tette még hozzá és akkor már ott állt az ágy előtt.
- Biztos hogy ezt szeretnéd ? - dadogtam és ujjaimmal körbe rajzoltam a csípőjén lévő csillag tetoválást, majd apró csókot adtam rá, amit Bill megmosolygott.
- Egészen biztos. - felelte és leült az ágy szélére. Kikapta a kezemből a takarót, majd ágaskodó férfiasságomat vette szemügyre és minden nemű magyarázat nélkül elkente rajta a krémet. Beharaptam a számat, hogy elfojstam a nyögést, ami ki törni készült belőlem az érintésétől.
- Félek...- mondtam feszülten.
Bill beletúrt a hajamba.
- Egyáltalán nem kell félni...
- Nem akarok fájdalmat okozni, nem akarok béna lenni...- tiltakoztam, de Bill befogta a számat egy gyengéd csókkal.
- Minden rendben lesz, csak bízd rám magad és higgy az ösztöneidnek. - bátorított, majd ledőlt az ágyra és magára húzott. Én pedig a félelemtől és izgalomtól fűtve engedelmeskedtem neki.
Elhalmozott a csókjaival és elfeledtette velem a világot, a valódi dolgokat. Amit Bill művelt, olyan volt mint a személyisége, egyszerre felkavaró és földöntúli. Olyan szorosan ölelt, hogy minden egyes lélegzetvételét éreztem, amikor az ujjaimmal hatoltam bele. Leírhatatlan volt az egész, semmihez sem hasonlítható...Néha, egy-egy bizonytalan mozdulatomnál, halkan feljajdult és még erősebben kapaszkodott belém. Szeretettel irányítgatott és mutatta meg mit hogyan tegyek, később pedig gyengéden fogadott magába. Abban a pillanatban, ahogy kettőnk teste eggyé vált, megszűnt számomra minden, az a keskeny híd is leomlott ami össze kötött a valósággal és immár két lábbal jártam egy új, veszélyes és titokzatos földön. Mintha homályos üvegen keresztül láttam volna az egész elmosódott életemet. A színek, képek, mind mások voltak mint eddig és mintha nem is ezek között a falak között éltem volna le az életemet. Akkor az a világ volt az otthonom, amiben Billel ketten voltunk és szeretkeztünk. Ahogy mélyebbre mentem benne, gyorsabb iramot diktáltam, ahogy a testünk egyszerre rezdült, ahogy körmeivel vadul és vérforralóan végig szántotta a hátamat, ahogy felszabadultan szinte kiáltozott és úgy vergődött az ölelésemben, mint akin áram ment át. De én is ilyenné váltam és nem ismertem magamra. Bár ez volt az első alkalom, az első szexuális élmény, amit valaha tapasztaltam, de nem tudtam hogy ilyen is lehet. Úgy remegtem kívül-belül mint aki fázik, holott nem fáztam. Sőt lángoltam a beteljesülés tüzében, hangosan nyögdécseltem és elképedten néztem, ahogy egyik pillanatban Bill a nevemet kimondva eljutott az orgazmusig és férfiasságából spriccelve tört elő a folyékony fehér anyag. És ez engem is a biztos tetőpontig vitt. Sosem hittem volna hogy így tudok élvezni valamit. Vagy csak vele volt ilyen különleges ? Nem tudom, de nem telt bele két perc és a csúcspont hevesen rám törve, mindent elsöpörve magával ragadott. A testem összerándult, majd megmerevedett és egy rekedt nyögés keretében fáradtan hanyatlottam Billre, aki  még mindig alig kapott levegőt. A szemeimet szorosan becsuktam és magamhoz öleltem Billt, éreztem hogy a a hasam, a lábam és a lepedő alattunk hűvösen nedves lesz a kettőnkből származó folyadéktól, de nem mozdultam, nem érdekelt. Perceken keresztül csak hallgattam dübörgő szívét és nem jöttek gondolatok a fejembe. Aztán amikor a sejtelmes világunkat szétszaggatta a szürke realitás, úgy kezdtem azt érezni, hogy ennek így nem lehet vége. Nem mehet el holnap, nem hagyhat itt ezzel a temérdek érzelemmel a szívemben. Fáradtan pillantottam fel rá, ő is éppen akkor nyitogatta barnán izzó szemeit.
- Bill...- simítottam el egy tincset a homlokáról és már attól megteltem boldogsággal, hogy kimondhattam a nevét.
- Igen ? - nézett rám és szórakozottan simogatta az alkaromat.
- Ugye...ugye itt maradsz velem Bill ? Nem bírnám ki, ha elmennél...Ezek után nem...Kérlek, mondd hogy maradsz...- kértem szinte könyörögve és szorongatott a sírás. Bill nem válaszolt, csak simogatott, közben ingatta a fejét, mintha egy néma dallamot hallana.
- Most ne beszélj Gustav...
Én pedig elfojtottam minden kételyemet és csendben maradtam, pedig kiáltozni lett volna kedvem és kérdőre vonni, vagy megígértetni vele, hogy ezek után minden szép lesz és örökre a karjaimban tarthatom.
Hajnali hidegre eszméltem fel, a tv képernyőjén futó szürke-fehér pontokra és arra hogy Bill nem fekszik mellettem a nappali kanapéján. Felültem és körbe kémleltem a nappaliban, de nem láttam sehol sem, a tegnap szerte-szét dobált ruhái sem voltak a földön. Kora reggeli üresség és csend ült a ház falai között. Az ágy lábához nyúltam és magamra rángattam az alsómat, a nadrágomat és a pólómat, majd kibotorkáltam a nappaliból. A fürdőszoba is üres volt.
- Bill ? - löktem be a vendégszoba ajtaját, de ott is némaság fogadott. Belém hasított, hogy Bill elment búcsú nélkül, de ezt a gondolatot elhessegettem magam elől és a konyhába igyekeztem, ahol megkönnyebbülten vettem észre egy fél csésze kávét és Bill cigarettáját, öngyújtóját a konyha pultján, ebből azt feltételeztem hogy nem hagyott itt csak úgy. Az ablak is nyitva volt, talán innen eredhetett a huzat. Beugrott, hogy Bill talán a kertben van, bár a konyha ablakából semmilyen mozgást nem tapasztaltam kintről.
- Merre vagy ? - léptem ki a teraszra és álmosan hunyorogtam a szürkés-kék félhomályba. Senki nem felelt.
- Bill ! - kiáltottam el magam, de csak a visszhangom felelt, én pedig semmit sem értettem. Bele bújtam az ajtó előtt hagyott régi papucsba és megindultam a kert vége felé, miközben mindenfele kutató-fürkésző szemekkel néztem Billt, remélve hogy megpillantom.
- Kérlek, ne csináld ezt, halálra rémisztesz...- morogtam és megtorpantam a házunk kerítésénél. Az út felől vészjósló sötétség fogadott, szívbe markolóan hideg és ijesztő. Gyorsan vissza fordultam és rögtön szemembe ötlött a vendég ház félig nyitott ajtaja. A vér megfagyott, majd többszörösére gyorsult az ereimben és a gyomromba mintha egy jeges kéz markolt volna.
- Bill bent vagy ? - közeledtem reszkető lábakkal a vendégház felé, de még mindig nem válaszolt senki. Megálltam a küszöb előtt és bekukucskáltam a nyitott ajtón, aztán minden erőmet össze gyűjtve határozottan benyitottam és rögtön a villanykapcsolóhoz nyúltam, hogy világosságot csináljak. A régi villanykörte pislákolva árasztotta el sötét narancs sárga fénnyel a vendégházat. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, de ekkor megkönnyebbülésem döbbenetté változott és a szívem akkorát dobbant, hogy szinte fájt.
- Bill ! - a hangom kiabálásnak hatott és megbénított a rémület. A piszkos padlón, egy régi lepedőn Bill hevert. Szaggatottan lélegzett és úgy tűnt nincs is eszméleténél. Oda léptem hozzá és mellé térdeltem.
- Bill...Bill...- simogattam meg lágyan sápadt arcát, ami hideg volt és verejtékes.
- Gustav...- mondta, még mindig csukott szemekkel és keserű mosolyt erőltetett arcára.
- Mi...mi történt veled Bill ? - kérdeztem akadozó nyelvvel és tekintetem végig futott Billen.
- Semmi...csak egy kis baleset...- legyintett Bill és kinyitotta a szemeit.
- Istenem ! - kiáltottam fel, amikor észre vettem, hogy a hasánál egy hatalmas vérfolt színezte haragos vörösre a világos színű felsőjét. Talán megszúrták, vagy rálőttek nem tudom, de a sebből még mindig erősen szivárgott a vér.
- Nyugodj meg ! - csitított Bill.
- Ki tette ezt veled ? - kérdeztem könnyes szemmel.
- Mondtam hogy figyelnek...Mondtam hogy túl rossz dolog azt kívánnod, hogy maradjak veled...Ostoba voltam hogy nem mentem el, csak bajt hozok rád és a szüleidre...
- Hívom Dr.Schillert ! - pattantam fel, de Bill tiltakozva kapott a kezeim után.
- Ne Gustav ! Most ne menj el, ne hagyj magamra...Szükségem van rád...- kérte, én pedig tehetetlenül rogytam le mellé a földre, miközben folyni kezdtek a könnyeim, de nem akartam hogy lássa, ezért gyorsan eltöröltem őket.
- Minden rendben lesz...- ígértem meg neki bizonytalanul és magamhoz húztam.
- Azt hiszem a szüleid nagyon fognak haragudni rám, most már biztos hogy nem tudok tőlük elbúcsúzni...- fúrta bele a fejét a mellkasomba Bill.
Beharaptam a számat, hogy vissza fojtsam a zokogásom.
- Ne mondj ilyet, meg fogsz gyógyulni ! - mondtam elcsukló hangon.
Bill felnevetett.
- Te ne mondj ilyet Gustav...Ahova én megyek, onnan soha nincs vissza térés...- majd hirtelen köhögni kezdett és a szájából élénk vörös vér ömlött a ruhámra. Émelyegni kezdtem, ahogy a vért megpillantottam, mégsem gondolkodtam egy percig sem, Bill arcához nyúltam és letöröltem az oda csapódott vércseppeket.
- Nem fogom hagyni, hogy meghalj ! Nem halhatsz meg ! Most hogy megjelentél az életemben, besétáltál a szívembe és olyan sokat kezdtél jelenteni...Most hogy már azt kezdem érezni...Szóval azt érzem, hogy szeretlek...Érted ?! - kiáltottam rá elkeseredetten és közben csak folytak a könnyeim.
- Szerintem is igazságtalanság, mert én is egész életemben kerestem valakit, aki megment engem mindentől, még saját magamtól is és mikor rátaláltam, mégsem lehetünk együtt...- helyeselt Bill fáradtan bólogatva.
- Szeretlek...- ismételtem meg valamivel halkabban és hangomat elmosta a sírás.
- Ne sírj Gustav...Nem akarom hogy sírj...- sóhajtott fel erőtlenül Bill és rám nézett. Megrémültem a pillantásától. Az a szempár, amibe bele habarodtam és ami olyan hevesen lángolt, ami rabul ejtett, most üresen meredt rám. Valami eltűnt belőle. Kiszáradt a torkom és a könnyek szinte marták a szememet. Bill a kezeimet kereste és ahogy megtalálta megszorította. Jéghideg volt a tenyere.
- Annyira fázom...- nyögte és lehunyta a szemeit.
Fél kézzel felkaptam egy földön heverő ócska, kötött pulóvert és rá terítettem.
- Loitschében mindig hidegek a hajnalok...De majd elmegyünk valahova ahol meleg van. Egy klassz kis szigetre...Tudod mit, majd elmegyünk arra a szigetre, amit a képeslapon láttál és annyira tetszett neked. Meggyógyulsz és útra kelünk...Csak te meg én...- bólogattam hevesen és a testem rázkódott a sírástól.
Bill mosolygott és a tekintete a vendégház plafonjára révedt, mintha ott látná maga előtt a képeslapon szereplő aprócska szigetet.
- Bill, nézz rám, hallod nézz rám ! - ráztam meg gyengéden a vállát, de talán már nem is hallotta mit kérek. Az arca egyre sápadtabb és kifejezéstelenebb lett, vértelen ajkai közül vastag vércsík csordogált.
- A sziget...A pálmafák és a kék tenger...Majd ülünk az aranyszínű homokban és nézzük ahogy naplementekor az ég a földdel egybe ér...Csak mi ketten...- suttogta levegőért kapkodva. Reszkető kézzel simogattam a homlokát.
- Igen ! Az lesz a mi szigetünk ! El kell jutnunk oda ! Látod Bill, már csak ezért nem adhatod fel ! Ígérd meg, hogy nem adod fel. Bill igérd meg ! Bill hallasz engem ?! Bill...Bill...Bill !!!
Bill ott halt meg a kezeim között azon az elátkozott, hideg hajnalon. És csak forró könnyeket, ordító fájdalmat, keserű ürességet hagyott maga után. Meg ezernyi kérdést. Ki volt pontosan ő, mit követett el, mi vagy kik elől menekült, míg felém vetette a sors. Apa és anya is ledöbbentek a történtektől, de bennük győzedelmeskedett a józan ész. Hiszen ők nem azt érezték amit én. És inkább annak örültek, hogy nekem, na meg nekik nem esett bajuk. Persze a rendőrség is vizsgálódott az ügyben és hamarosan fény derült Bill kilétére. Bár az igazságot nem nagyon akartam elhinni, mégis kénytelen voltam, a tények magukért beszéltek. A fiú, aki fenekestől felfordította az életemet Bill Kaulitz, egy fiatal korú bűnöző volt, Hamburgban élt és az ottani rendőrség egy ideje már kereste, mivel nem vonult be a rá kiszabott börtönbüntetés megkezdésére. Állítólag jócskán voltak ellenségei, sok embernek érdekében állt megszabadulni tőle. Mikor anya és apa meghallotta ezt, természetesen fel voltak háborodva, vagy le voltak sújtva, hogy így félre ismerték Billt. Én viszont egyiket sem éreztem ezek közül. Hogy Bill bűnöző volt, engem nem érintett, nem tartozott rám, mikor velem volt egy tiszta és nagyszerű embert láttam. Aki hihetetlenül gyönyörű volt, érzékeny, titokzatos és magányos. Akinek a csókja volt a legédesebb a világon és aki a legnagyobb örömet okozta nekem, amit valaha átéltem. Én nem a csalódást, megvetést éreztem, csak a gyászt, ami a lelkemben volt, amiatt hogy elvesztettem, ezért tele torokból üvöltöttem a szüleimmel, amikor rosszat mondtak Billre. Ők nem értették mi bajom, de nem is akartam magyarázkodni, inkább elvonultam a szobámba és ki sírtam a fájdalmamat. Egyszer kezembe akadt az a pár szál cigaretta ami Bill után maradt és úgy éreztem, el kell szívnom. Azóta sem gyújtottam rá, de akkoriban kifejezetten jól esett és megnyugtatta a háborgó lelkemet.
Billt a loitschei köztemetőben helyezték nyugalomra és sokáig csak én látogattam a sírját. Ám egyszer, jó fél év múlva egy fiatal fiút találtam a sír felett állva, kezében apró, színes virág csokorral. Hatalmas bő ruhákat viselt és raszta hajat. Az arca megviselt volt és beesett, de a szemei, amikkel rám nézett ugyanolyan fénnyel és lázzal villantak rám, mint Billnek. A kezét nyújtotta bemutatkozáshoz, de rögtön tudtam, hogy ő Tom és kézfogás helyett, barátságosan öleltem át. Nem tiltakozott, ő is megölelt és hangtalanul zokogtunk együtt Bill sírjánál.
Néha még most sem hiszem el hogy Bill nincs. Olyan, mintha csak elutazott volna egy időre, de majd vissza jön. Mindig figyelek, hátha megpillantom valahol, valamikor. Hiányzik az egész lénye, a csókja, az érintése és az a bizonyos remegés, amit senki más nem okozott ezidáig rajta kívül.
Mardos a bűntudat, hogy önző mód marasztaltam, hiszen ha hagytam volna hogy elmenjen, talán ma is élhetne, de én tudatlan voltam, magamnak akartam őt és emiatt örökre elveszítettem. De az a röpke idő, amíg velem volt, megváltoztatta az életemet. Rájöttem hogy a szeretet nagyon fontos, sőt a legfontosabb dolog az ember életében. És ahogy Bill mondta, ki kell mutatni ha szeretünk. Ennek fényében igyekszem alakítani a sorsomat. A Billel történt tragédia megtanított megbecsülni amit kaptam, hogy mindennap hálásnak kell lenni amiért van családom, mindennap meg kell szorítani a szüleim kezét és mondani nekik hogy mennyire szeretem őket. Bill által rájöttem arra, hogy nem széthúzni kell, hanem össze terelni a széthullott családot. Ezért gyakran felhívom a nővéremet Franziskát, sokat és sok mindenről beszélgetünk. Igyekszem meggyőzni hogy karácsonyra jöjjön el hozzánk a férjével és a kislányával. Mert tudom hogy a szüleim nagyon örülnének neki és talán újra béke lenne a családunkban.
Csak ne érezném ilyen nyomorultul magam ! Úgy gondolom Bill után sosem leszek a régi. És nem hiszem el, hogy ennyi volt a jó, hogy ilyen rövid a boldogság. Bill olyan volt mint a forgószél, egy nyári záporeső, ami mindent felkavart körülöttem. Vagy inkább olyan volt, mint egy pillangó...Egy csodálatos, színes pillangó, ami a semmiből cseppent ide, a jelenlétével gyönyörűséget és forró érzelmeket hozott nekem, aztán amilyen váratlanul itt termett, úgy el is tűnt. És magával vitte a szívemet, az életemet. Gyakran csak állok a szobám kitárt ablaka előtt és kémlelem az égboltot, ahogy ő tette. És várok. Arra hogy csoda történjen és boldogságom pillangója újra megjelenjen nekem...Talán én is egy pillangóhoz hasonlítok, bár nem vagyok olyan fényes mint ő. És nélküle szárnyaszegetté, céltalanná váltam. Tudom, hogy képes lennék egyedül is szárnyalni, felemelkedni a felhőkig, egészen a napsugarakig, de úgy nincs értelme...Bill nélkül semmi sem jó...Gyere vissza pillangó ! Gyere vissza élet...

Hogy tetszett a novella? Véleményedet várom chat-ben vagy komment formájában!


2013. május 29., szerda

xxslashxx novellája: Gyere vissza pillangó! - A pillangó röpte (1. rész)

Sziasztok!
Mint látjátok most nem az Életem az ikrek húgaként folytatását hoztam. Jövő hét szombaton vizsgázom és sajnos még nagyon sok tanulnivaló van hátra, ezért nem tudtam az írásra koncentrálni, összecsapni meg nem szeretném. Addig is a türelmeteket szeretném kérni.
A novellát, aminek az első részét hoztam, egy nagyon kedves írótársam írta nekem. Sokat köszönhetek Neki, amiért nagyon hálás vagyok! Rengeteg inspirációt és támogatást kaptam Tőle és a művei által.
Remélem Nektek is legalább annyira tetszeni fog, mint nekem. Hamarosan hozom a folytatását is.
Jó olvasást!

Szerző: xxslashxx
Cím: Gyere vissza pillangó ! - A pillangó röpte
Korhatár: 16
Szereplők: Gustav, Bill, Original Female Character, Original Male Character
Műfaj: slash
Figyelmeztetések: F/F, szexjelenet, under age erotica, first time, túlzott romantika, szereplő halála, szomorú befejezés

Gyere vissza pillangó ! - A pillangó röpte 

Zaklatottan rohantam be a házba, végig a nappalin, egyenesen a konyhába. Anya, egyik kezében egy tál csoki mázzal a másikban egy késsel, csodálkozva bámult rám.
- Valaki van a vendégházban ! - lihegtem kifulladva.
Anya felnevetett.
- Hát persze hogy van ! Kis manók és tündérek akik a jóra való embereket ijesztgetik...
Miután normalizálódott a légzésem, komoly képpel anyára néztem.
- Anya, ez nem vicc. Hangokat hallottam és benéztem, aztán megláttam. Van ott valaki...Meg kell néznetek !
Anya kétkedő pillantásokkal illetett, majd letette a tálat és a kést az asztalra.
- És mit csinált éppen az a valaki ? - kérdezte és igyekezett leplezni előtörő kuncogását.
- Ott volt...Feküdt a földön...Nem szólt semmit, lehet hogy észre sem vett...Nem tudom...
A hangokra apa is elő jött a dolgozó szobából.
- Mi ez a vircsaft ? - kérdezte szemüvegét a konyha asztalára rakva.
- Az élénk fantáziájú kisfiad azt állítja, valaki lakik a vendégházban...- felelte anya, aki még mindig nem hitt a szavaimnak.
- Nem azt mondtam hogy ott lakik, csak hogy ott van, a földön fekszik és azt hiszem vérzik, megsérült...- magyaráztam feldúltan. Apa látta, hogy igazat mondok, talán meg is hatotta a halott sápadt ábrázatom és az izgatottságtól elcsukló hangom.
- Mégis ki lehet az és hogy került oda ?
- Nem tudom...- vontam vállat.
- Tegnapelőtt jártam a vendégházban és akkor még minden rendben volt...- morfondírozott magában apa és az ajtó felé indult.
- Most mit csinálsz ? - kérdezte anya ijedten.
- Megnézem magamnak azt az illetőt. Ha megsérült, segítségre van szüksége, de ha rosszak a szándékai, időben leszerelem. - apa előkapta a vadászpuskáját és már az udvaron lépkedett. Anyával izgatottan követtük.
- Talán egy hajléktalan vackolta be magát. Vigyázz vele. - figyelmeztette apát anya, mikor már a hatalmas udvaron mentünk keresztül.
A régen jobb napokat is látott kis vendégház régóta állt elhagyatottan kertünk leges-leg végében. Tíz évvel ezelőtt nagymamám lakott ott egy ideig, aztán nyaranta a faluba látogató túristáknak lett kiadva. De az utóbbi években már jobbára csak lomtárként szolgált a család számára, oda hordtuk a használatok kívüli bútorokat, egyéb dolgokat. A poros ablakokon elszürkült függönyök lógtak és a házacska egyik oldalában kialakított egykor szép kis kertet benőtte a gaz. Lelombozó és kissé kísérteties látványt nyújtott,  nem is szívesen léptem be oda, ha csak tehettem elkerültem. Ám most felkeltette a figyelmemet pár igen furcsa zaj a házból és kénytelen voltam benézni. Azt gondoltam, valami állat bújt oda, talán róka, vagy kóbor kutya. Álmaiban sem hittem volna, hogy egy ember húzta meg magát a sok lim-lom között. Nem hittem a szemeimnek, pedig az érzékeim nem csaltak meg. Ott feküdt az egyik régi szőnyegünkön, nem mozdult, talán meg sem látott. Csak sóhajtozott. Hol halkabb-hol hangosabb zihálása betöltötte a ház falait. Rémisztő volt. Az arcát nem láttam, de valószínűleg férfi volt. A küszöbnél észre vettem pár nagyobb vérfoltot is és nekem ennyi elég volt, hogy gyorsan el hagyjam a helyszínt, a többit rábízva apáékra.
Most is így volt, apa ment elől szótlanul, elszántan, kezében a vadász puskával, anya meg én csak jóval mögötte baktattunk. Féltem, és aggódtam apáért is, bár valami azt súgta, az a valaki aki bent fekszik, teljesen ártalmatlan. És talán jobban retteg attól, ami történik, mint mi.
Apa megtorpant a kis ház ajtajánál, amit a nagy sietségemben résnyire nyitva hagytam. Picit meglökte az ajtót, ami nyikorogva engedelmeskedett neki.
- Hahó ! Megtudhatnám mit keres itt ? - szólalt meg hangosan, de nem reagált a szavaira senki.
- Tudom, hogy itt van, kérem válaszoljon ! - próbálkozott újra apa, de ismét csak a csend válaszolt. Apa nem tehetett mást, belépett a kis házba. Szorongva mentünk utána anyával.
Por szállt az arcunkba és a piszkos ablakokon keresztül beszűrődő szürkés fényben kirajzolódott előttünk nem messze, egy emberi test a földön heverve. A régi kanapénkról származó sötét kék vastag pokrócot terítette magára, alig lehetett belőle látni valamit. Sötét haja verítékes arcába hullott. Szaggatottan vette a levegőt. Kisebb vértócsa volt körülötte. A döbbenettől ajkunkra fagyott a szó.
- Istenem ! - mondta végül apa és a ház sarkába rakva a fegyvert, az idegenhez sietett. Aggódva hajolt feléje és gyorsan széthajtotta a pokrócot, ami eddig elfedte, az ismeretlen riadtan felsóhajtott és kezeivel apa karjába kapaszkodott, aki igyekezett megnyugtatni.
- Ne féljen, nem fogom bántani ! Nyugodjon meg !
Erre az ismeretlen rémült kapálózása alább hagyott és talán rezignáltan ránk bízta magát.
- Nagyon megsérült ? - kérdeztem remegő hangon.
Apa anyára és rám nézett. Félelem volt a szemeiben.
- Hívjátok Doktor Schillert gyorsan ! - parancsolta felelet helyett.
- Majd én ! - ajánlkoztam és már rohantam is vissza a házba, tárcsázni a helyi orvost.
Dr. Schiller hamarosan megérkezett, addigra apa és anya eltámogatták az ismeretlent a házba és lefektették az egyik szobába. Én még mindig a történtek hatása alatt álltam és nem is akartam lábatlankodni, ezért behúzódtam a szobámba, de az agyamban újra és újra az az egyszerre félelmetes és egyszerre szívfacsaró kép pörgött, amikor felfedeztük az idegent. Csak akkor jöttem elő, amikor már az orvos is itt volt és megvizsgálta őt. Apával és anyával együtt kíváncsian várakoztunk a szoba ajtaja előtt.
Dr. Schiller szerencsére gyorsan végzett.
- Mi a helyzet doktor úr, nagyon nagy a baj ? - kérdezte apa rögtön, mikor az orvos kilépett a szobából és becsukta maga mögött az ajtót.
- Nyugodjon meg Herr Schafer, a betegünk meg fog gyógyulni...- nyugtatta meg apát Dr. Schiller.
- Hála Istennek. - mosolyodott el anya.
- Szúrás, vagy vágás érte az egyik felkarját, innen eredt a nagy mértékű vérzés. Pár öltéssel össze varrtam a sebet és most már minden rendben lesz. Volt még néhány felületes  horzsolás a testén, azokat is lefertőtlenítettem, elláttam, nem lesz gond. Kicsit gyenge a vér veszteségtől, de a pihenés jót tesz neki és hamarosan fel épül...- foglalta össze a tényállást Dr. Schiller.
- Ébren van ? - kíváncsiskodtam, mert nagyon érdekelt, hogy néz ki a titokzatos vendégünk, akinek az arcából a kis házban lévő félhomály miatt nem láttam szinte semmit.
Dr. Schiller a fejét rázta.
- Eléggé zavart volt, kapott egy nyugtató injekciót és most alszik. Azt javaslom hagyják pihenni, hogy minél előbb erőre kapjon.
- Úgy lesz. - ígérte apa.
- Biztosra veszem, hogy nem környékbeli. Esetleg tudják a személy azonosságát, hogy értesítsék a hozzá tartozóit ? - kérdezte Dr.Schiller.
- Sajnos, nem találtunk nála semmilyen iratot. - válaszolta anya.
- Hát reméljük, ha magához tér, felfedi a kilétét. Szerintem felettébb különös fiatal ember...- tette még hozzá Dr. Schiller a fejét csóválva és az ajtó felé indult. Apa és anya utána mentek, hogy kikísérjék. Én viszont nem bírtam magammal, a kíváncsiságom és az orvos szavai szöget ütöttek a fejembe. Mindenáron látni szerettem volna az illetőt. Miután apáék mögött csukódott a ház ajtaja, lenyomtam a kilincset és résnyire bekukucskáltam a szobába. Zavaróan nagy csend volt, csak halk lélegzet vételeket lehetett hallani az ágy felől. Nem haboztam, gyorsan beóvakodtam és felszisszentem, ahogy lábam alatt megreccsent a padló. Az ismeretlen a hátán feküdve egyenletesen lélegzett és nyilván valóan mélyen aludt. A fehér takaró csaknem elfedte őt. Tettem az ágy felé néhány lépést és akkor hirtelen megpillantottam az arcát. 





A levegő a tüdőmbe szorult és a szám is tátva maradt a csodálkozástól. Már értettem, miért mondta Schiller doktor, hogy felettébb különös az idegen kinézete. Egy másodpercre nem is hittem el, hogy férfi. A finom vonásai annyira nőiesek voltak, hogy szinte hihetetlen volt hogy mégsem az. Az arca sápadtan fehér volt, a szája vértelen, sötét színű hajából pár tincs az arcát súrolta. Csukott, szép vágású szemei, hosszú fekete szempillái meg-meg mozdultak, biztosan álmodott. Nem is tudtam mit gondoljak, még sosem láttam hozzá foghatót, egyszerűen nem találtam a szavakat és a tekintetem egyre csak az arcára vándorolt, mintha valami mágnesként vonzott volna oda.
- Te meg mit keresel itt Gustav ? - ripakodott rám anya.
- Hát...- dadogtam elvörösödve.
- Doktor Schiller megmondta, hogy pihennie kell, szóval a legjobb lesz, ha te most szépen kimész innen és elfoglalod magad valamivel ! - adta ki az utasítást anya és kifelé kezdett tuszkolni a szobából, majd vetett még egy pillantást az ismeretlenre és becsukta az ajtót. Bár a kíváncsiság erősen kínzott, de beláttam, hogy igaza volt anyának és a nap többi részében nem zavartam meg a vendégünket . Ez persze nem azt jelentette hogy nem érdekelt ki is alszik a nővérem régi szobájában, viszont nem akartam felmérgesíteni anyát, azzal hogy ellenszegülök neki. Másnap reggel viszont a szokásosnál is korábban ébredtem és a rutin fogmosás és zuhanyzás után izgatottan jelentem meg a konyhában, remélve hogy a szüleim már szolgálnak valami hírrel. Csak apát találtam a reggeliző asztalnál, szórakozottan falatozott egy újságba feledkezve.
- Szia apa ! - ültem le az egyik székre és magam elé húztam egy csészét, hogy teát töltsek bele.
- Szia Gustav. - hümmögött apa, de fel sem nézett az újságjából.
- Anya merre van ? - érdeklődtem.
- Bent van a szobában a betegünknél...
- Felébredt ? - vágtam apa szavába türelmetlenül és olyan hevesen pattantam fel az asztaltól, hogy majdnem leborultak a porcelán teás csészék és tányérok. Apa csodálkozva pislantott rám és nem értette, mire fel ez az izgalom.
- Nem tudom fiam, talán. Anyád bement hozzá pár perce, hogy ellenőrizze minden rendben van e vele.
- Megnézem én is. - mondtam és nem törődve apa elképedésével, máris a szoba felé vettem az irányt. Éppen akkor nyílt az ajtó és szabályosan bele ütköztem anyába.
- Kisfiam, hát fellöksz ! - csóválta a fejét.
- Ne haragudj. - szabadkoztam.
- Megtudhatom hova szaladsz így ? - tette anya csípőre a kezeit.
- Hogy van ? Felébred már ? - kérdeztem válasz helyett.
Anya szelíden elmosolyodott és megsimogatta az arcomat.
- Ennyire aggódsz érte ?
- Csak érdekel, mi van vele...- vonogattam a vállamat zavartan.
- Nyugodj meg, minden a legnagyobb rendben. Végig aludta az éjszakát, lement a láza, a sebe is megfelelően be van kötözve. Amúgy most ébredezik és biztos szeretne enni valamit.
- Majd én beviszem neki ! - mondtam határozottan.
- Rendben, ha ennyire szeretnéd. - tárta szét karjait anya és a konyhába indult, hogy reggelit készítsen az idegennek. Alig bírtam kivárni, míg vajas pirítóst, lekvárt, kekszet, teát és gyümölcsöt pakolt egy tálcára, majd a kezembe nyomta és a szoba ajtót kinyitva, segített nekem bejutni. A szívem a torkomban dobogott és észrevehetően reszketett a kezem, annyira hogy féltem leejtem a tálcát.
- Jó reggelt ! - köszönt barátságosan anya, amikor átléptük a szoba küszöbét. Már akkor éreztem a vért az arcomba áramlani, pedig még egy pillantást sem vetettem az ismeretlen fiúra.
- Szia...- motyogtam halkan és lassú léptekkel indultam az ágy felé.
- Jó reggelt. - hallottam meg az ő hangját, ami ugyan rekedt és erőtlen volt, de máris heves szédülés kerített hatalmába.
- Örülök, hogy jobban vagy. Ha nem baj tegezlek, úgy látom, olyasmi korú lehetsz mint a fiam. - mosolygott anya és lassan elhúzta a függönyt hogy kinyithassa az ablakot. Az idegen feljebb csúszott az ágyon, hunyorgott a napfénytől és kérdőn nézegetett körbe a reggeli sugarakban fürdő szobában.
- Hol vagyok ? - érdeklődött halkan.
- Egy kis faluban Loitschében. Mi vagyunk a Schafer család, mi találtunk rád a vendég házunkban. Ramonának hívnak, a férjem, aki most épp kint reggelizik Johann, ez a kíváncsi srác pedig a fiunk, Gustav. - mutatott rám kedvesen anya, és ha lehet én ettől még jobban elvörösödtem.
- Én Bill vagyok. - mutatkozott be a fiú.
- Nagyon örülök Bill. - biccentett anya.
Letettem a tálcát az ágy szélére.
- Itt a reggelid. - nyögtem és egyre csak a padlót bámultam.
- Köszönöm. - nyúlt Bill az ételek felé, de ekkor feljajdult és bekötözött karjához kapott. Fájdalmas hangjára én is felemeltem a fejemet és szemeim végig siklottak meztelen felsőtestén, amin érdekes, számomra megfejthetetlen tetoválások kanyarogtak. Édes Istenem, még sosem láttam ennyi tetoválást !
- Megsérültél, az orvos össze varrta a sebet, most lehet hogy pár napig fájni fog. - figyelmeztette anya és arrébb tolta a tálcát, hogy a fiú elérhesse azt, majd kifelé indult.
- A ruháidat kimostam és megszárítottam, itt lesznek a széken. Pihenj nyugodtan, ha bármire szükséged van szólj csak bátran ! - mondta még és becsukta maga mögött az ajtót.
Bill kezébe vette az egyik vajas pirítóst, de nem harapott bele, csak bámult maga elé. Ahogyan én is és kínos volt ez a csend. Jó lett volna megtörni valahogy, de semmi épkézláb dolog nem jutott az eszembe, sőt ránézni sem mertem Billre, inkább igyekeztem helyére illeszteni a széthullott gondolataimat.
- Ugye nem véreztem össze semmit ? - kérdezte váratlanul.
A kérdése meglepett és hirtelen ért.
- Tessék ? Ja...nem...vagyis nem gond...Az a lényeg, hogy meggyógyulj. - mondtam és olyan bénának éreztem magam.
Bill elmosolyodott.
- Nagyon köszönök mindent, amit értem tettetek.
- Igazán nincs mit, megsérültél és alapvető hogy segítünk a bajba jutottakon. Erre felé ez a szokás. - hárítottam a hálálkodását.
- Egy idegenen is ? - kérdezett halkan Bill hitetlenkedve.
- Igen, akár egy idegenen is ! Ha tisztességesek a szándékai felénk, miért ne nyújtanánk baráti kezet neki ! - jelentettem ki, mert szerettem volna tudni Bill hogy reagál erre. Igazság szerint azt akartam tudni, mi volt a célja hogy a mi vendégházunkban húzta meg magát, valamint hogy vannak e sötét gondolatai. De ahogy az újra meg újra lopva ránéztem, nem tudtam volna feltételezni róla semmi bűnös dolgot. Sőt...Fáradtnak, betegnek és ártatlannak nézett ki. És ezen kívül még sok más  is eszembe jutott, ahogy elnéztem hibátlan arcát, a száját, igézően barna szemeit és hosszú szempilláit. Össze kavart a látványa.
Egy darabig ismét hallgattunk, Bill aprókat harapott a pirítósból, de nem látszott túl éhesnek, én meg ölembe ejtett kezekkel ültem az ágya mellett.
- És emlékszel esetleg, mi történt veled, hogy sérültél meg és hogy kerültél ide ? - árasztottam el kérdésekkel, mikor éreztem elég bátorságot hogy erről faggassam.
- Nem...- dadogta Bill.
- Semmire sem ? - hitetlenkedtem.
- Sajnálom, de nem, semmire sem...- rázta a fejét Bill és olyan hevesre sikerült a tagadása hogy a tálcán lévő teát is kiloccsantotta. Tehetetlenül és kicsit dühösen sóhajtott fel, ahogy a tea sérült karjára és az ágyneműre folyt. Készségesen oda ugrottam, hogy elvegyem tőle a tálcát és az éjjeli szekrényen heverő textil törlővel sietve letörölgettem róla a nedvességet. Ámulva vette tudomásul az ösztönös cselekedeteimet és én is megdöbbentem magamon, hogy ilyet teszek, nem is tudom miért. Össze szorult a torkom, ahogy lassan és gyengéden itattam fel Bill bekötözött karjáról a folyadékot, miközben hófehér bőrén lévő mintákat bámultam, aztán  elkaptam a tekintetem.
- Sajnálom, nem akartam kérdezősködni, olyan udvariatlan vagyok...- suttogtam és zavartan kifújtam a levegőt, majd a tálcára raktam a törlőt.
- Semmi baj...- mosolyodott el Bill és rám nézett. Még sosem láttam senkit, akinek ilyen lázasan csillogtak a szemei, szinte szikráztak. És én bele szédültem ebbe. Semmit nem értettem, legfőképp magamat nem és úgy éreztem, ki kell mennem onnan, mégpedig nagyon gyorsan, mielőtt még több ostobaságot csinálok.
- Most megyek, a fürdőszobát a folyosó végén találod, ha bármi kell, csak szólj...- hadartam el és az ajtó felé indultam.
Hallottam, hogy Bill az éjjeli szekrényre rakja a teás bögréjét.
- Köszönöm szépen Gustav...
Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy kimondta a nevemet. Volt a hangjában valami, amitől minden szőrszál az égnek meredt a gerincemen. Valami megfogalmazhatatlan, amivel még sosem találkoztam...Nyeltem egy nagyot és bólintottam.
- Igazán nincs mit. - ezzel gyors léptekkel el hagytam a helyiséget.
Anya és apa a konyhában ültek és reggeliztek. Azaz hogy apa még mindig az újságja felett ült és nem is figyelt anyára, aki viszont hozzá beszélt. Reszkető lábbal ültem le közéjük és magam elé vettem egy pirítóst, de egyáltalán nem voltam éhes.
- Mondott valamit ? - sandított rám anya.
- Miről ? - kérdeztem vissza az előttem lévő tányér mintáját mereven bámulva.
- Hát arról, hogy sérült meg, honnan jött, egyáltalán ki is ő. Tudnunk kellene kinek szóljunk, lehet hogy keresi a családja...- válaszolta anya.
- Azt mondta nem emlékszik, a családjáról pedig nem kérdeztem. - vontam vállat.
- Remek, akkor ott tartunk ahol eddig. Egy idegen fekszik az egyik szobában...- morgott apa, aki talán tőlem várta, hogy közelebb férkőzzek Billhez és megtudjak róla pár dolgot.
- Nem idegen ! Billnek hívják és nagyon kedves ! - vágtam apa szavába hangosan, aztán inkább vöröslő arccal elhallgattam.
Apa és anya össze néztek, furcsállták a hangulat kitörésemet.
- Rendben akkor van egy idegen a házunkban, akinek Bill a neve... - helyesbített apa és lehet hogy viccnek szánta, de senki sem nevetett.
- Előbb-utóbb biztos beszélni fog. - helyeselt anya.
- Hagyjuk hogy kipihenje magát. - tettem  hozzá, hogy elejét vegyem a találgatásoknak arról, hogy is került ide Bill. Anya és apa nagyon jószívűek voltak, de egy unalmas kis falu lakóiként kissé kíváncsiak is.
A kijelentésemmel mindenki egyet értett, mert nem szólalt meg egyikük sem, némán ettek tovább, de nekem egy falat sem ment le a torkomon. Túlságosan felkavart voltam az előbbi élményektől és bár eljátszottam az érdektelent, nagyon is érdekelt ki ez a fiú, aki ilyen érzelmeket gyakorolt rám. Még sosem éreztem ilyet és megijedtem magamtól. Eddig egy jobbára kiszámítható, csendes, nyugodt és kicsit félénk srácnak tartottam magam, aki ura a cselekedeteinek. Most viszont erre mind rácáfolt a vendégünkből áradó furcsa energia, titokzatosság és hangulat, amit nem nagyon tudtam hova tenni. Persze az elkövetkezendő napokban is segítettem neki, ha megkért, de kerültem a tekintetét, ami melegséggel töltött el belülről és gyengeség szaladt végig minden végtagomon, ha megláttam őt, vagy ha meghallottam a hangját. Nem tudtam mi ez az egész, alaposan össze zavarodtam és menekülés kép egyre inkább anyára bíztam a segítés nyújtást, én pedig titokban néztem csak be a szobája ablakán.
Láttam, hogy az állapota egyre javult, kezdett erősödni. Megfontoltan sétálgatott a bútorok között, néha megállt és álmélkodva tanulmányozta a polcon sorakozó családi képeket. Vajon neki hol lehet a családja ? Várja valahol valaki ? Min mehetett keresztül, míg hozzánk került ? Ilyen és hasonló kérdések jutottak eszembe, valahányszor titkos pillantásokat vetettem rá az ablak üveg mögül. De anya megtiltotta hogy faggatózzak és én is jobbnak láttam, ha csendben maradok.
Pár eseménytelen nap után, egyik délután Bill váratlanul megjelent a szobám ajtajában. Éppen zenét hallgattam az ágyamon hason fekve, egy magazinba temetkezve. Tétován állt a küszöb előtt, mikor megpillantottam. Nem számítottam rá, ezért jól megijesztett. Elöntött a veríték és felültem az ágyon, vagyis inkább felugrásnak lehetett nevezni a mozdulat sort, amit produkáltam.
- Bill...- dadogtam és szinte letéptem a fülemről a hallgatót.
- Nem akartalak megijeszteni Gustav...- mentegetőzött és hátra lépett pár lépést.
- Nem ijesztettél meg, csak azt hittem alszol. - mondtam gyorsan és igyekeztem uralni a hangomat, hogy ne remegjen, a szívem viszont így is majd ki ugrott a helyéről. És ezt nem csak az ijedtség miatt éreztem.
Mióta Bill nálunk volt, egyszer sem hagyta el a szobát, kivéve ha a fürdőbe ment. Meglepett hogy itt van, de nem akartam udvariatlan lenni.
- Gyere csak ! - invitáltam barátságosan, ő pedig félve lépett be és tekintete végig futott a szobámban lévő nagy méretű posztereken, repülő gép modelleken, mindenféle dísztárgyon. Még mindig nagyon sápadt volt, a szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek. Az a kockás ing és farmer volt rajta, amiben rátaláltunk.
- Szép szoba. - ítélte meg.
- Ugyan már, egy takarítás rá férne, anya legalábbis mindig ezt mondja ! - vonogattam a vállamat és zavartan nevetgéltem. Bill mereven nézni kezdte az egyik polcon lévő könyveket. Úgy tűnt, érdekli amit ott lát.
- Szeretnél olvasni ? - kérdeztem, de nemet intett.
- Akkor szükséged van valamire ? Esetleg ennél, innál valamit ? Anyáék bementek a városba, de szívesen segítek bármiben. - ajánlottam. Bill rám sandított.
- Kimehetnék a kertbe ? - érdeklődött halkan.
- A kertbe ? - ismételtem meg a kérdést.
- Olyan szépen süt a nap...- mondta válasz helyett Bill.
Nem tudtam, ez mennyire jó ötlet és anya sem volt itt, hogy tanácsot adjon, de több napja már hogy Bill hozzánk került és azóta csak a házban volt. Érhető, ha elunta magát és talán nem árt meg neki egy kis napfény, meg friss levegő.
- Ha már nem vagy túl gyenge, miért ne ?!
Bill arca felderült.
- Köszönöm...
- Tudod, mit ? Kikísérlek. - ugrottam fel az ágyból és előre mentem.
Hanyag mozdulattal nyitottam ki a kaput és lépdeltem egyenesen a teraszra, a  felállított kerti székekig. Lesöpörtem az oda hullott virágszirmokat, majd felállítottam a napernyőt is. Mire Bill kiért, össze rendeztem mindent. Hálásan mosolygott rám.
- Köszönöm, de megcsináltam volna én is...- szabadkozott és látszott hogy zavarba hozta a készségességem. Pironkodva foglalt helyet a székben.
- Ugyan már, nem fáradtság, neked pedig még pihenned kell. - figyelmeztettem, mire elmosolyodott. Talán kicsit gúnyosan is.
- Úgy érzem teljesen jól vagyok és nem sokára elmegyek innen...
A kijelentésétől nagyot dobbant a szívem és kiszáradt a torkom.
- Csakugyan ? - kérdeztem és lezöttyentem a mellette lévő székre.
- Eleget zavartam itt. A megjelenésemmel alaposan felborítottam az életeteket...- mondta Bill.
- Dehogy is ! Ez egyáltalán nem igaz ! - tiltakoztam hevesen, mire újabb mosolyt kaptam válaszul, de ez a mosoly már szelíd volt. Olyan, amitől a maradék erőm is elhagyott és még inkább melegem lett.
- Befurakodtam a házatokba, napok óta a elfoglalom a szobátokat...
- Az a nővérem szobája, de ő már nem lakik itt, ha emiatt nem akarsz maradni akkor megnyugodhatsz...- vágtam a szavába.
Bill elsimította az arcába hulló fekete hajtincseit.
- Kedves vagy hogy marasztalsz, de nem maradhatok itt örökre.
- Miért nem ? - bukott ki belőlem a kérdés, amit azon nyomban meg is bántam és átkoztam magam, hogy lehetek ilyen szókimondó.
- Nem sodorhatlak bajba titeket, már pedig ha sokáig nálatok vagyok ez előfordulhat. A legkevésbé ezt szeretném, hiszen olyan jók voltatok hozzám. - válaszolta Bill hosszú hallgatás után.
- Miféle bajba ? Ezt nem értem...- csóváltam a fejemet.
- Ne haragudj, de nem mondhatok többet. Egy biztos, nem jó ötlet ennyire akarnod, hogy itt legyek. - Bill arcán újra átsuhant egy mosoly, aztán az enyémen is. De nem tudtam mit mondani, így nem szóltam csak fél szemmel néztem őt, ahogy az előttünk lévő tájat fürkészte. Az arcvonásain látszott, hogy le van nyűgözve és tényleg szép látványt nyújtott az érintetlen természet, a közelben lévő erdő, a zöld megannyi árnyalatában pompázó fák, bokrok, a felhőtlen kék égen vándorló madárcsapat. Bár én egész életemben itt éltem és már megszokottá vált a kép, néha akkor is úgy gondoltam, piszok nagy szerencsém van emiatt.
- Gyönyörű itt...Ahol én lakom, nincsenek erdők, hegyek...- sóhajtotta Bill kis szomorúsággal a hangjában.
- Az hol van ? Valamelyik környék beli városból jöttél ? - kíváncsiskodtam, de valahogy éreztem hogy nem kapok konkrét választ. És így is lett.
- Ahonnan én jövök csak beton van és sötétség. Nem valami szívderítő. Szeméthalmok és égbe nyúló épületek, forgalmi dugók és szennyezett levegő. Itt minden olyan más. Olyan mint a nyugalom szigete, már ha létezik olyan...
Ettől a felelettől nem igazán jutottam közelebb a megoldáshoz. Talán valamelyik nagyvárosra utalt ezzel, lehet hogy a fővárosból jött ? De mi van ha nem is az országból ? Minden szava egy megfejthetetlen titok volt és egyszerűen nem engedett bepillantást az eddigi életébe. Ez bosszantott kicsit, de mindig anya szavai jutottak eszembe, hogy ne legyek tolakodó Bill múltját illetően, majd ő tudja mennyit és mikor mesél róla. Nyeltem egy nagyot és az asztalra hullott rózsaszín virágszirommal kezdtem játszadozni, szórakozottan fogtam a kezembe.
- Pont ezért maradhatnál, ha gyűlölsz ott lakni...- jegyeztem meg.
Bill még mindig a tájat nézte.
- Nem mondom, hogy gyűlölök...Meg aztán teljesen mindegy én mit akarok, nekem ott kell élnem. - mondta határozottan, ezzel újabb fejtörést okozva nekem. Ott kell ? De hát ki kényszeríti erre ?
- Egy szavadat sem értem Bill. - csóváltam a fejemet kétségbe esetten és elengedtem a nyári szélbe a virágszirmot, ami lágyan kelt útra a levegőben. Csak néztem utána és Bill is. A szemében valami vágyakozás féle volt, talán abban a másodpercben szeretett volna ő is könnyű virágszirommá válni, ami bejárhatja a földet.
- Kicsit bonyolult személyiség vagyok. Ne haragudj ezért...- pillantott rám. Ismét találkoztam a szeme fényében lakozó vakító csillogással és akaratlanul is nagyot sóhajtottam.
- Nem haragszom, csak annyira szeretnék segíteni. Szeretnélek megismerni...- motyogtam neki őszintén.
- Igazán ? - kérdezett vissza nem titkolt ámulattal.
Bólogattam és lábammal piszkáltam a kerti asztal lábát. Az arcom olyan vörös volt, mint az anya kertjében ültetett rózsák és izzadtság cseppek jelentek meg a szám felett. Bill akármit mondott, akárhogy nézett, nem volt olyan, hogy ne hozott volna jobban, vagy kevésbé zavarba. És ez volt amit nem tudtam hova illeszteni magamban. A lányoktól estem mindig így zavarba, amit meg is értettem, na de Bill férfi, mégis úgy hat rám mintha egy csapat lány venne körül. A vérnyomásom az egekbe szökött, a hangom elcsuklott, hol fáztam, hol meg melegem volt és olyan dolgokat mondtam ki, amiket nem lett volna szabad. Féltem nehogy Bill őrültnek nézzen, vagy olyannak aki túlságosan rá akaszkodik, de a viselkedésemmel nem tudtam mit kezdeni és főleg nem tudtam irányítani egy bizonyos pont felett. Teljesen kifordultam magamból.
- Én is szeretnélek megismerni Gustav. Eddig csak azt tudom rólad, hogy nagyon szereted a szüleidet és segítőkész vagy. Miért nem mesélsz magadról, a családodról ? - nézett Bill a szemembe, és tekintetével mintha egyenesen a szívem közepébe döfött volna egy kést. Ügyes húzás volt tőle, hogy így szabadult a kellemetlen helyzetből.
- Nem hinném hogy sok érdekeset tudnék mondani ! Szeretem a rock zenét és sokat álmodozom mindenféle ostobaságról, de ezen kívül teljesen hétköznapi és unalmas vagyok ! Mióta megszülettem itt élek a családommal, apával, anyával és a nővérem is itt élt, de ő bajba keveredett, ahogy anya mondaná...- hadartam majd elhallgattam. Éreztem, hogy ezt nem szabadna, apa és anya ezt sosem mondaná el, nem dicsekedne vele. Bill szemében érdeklődés csillant, de nyilván nem akart megbántani a kérdéseivel, ezért csak alig észre vehetően bólintott. Csend állt közénk, én pedig mérlegeltem mit szabad mesélnem és mit nem.
- Szóval a nővérem, Franziska a szüleim tudta nélkül viszonyt folytatott egy jóval idősebb, nős férfival a faluból, aki teherbe ejtette. Mikor ez kiderült apa és anya annyira megharagudtak rá, hogy kitagadták. El kellett mennie innen. Először a rokonokhoz ment a városba, nem sokkal később megszületett a kislánya. Majd miután az a férfi elvált, Franzival össze házasodtak.Ez már valamivel több mint két éve volt, alig hallunk felőle, messze költöztek és élik az életüket. Anya és apa azóta sem bocsátottak meg neki, ha nagy néha a nővérem jelentkezik telefonon, azzal mindig darabokra töri a szüleim szívét és napokig csak arról beszélnek...Tudod, a nővérem volt az ő nagy-nagy reményük, azt akarták hogy tovább tanuljon, de az élet nem így hozta...- árultam el, miután úgy éreztem beavathatom ebbe Billt.
- És te ? - kérdezte Bill.
- Én szeretem a testvéremet, megdöbbentett hogy kisbabát vár, de engem nem viselt meg annyira a döntése. Úgy voltam vele, ha szereti annyira azt a férfit, hogy gyereket is szül neki, és az az ember is viszont szereti, miért ne élhetnék együtt az életüket ? Az a baj, hogy erről apát és anyát nem lehet igazán meggyőzni, néhányszor próbáltam, de mindig lekiabáltak...- feleltem és szinte magam előtt láttam, a családi vitákat, amik mindig nagyon felzaklattak. Érzékeny voltam a hangos veszekedésre, jobb szerettem békében megbeszélni a dolgokat, márpedig a nővérem ügye nem éppen egy csendesen megtárgyalható história volt.
- Igazad van, az ember tegye azt amihez kedve van. Már ha teheti...- ítélte meg Bill és még mindig kérdőn fürkészte az arcomat. Fogalmam sem volt mit mondhatnék, mesélhetnék még magamról, vagy a teljesen átlagos családomról. Kezdtem fojtogatónak érezni a pillantását, különösen hogy nem tudtam miért néz így engem. Ismét elfogott a menekülési kényszer, mikor már nem bírtam tovább, hirtelen felpattantam az asztaltól.
- Nem vagy szomjas esetleg ? Ne hozzak egy pohár üdítőt ? - kérdeztem remegve elcsukló hangon, szaporán kapkodva a levegőt. Választ nem kaptam, csak álltam ott lebénulva és azt vizsgálgattam, hogy a kezem, ami a műanyag asztal szélén volt, mennyire közel van Bill ujjaihoz. Szinte centiméterek választották el tőle. Újra megcsodáltam a karján lévő tetoválást, amiből igazán nem sokat tudtam kivenni, valami írás féle volt, de hogy  mit jelenthetett, csak ő tudhatta.
Zsibbadni kezdett a fejem és teljes tanácstalanság vont maga alá. Mit szeretne még hallani ?
- Gustav...- Bill ajkán furcsa mosoly jelent meg és ahogy megnyalta az ajkait, kivillant ezüst nyelv piercingje, amiről az idáig nem is tudtam hogy van. Bele sajdult a gyomrom a látványba és a gerincemen fel-alá futkosott valami bizsergés. Mi a csoda történik velem ?
- Igen ? - néztem egyenesen rá és a számat is nyitva felejtettem, ahogy arcának minden részletét alaposan megfigyeltem. Már nem is tűnt olyan ártatlannak. Már nem volt elesett, mint az első itt töltött napokban. Már nagyon is jól tudta mit akar. Talán zavarba hozni engem...Vagy csak beképzeltem ezt.
Egyetlen szó dörömbölt össze kavarodott agyamban. Mégpedig hogy gyönyörű szép...De ez őrültség ! Nem gondolhatom azt egy férfiról, hogy gyönyörű...De akkor hogyan fogalmazzak ? Milyen szó írhatta volna le megfelelően, amit irányában gondolok ?! Semmi nem jutott eszembe. Még sosem éreztem magam olyan szerencsétlennek és csapdába esettnek. Bill pedig nem szólt, miután kimondta a nevemet. Mosolygott, időnként rám pillantott, én pedig görcsbe rándulva vártam hogy megszólaljon. De ehelyett apa és anya toppantak be és mentették meg a helyzetet.
- Nahát Bill, úgy döntöttél napfürdőzöl kicsit ? - kérdezte kedvesen anya, én meg össze rázkódtam a hangjától. Nem is hallottam, ahogy a teraszra léptek. Sőt semmit sem hallottam, csak saját tehetetlen vergődésemet és a szívem gyors dobbanásait. Láttam, hogy Bill bólintott és közben lassan vette le rólam a szemeit.
- Gustav, ugye segítettél Billnek mindenben ? - érdeklődött apa, mire kábultan helyeseltem.
- Most bemegyek a szobámba. - mondtam rezzenéstelen arccal és mereven előre bámulva indultam a ház irányába, magam mögött hagyva a csodálkozó szüleimet, és Billt, aki talán magában jót nevetett a sutaságomon.
Éjszaka nem jött álom a szememre. Csak forgolódtam az ágyamban a plafont bámulva és szüntelenül a délután történtek, valamint Bill érdekes pillantásai jutottak eszembe. Rám még nem nézett így senki. Sőt, talán soha egy léleknek sem jutott eszébe rólam más, csak hogy egy kedves, tisztelettudó, szőke fiú. De Bill nem így bámult engem. Ő nem ezt látta, nem ezt akarta látni. Fogalmam sem volt, mit akart tőlem. Nem ismertem igazán, tett róla hogy így legyen. Én viszont nem tudtam titokzatos maradni, elvarázsolt a szeme és belőlem egy mosolyával olyan információkat szedett ki, hogy például mi történt a testvéremmel. Nem tudtam mi ez...Nem tudtam...
Gondterhelten ültem fel és megtöröltem izzadt homlokomat, majd kikászálódva az ágyból, a konyha felé vettem az irányt, hogy igyak egy pohár vizet. Nehéz sötétség ülte meg a házat, a szüleim szobájából apa horkolásán kívül egy nesz sem hallatszott. Franziska egykori szobájának ajtaját viszont nyitva találtam és ugyanakkor vettem észre azt is, hogy a teraszra vezető ajtó is nyitva. Rögtön heves szívdobogást kaptam, de nem tétováztam Bill után eredtem. A teraszra érve, tücsök ciripelés fogadott és a hold ezüstös fénye. Forró nyári szél csapódott izzadt arcomba, ami kifejezetten jól esett. Halkan lépkedtem a hold adta világosságban tájékozódva. Bill viszont nem ült a kerti székeken. Csalódottan álltam meg és néztem körbe, de egy darabig csak az éjszaka végtelen feketeségét láttam. Aztán a vendég ház felől halvány narancs sárga fényt észleltem. Olyan aprócska volt, hogy sokáig nem tudtam eldönteni valós e, vagy csak képzelem, majd mikor megbizonyosodtam róla hogy nem a fantáziám játszott velem, elindultam arra.
A kert leg végében, ahol a vendégház is állt, nem jutottak el nagyon az utcán lévő lámpák fényei, így mire oda értem már csak az érzékeimre tudtam támaszkodni. A gyep hűsítően nedves volt meztelen talpam alatt, jól esett rajta a sétálás. Ahogy közeledtem az épülethez, felrémlett bennem az a nap, mikor ráleltünk Billre. Illetve, mikor én észre vettem hogy valaki meghúzta magát a kis házban. Hogy féltem akkor, szinte rettegtem. De most is szorította valami a torkomat, a mellkasomat. Ez azonban nem tisztán félelem volt, hanem várakozás is. Halvány reszketések futottak végig rajtam, míg magamban egyre azt kérdezgettem, miért is csinálom ezt ? De nem tudtam választ adni. Csak mentem halkan előre, míg csak elérhető távolságba nem kerültem a narancs sárga fényforráshoz. Pár méterrel odébb megtorpantam. A sötét még mindig elég nagy volt, csak Bill alakjának tompa rajzolatát tudtam kivenni. A vendégház oldalának dőlt és a narancsos fény a kezében lévő cigarettából eredt. Elcsodálkoztam, nem is tudtam, hogy Bill dohányzik.
A szokásos farmer nadrágot viselte, de a kockás ing nem volt rajta, csak egy sötét ujjatlan felső. Sérült felkarján még mindig ott volt a kötés. Fújta a füstöt és egyre csak a tiszta égen lévő holdat kémlelte. Mintha onnan várna valamit, vagy valakit. Haja az arcába hullott, időnként félre söpörte onnan. Majd felém fordult.
- Gustav te vagy az ?
Reménykedtem benne, hogy nem vesz észre, hogy tudok halk maradni, de tévedtem. Bill elindult felém. Azt hittem messzebb áll tőlem, de szempillantás alatt előttem termett.
- Te mit keresel itt ? - kérdeztem erőtlen hangon válasz helyett.
Bill mélyet szívott a cigarettájából és hosszasan eregette ki a szürke füstöt, ami lomhán szállt a hold irányába.
- Kicsit fájt a karom, nem tudtam aludni...- felelte.
- Szóljak anyának ? - érdeklődtem készségesen, de Bill nemet intett.
- Már jobban vagyok, elmúlt a fájdalom...Nem akarsz itt maradni ? - majd lassan a szájához emelte a parázsló cigarettát. Kilelt a hideg attól ahogyan csinálta, csak egy halk nyögéssel keveredett sóhajt tudtam kipréselni magamból és szédülni kezdtem.
- Miért maradjak ? - kérdeztem alig hallhatóan.
- Beszélgetni. Ahogy látom, te sem tudsz aludni...- mondta Bill.
- Hát tévedsz ! Csak fényt láttam és megnéztem honnan ered...- mentegetőztem kissé barátságtalanul.
Bill még egy utolsót szívott a cigarettába, majd földre dobta és gondosan eltaposta a csikket. Teljes sötétség lett újra. Szinte lélekbe tépően sötét. Nem láttam semmit, csak hallottam Bill levegővételeit hihetetlenül közel hozzám és éreztem az illatát.
- Ne haragudj a cigaretta miatt. Talán szólnom kellett volna erről a rossz szokásomról, de amióta nálatok vagyok, ez az első szál amit szívok. - magyarázta Bill.
- Engem nem zavar, amíg nem fújod az arcomba. Amúgy meg miért maradnék itt beszélgetni, mondtam hogy szeretnélek megismerni jobban, de te semmit sem mondasz magadról, én meg már mindent elmeséltem. - közöltem dacosan.
Egy autó hangját véltem hallani az út felől. Felkaptam a fejemet a zajra és ösztönösen össze húztam a szemeimet a jármű lámpájából ide tévedő fényektől. Bill megmozdult és közelebb lépett hozzám, pedig azt hittem ennél kevesebb távolság már nem lehet köztünk, de tévedtem.
- Már ismersz...- suttogta a fülembe.
Megráztam a fejem.
- Nem igaz ! Egyáltalán nem ismerlek !
- Gustav...
A fény megvilágította az arcát. Szelíden pillantott rám, majd egyik kezét a vállamra tette. A tenyere kellemesen meleg volt, ahogy gyengéden végig simított a vállamon. Még levegőt is elfelejtettem venni, mikor az érintését megtapasztaltam. A lábaim reszketni kezdtek, elsápadtam és mint akit áram rázott meg, úgy léptem hátra. Az autó elhaladtával újra sötét lett.
- Mit csinálsz ?! - próbáltam rá kiáltani, de csak egy megdöbbent, riadt és számon kérő kérdés lett belőle.
Bill is megrémült a hangomtól, bár nem láttam a sötétben, de úgy éreztem.
- Én...Gustav...Kérlek ne menj el...- kezdte volna, de közbe vágtam.
- Pedig azt fogom tenni ! Jó éjszakát ! - mondtam és szaladni kezdtem. Hátra sem néztem és hamarosan elnyelt a sötétség. Torkomban dobogó szívvel léptem be a házba és bizonytalan lábakkal botorkáltam el a szobámig. Gyorsan becsuktam az ajtót és lerogytam az ágyamra. Fáztam és izzadtam egyszerre. A torkom fájt, úgy kiszáradt és egyre csak remegtem, mint akinek magas láza van.
- Istenem...Istenem...- ismételgettem egyfolytában és nem is tudtam mit érezzek, mi volt ez az egész. Mintha Bill az érintésével még a maradék erőmet és értelmes gondolatomat is elvette volna. A vérem forrni kezdett, izgalmat éreztem, ahogy lassan indult az alhasamtól kezdve az ágyékomig. Szégyenemben hasra fordultam és erősen szorítva a párnámat, bele temettem a fejemet.
Vártam, hogy észhez térjek, "kijózanodjak", vagy jobban legyek, de tudtam a remegésem nem fog elmúlni. Csak Bill járt a fejemben és az, hogy a csalóka megérzéseim nem hazudtak, az átható pillantások és mosolyok valódiak voltak. Félelem cikázott végig bennem, égetett, áthatolt a bőrömön, ahogy az iránta való vágyakozás is szinte perzselt kívül-belül.
Hajnaltájt már biztosan tudtam, hogy valami megváltozott, valami átfordult átlagosból kiszámíthatatlanba. A felkelő nap fényeivel együtt valami kezdetét vette...

folytatás következik

Nektek, hogy tetszik eddig? Véleményeiteket várom!