2012. november 1., csütörtök

Novella: Halotti beszéd

Sziasztok.
Tudom, részt ígértem az Életem az ikrek húgaként-ből, de sajnos azt még nem tudom hozni, de addig is amíg az készül hoztam egy újabb novellát. Remélem addig ez a kis szösszenet is megteszi.
Jó olvasást!

Halotti beszéd


Szerző: Eva Kaulitz
Kategória: heteró
Korhatár: 12
Szereplők: Bill Kaulitz, Tom Kaulitz, Georg Listing,
Műfaj: romantika
Fő párosítás: -
Mellékpárosítás: -
Figyelmeztetés: felfokozott érzelmek
Befejezett: Igen

Hatalmas sötét karikás, szüntelenül csordogáló könnyektől vörös szemmel állt meg a hatalmas csarnok közepén kialakított kis emelvényen és remegő kezeiben lévő papírlapokat szorongatva, megsebzett, fájó szívvel kezdett bele öccse búcsúbeszédébe el-elcsukló hangon. 

Egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Ismertük őt.
Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már!
Okuljatok mindannyian e példán,
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma-két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
Kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.


Könnyeinek utat adva hajtotta le fejét és keserves sírásba kezdett. A csendben hátrább álló barátok, családtagok és munkatársak közül Georg sietett Tom segítségére. Bátorítóan vállára tette erős férfias tenyerét másik kezével a Tom által írt lapok után nyúlt, hogy barátja helyett felolvassa a szöveg további részét. Amint kicsúsztatta volna a gyűrött lapokat Tom azonnal rámarkolt a mikrofonállványra és az addig szipogástól hangos csarnok újra elcsendesedett.


Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„a Tokio Hotel örökké él”,
vagy ivott bort és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.



Újult erőre kapva csapta az asztalra a lapokat és immáron kiáltva folytatta:


Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer…



Vers (kicsit átalakítva): Kosztolányi Dezső- Halotti beszéd