2012. július 15., vasárnap

Novella: Kóborlásaim


Sziasztok!
Nagyon röstellem, hogy eddig nem jelentkeztem. Nem szeretnék mentegetőzni, inkább pár szót ejteni a novellával kapcsolatban. A novella nem egészen TWC-s, de nagyon is kapcsolódik az ikrekhez. A történet egy igaz történeten alapul, ami két olyan nemes ember életéről szól, amit meg is filmesítettek. Nem csak a film (amiből részleteket is átvettem), de a két személy is nagy hatással van rám. Nos a végeredmény itt van, véleményt Ti mondjatok.
Jó olvasást!


Kóborlásaim


Szerző: Eva Kaulitz
Kategória: twincest not-related, slash
Korhatár: 12
Szereplők: Bill Kaulitz, Tom Kaulitz, Saját női karakter
Műfaj: romantika
Fő párosítás: Bill/Tom
Mellékpárosítás: Tom/Saját női karakter

Figyelmeztetés: felfokozott érzelmek, erőszak
Befejezett: Igen

Egy halk sóhajtás közben tette le cvikkerét az asztalon heverő papírlapok közzé, majd tekintetét az előtte tárva lévő ablakra emelte, és a sötét égbolton fénylő Holdat nézte megbabonázva. Újabb sóhajtást követően az asztalon lévő kis faragott dobozból egy szál szivart vett elő. Kecses mozdulatokkal az ajkai közzé vette, meggyújtotta majd hosszan fújta ki a szürke füstöt, ami cifra táncot járt a levegőbe, majd játszi könnyedséggel távozott az ablakon. Újra a fénylő égitestre vetette tekintetét és csak meredten bámulta azt.
 A sötét nyári éj ablakon bekúszó meleg szellője simított végig karján, majd lehunyta szemeit és csak hallgatta a sötétség víg dallamát, a tücskök szüntelen játékát.
Újra füstölgő szivarjába szívót, és az asztal távolabbi sárkán lévő italos üvegért nyúlt, melyből töltött magának néhány kortyot, majd ismét az égre emelte tekintetét emlékeiben elmerülve.

„1871 szeptembere… „- tisztán emlékszik arra a levélre, amit vidékről kapott Tőle. Olvasva a kopottas sárgás lapot, tüstént válaszolt rá.

Te drága nagy lélek, gyere hozzánk, várunk!” – ekkor kezdődött minden…

Ajkaihoz emelve az üvegpoharat kortyolt egy keveset a keserű italból, majd írni kezdett.

„Vidékies kiejtésével néha a halálról beszél, ami bűnbánatot vált ki. Boldogtalan emberekről, akik kétség kívül léteznek. Fájdalmas kötelességekről és szívet tépő elválásokról.
A lebujokban, ahol leittuk magunkat sírva nézte a körülöttünk levőket, ezt a szegény csordát. A sikátorokban részegeket emelt fel a földről. Olyasfajta szánalom volt benne, melyet rossz anyák éreznek a kisgyerekek iránt. Olyan kecsesen mozgott, akár egy kisleány a katekizmus órán. Úgy viselkedett, mintha mindenhez értene; üzlethez, művészethez, orvostudományhoz. S én követtem. Követnem kellett…”
  - sóhajtott mélyet és tette le tollát a tintásüveg mellé, majd a maradék italt is megitta. Később újra tollat ragadott és folytatta.

„Egyátlagos hétköznapi napon érkezett. Az állomásra siettem, a vonat épp akkor érkezett. Kerestem őt, de nem találtam a nyüzsgő párizsi nép között.
Mire hazatértem, ő már ott volt várandós feleségem és anyósom társaságában. Találkoztunk ugyan az állomáson, de nem gondoltam volna, hogy ő az. Szakadt, foltos, piszkos ruhát viselt. Fekete haja csapzott és kócos volt.
A vacsora alatt szórakozottan viselkedett, mint kiderült a maga 16 évével.
- A versek, amiket küldött, becsületére válnak egy huszonegy évesnek is. Egy tizenhat esztendőstől példátlanok.
- Ezért mondtam magam idősebbnek, nem akartam, hogy atyai érzésekkel fogjon az olvasásukhoz. – válaszolta majd pipáját elővéve füstölni kezdett.
- Vacsora után nem olvasna fel nekünk valamit? – hozakodott elő a kérdéssel anyósom.
-  Nem, eszemben sincs. – tiltakozott hevesen.
- Oh, miért?- lepődött meg nejem.
- Mert nem akarok. Sosem olvasom fel a verseim.
- De hát minden költő felszokta. – szólt ismét nejem.
- Engem nem érdekel, mit csinál a többi költő.
- Szoktunk szoárékat rendezni. – próbálkozott újra reménytelenül.
- Nem hisz abban, hogy a költők tanulhatnak egymástól? – kérdeztem kíváncsian.
- Csak a rossz költők. – felelte hanyagul és tovább pipázott. Elragadott pimasz, olykor egészen vakmerő viselkedése, mely komoly, szimbolista verseivel ellentétben álltak.
 
Másnap kora reggel Párizs költői által leginkább látogatott kis kávéházba vittem.
- Ismeri? – kérdeztem a kékeszöld italt nézve.
- Tudom mi ez.
- A költő harmadik szeme. Megolvasztja a gleccsereket. – nyújtottam felé a pohárkát, melyből nagyokat kortyolt.
- Mit szól a feleségemhez?
- Nem tudom. Maga milyennek találja?
- Voltaképpen gyerek még…
- Akárcsak én. – felelte.
 
A kávéházat elhagyva rátértem eljövetelének okára.

- Kiadót kellene keresnünk a verseidnek.
- Minek?
- Minek? Minden költő kiadja a verseit.
- Engem ez a legkevésbé sem érdekel. Egyetlen dolog az, ami számít, maga az írás. Minden egyéb csak literatúr.  Az utolsó köteted…
- Igen?- kérdeztem.
- … elég vacak.
- Ezt komolyan mondod?
- Preparitális szemét.
- Nem, szerelmes versek, és sok mindenkinek nagyon tetszett.
- Csupa hazugság.
- Nem hazugság. Szeretem Matildot.
- Szerelem?
- Az.
- Ilyesmi nem létezik.
- Hogy, hogy nem létezik?- lepődtem meg.
- Jó, van valami, ami összeköti a családokat és a házastársakat, de az nem szerelem. Hanem ostobaság, önzés és félelem. Szerelem nem létezik. – állította és talán nem is gondolta, volna, hogy nem is olyan soká saját maga is részese lesz egy ilyen „ostobaságnak”, ahogy Ő azt mondta.
- Tévedsz. – tiltakoztam.
- Önérdek az létezik. Hasznon alapuló vonzalom is. Önelégültség is létezik. De szerelem az nincs. Azt újra ki kell találni…”

„Vajon miért akart annyira menekülni a valóság elől? Nem volt ember, akiben ilyen erős lett volna e szándék. Talán tudta a titkát, hogyan lehetne megváltoztatni az életet.” -
amint leírta a mondatott kábán nézve maga elé, újabbnál újabb emlékképek jelentek meg szeme előtt, és ő mindent, mindent le akart írni, hogy egyszer majd, valaha a jövőben megértsék kapcsolatukat, az életüket.

„ - Mit gondolsz nem lehetne-e egy időre valamelyik barátodnál elszállásolni Őt?- kérdezte Matild este.
- Az emberek nem értik meg. Én vagyok az egyetlen, aki megérti.
- Apa biztosan nem fogja megérteni.
- Fogjátok föl, hogy itt forradalom volt és én kiálltam mellette. Agyon is lőhettek volna. Ha nem rúgnak ki az állásomból, azt hiszed elfogadtam volna apád rohadt nagylelkűségét? A fene egye meg én csak egy barátomon akarok segíteni. Miért kell emiatt cirkuszolni? A férjed vagyok nem?
- Bocsáss meg Tom.
- Bosszantani akarsz?
- Nem.
- Hát ne is. – a jelenléte miatt csúnyán összevesztünk Matilddal, de végül is nálunk töltötte az éjszakát, egészen addig, míg apósom ki nem dobta Őt az utcára. Zuhogó esőben találtam Rá a főutcán, egy padon, egy kopott könyvet olvasva. Azonnal a régi, elhagyatott padlásszobámba vittem Őt, ahol fiatalabb koromban éltem. Mára csak egy poros, dohos épület néhány bútorral, de azt mondta neki megfelel.

- Szereted? – kérdezte miközben egy ócska kályha mellett melegedtünk.
- Persze. Eszményi nő. Fiatal, gyönyörű, tele van pénzzel, rendelkezik minden asszony erénnyel és gyereket fog szülni nekem.
- Van bennetek bármi, ami közös?- kíváncsiskodott.
- Nincs.
- Intelligens?
- Nem.
- Legalább megért téged?
- Nem.
- Vagy is az egyetlen dolog, amit kapsz tőle, az a testiség. – állapította meg, és bevallom, nem tévedett.

Miután hazaértem késő éjjel Matild még fent volt. Ismét veszekedtünk. Megütöttem őt. Sosem akartam őt bántani, még is számtalanszor megtettem, és persze mindig megbántam. Az alkohol hatása…
Reggel ismét elmentem Hozzá, és hosszasan beszéltünk. Megnyílt előttem és mesélt:
Az elmúlt nyáron történt a háború alatt. Sokadik alkalommal, amikor megszöktem hazulról. Lementem a folyóhoz, hogy megtöltsem a kulacsomat. A tisztáson egy porosz katona aludt, nem sokkal lehetett idősebb nálam. Sokáig néztem, amíg alszik, míg nem rájöttem, hogy nem is alszik, hanem meghalt. Sok minden megvilágosodott a fejemben. Ekkor értettem meg, hogy ha a század legjobb költője akarok lenni, testemnek minden élményt át kell élnie. Nem érhetem be annyival, hogy egy ember vagyok. Elhatároztam, hogy mindenki leszek. Elhatároztam, hogy zseni leszek. Elhatároztam, hogy én leszek a jövő...

Délután egy költő találkozóra vittem, ahol az új verseket olvasták fel. Ismét nem hazudtolta meg önmagát. A versből elhangzott néhány szócska után fújjolni kezdett, csúnyán beszélni. Végül felugrott az asztalra és szentbeszédet tartott, melyen magam is jót nevettem. Az asztalon kecsesen lépkedett, miközben mindent felrúgott. Az asztal végén álló költőbarátom rémületében az asztal alá bújt, míg Ő a versről alkotott véleményét, felháborodását azzal fejezte ki, hogy levizelte a földön heverő papírost.
Részegen távoztunk a helyről s én hazakísértem. Mélán pipázgattunk, mikor hirtelen megszólalt.
- Üzletet ajánlok. Ha segítesz nekem, én is segítek neked. Ha eljössz velem, talán képes leszel újra jó verseket írni. S ha már annyit merítettünk egymásból, amennyit lehet, útjaink szétválnak és megyünk tovább.    
- De miből élnénk?- kérdeztem.
- Hát neked van pénzed nem?
- Most már értem. Én úgy segítek, hogy eltartalak, te pedig kifényesíted berozsdásodott ihletemet. Erről van szó?
- Nem egészen… - simított végig arcomon és ott, akkor, abban a percben megcsókolt és ezzel elkezdődött a kalandunk.”  
hirtelen abbahagyta az írást és újabb szivarra gyújtott. A füst ismét beterítette a szobát, megint táncba kezdett és újra távozott az ablakon.  

„ Ismét részegen tértem haza. Matild az ágyban feküdt és hideg tekintettel nézett rám.
- Hol voltál Tom?
- Úgy láttam itt úgy is csak útban vagyok.
- Ne kiabálj! Felébreszted a gyereket. – pillantottam a hófehér mózeskosárra és odatámolyogtam.
- Fiú? – kérdeztem.
- Igen. –válaszolta mosolyogva.
- De jó pofa kis csirkefogó. – állapítottam meg, amint rápillantottam fiamra. Megsimogattam piciny kis arcát, mire Matild kétségbeesetten ült fel az ágyon.
-  Ne! – tisztában volt vele, milyen is vagyok részegen, hisz őt is akkor bántom.
- Jól van! Jól van! – sétáltam Matildhoz és ráborultam.
- Köszönöm, köszönöm. – csókolgattam, majd elutasítva engem elaludtam.

Pár nap múlva Ő hazautazott vidékre. Matild válással fenyegetett, mondván túl sok időt töltünk együtt. Mindez még sem akadályozott meg minket abban, hogy találkozzunk és újabb szenvedélyes éjszakákat töltsünk el együtt.
Ismét leittam magam és újból bántottam Matildot, amit, mint mindig most is megbántam és gyerekes zokogásban törtem ki.
- Visszajött. Ugye? – ült le mellém és csak ennyit kérdezett.

Később újra találkoztam Vele és megemlítette korábbi ajánlatát.   
- Most nem hagyhatom e Matildot. Nincs valami jól.
- Persze, hogy nincs, ha folyton alágyújtasz.
- Hmm.. szerda óta nem gyújtottam alá. – válaszoltam, mire felnevetett. – Nem, ez nem valami vicces. – és ismét felnevetett, majd komoran hozzátette:
- Inkább siralmas. Ezek a te erőszakkitöréseid valahogy mindig undorítóak.
- Ezt, hogy érted?
- Tisztátalanok. Mert mindig tök részegen követed el őket. Azután meg nyöszörögve esdekelsz bocsánatért.
- Nem szeretek fájdalmat okozni. – néztem Rá.
- Hát ne okoz. De ha igen csináld hideg fejjel. Ne sértsd meg áldozatodat azzal, hogy utána megsajnálod.
- Szeretem Matildot.
- Az ki van zárva.
- Szeretem a testét.
- Másnak is van teste. – vette oda.
- Nem, nem. Én Matild testét szeretem.
- De a lelkét nem?
- Szerintem fontosabb a testet szeretni, mint a lelket. Végül is lehet, hogy a lélek halhatatlan úgy, hogy rengeteg időnk lesz még rá, de a hús elrohad. Én éppen azért vagyok hűséges, mert szeretem a testet.
- Hűséges vagy? – kérdezte értetlenül. – Ezt meg, hogy érted?
- Úgy, hogy hű vagyok minden szeretőmhöz. Mert ha egyszer szerettem őket, amíg csak élek szeretni fogom. Esténként, hogy ha hajnalban egyedül vagyok, lehunyom a szemem é ünneplem őket. Valamennyit.
- Ugyan már, ez nem hűség. Ez nosztalgia. Nem azért nem vagy képes elhagyni Matildot, mert hű vagy hozzá, hanem mert gyönge vagy.
- Nem. De ha az erő együtt jár a brutalitással, akkor inkább vagyok gyönge. - nevetett
- Csak, hogy nálad a gyöngeség is együtt jár a brutalitással… Arra ne is számíts, hogy hű leszek hozzád. – szólalt meg némi gondolkodás után.
- Miért vagy ilyen durva velem? – kérdeztem.
- Mert erre van szükséged.
- Miért nem elég neked, ha tudod, hogy jobban szeretlek, mint eddig életemben bárkit. És mindig is szeretni foglak.
- Hagyjál a nyálas részeg nyafogásoddal. – fintorodott el.
- Mondd, hogy szeretsz. – kértem.
- Te Jó Isten!.... – forgatta szemeit.
- Kérlek. Kérlek, nekem ez nagyon fontos. Mondd ki. Nah…
- Tudod, mennyire kedvellek. – felelte végül. És te szeretsz?
- Tessék?
- Te szeretsz engem?
- Igen. – válaszoltam, és ez igaz volt.
- Akkor tedd a kezed az asztalra. – kérte.
- Mi?       
- Tedd a kezed az asztalra. – engedelmeskedtem neki. – Tenyérrel fölfelé. – megfordítottam kézfejem mire ő bicskája hegyével a tenyeremben lévő barázdákat simította végig, majd megbökte vele az újamon lévő aranykarikát és nagy erővel a tenyerembe fúrta a kést. – ismét sírva fakadtam, akár egy kisgyerek, de nem a fájdalomtól, ha nem attól, hogy ezt teszem vele. Őt is bántom azzal, hogy nem lehetek teljesen Vele.
- Egyedül az elviselhetetlen, hogy semmi sem elviselhetetlen. – mondta miközben rám sem pillantott.
Miután elhagytuk a számunkra már oly ismert lebujt, a padlásszobába tértünk, ahol csak egymásié voltunk. Nem volt sem Matild, sem gyerek, sem az utcán kóborgó párizsi nép megvető pillantásai. Csak egyedül Ő és én és a féktelen szenvedély.
Kora hajnalban ébredtem, és csak néztem Őt. Egy kósza tincset simítottam ki szeméből, miközben halványan repdeső pilláit figyeltem. Biztosan álmodott… Simogatásomra lassan nyitotta fel szemeit.
- El kell mennünk. – közölte. 
- Nem is tudom.
- Legfőbb ideje. Életemben akkor voltam a legboldogabb, amikor tavaly elszöktem hazulról. Fogalmam sem volt hová megyek, csak mentem. Soha még olyan színes hosszú napokat. – nézett szembe. – Csak sose jutottam elég messzire. Még sosem láttam a tengert. El akartam menni Afrikába, átkeni a sivatagon… napra vágytam, napra vágytam. Napra vágyon. – hajolt közel hozzám, szinte felugrott. – Érted amit mondok? Napra vágyom! – tekintete olyan ártatlan és kétségbe esett volt. Összeszorult a szívem.
- Hová akarsz menni?
- Ne tudom. Nem is érdekel, csak el innen.
- Tudod jól, hogy nem hagyhatom el Matildot, nincs valami jól.
- Akkor ne hagyd el. – mondta hűvösen.
- Tessék?    
- Akkor ne hagyd el. – fordított nekem hátat…”

Kutyaugatás törte meg az éjjel csendjét, kizökkentve ezzel írásából. Fáradtan állt fel az asztaltól és lépett az ablakhoz. Bámult a sötét messzeségbe és lehunyta szemeit. Szeretett volna újra elmerülni emlékeibe felidézni az elmúlt éveket, még akkor is, ha fájt is. Egy kósza mosoly futott végig sápadtas arcán, majd az üvegbe kortyolt és hangosan rákiáltott a még mindig hevesen ugató kutyára, aki gazdája erőteljes, ám még is oly szomorú hangját hallva nyüszítés kíséretében lelapult a kopár, csupasz földre.
Miután a nyüszítés hangját ismét átvették a tücskök fáradhatatlan muzsikája visszabotorkált az asztalhoz. Tollát párszor megmerítette a sötét tintában és folytatta az írást.

„ A következő héten eleget tettem kérésének és elutaztunk. Egy régi tanyán heverésztünk a hatalmas szalma boglyák között a napfelkeltére várva. Vígan szórakoztunk a rét messzeségbe nyúló fűtengerén. Kergetőztünk, futkostunk, fára másztunk, a békésen legelő juhokat utánoztuk, akár egy gyerek. Önfeledt boldog volt és én is.
A következő napokban elvittem a tengerhez. Egy hatalmas füves dombot másztunk meg, ami mögött a hullámzó tenger várt. Hitetlenkedve állt meg a parton és szemei ragyogtak. Sebes léptekkel haladt a tenger felé és belevetette magát a hullámzó habokba. Én csak a partról figyeltem Őt. Örömteli mosollyal arcán futott vissza hozzám. Szorosan ölelt magához és csókokkal hintett be, majd visszafutott és ismét elmerült a hullámokban. Még sohasem láttam ilyen boldognak.   
Utunk következő állomása Brüsszel volt, Belgiumban. Levelet kaptam Matildtól, hogy találkozzunk. S én látni akartam…
Egyik reggel nesztelen léptekkel másztam ki Mellőle az ágyból, magára hagyva csak, hogy én találkozhassak Matilddal. A megadott címre siettem, ami közeli szálló hatalmas épülete volt.
Kopogtattam az ajtón, de választ nem kaptam, ezért benyitottam. Amint beléptem a szobába, ő ott feküdt mezítelen testtel a puha ágyon. Hosszú göndör barna haja szétterült kecses hátán. Gyönyörű volt. Lassan pillantott fel rám angyali szemeivel.
- Tom. – ült fel mosolyogva és azonnal nyakamba ugrott. Talán nem remélte, hogy eljövök. Egymás ajkaira tapadtunk és átadtuk magunkat a szenvedélynek.
- Voltunk valaha ennél boldogabbak? – kérdeztem.
- Miért hagytál el minket?
- Úgy értesültem, hogy még mindig tartóztatnak le olyanokat, akiknek közük volt a kommünhöz.
- Tudom, de ennek már egy éve. – felelte.
- Hát… a rendőrség lassan, de módszeresen dolgozik. Én nem bírnám a börtön életet. Ezért gondoltam, hogy jobb, ha néhány hónapra külföldre megyek.
- Vele?
- Hát…
- Nyílván Őt is keresi a rendőrség ugye?
- Nem. – feleltem.
- Miért fontosabb Ő nálam?
- Nem igaz. Nem fontosabb. – leheltem csókot homlokára, d ő elhúzódott. – Mi az csak nem akarsz már is felöltözni?
- Megbeszéltem anyával, hogy együtt reggelizünk.
- Mit keres itt? – lepődtem meg.
- Elkísért.
- Az persze mindjárt más. De képtelen vagyok tovább is együtt lakni a szüleiddel.
- Másutt nem biztonságos.
- Ezt meg, hogy érted?
- Tudod, te nagyon jól. – gondolt az erőszak kitöréseimre. – Idefigyelj. Van egy ötletem. Csak úgy eszembe jutott. Mi lenne, ha kivándorolnánk?
- Vándoroljunk ki? Na és hová?
- Új-Kaledóniába. –fordult felém. Sok barátunk él ott, aki részt vett a kommünben. Ott aztán írhatnál. Olyan volna megint, mint mikor összeházasodtunk.
- És? – láttam, hogy még mondana valamit.
- Nem érdekes.
- Dehogynem folytasd. – kértem.
- Csak azt akartam mondani, hogy abbahagyhatnád, ha tényleg akarod. Ha te is akarod, ott könnyebb lenne abbahagynod az ivást.
- Te rettegsz tőlem igaz? – térdeltem elé. – Ne hidd, hogy olyan nagyon szeretek berúgni. Illetve berúgni szeretek, de részegnek lenni nem. Vagyis… amikor megütlek, olyan rettenetesen érzem magam, hogy inkább újra berúgok csak, hogy elfelejtsem. El tudod magunkat képzelni egy szalmakunyhóban, vagy miben laknak ott? 
- Miért ne?- jelent meg halvány derű rózsás orcáján.
- Hát akkor menjünk, az Isten szerelmére, mielőtt késő lenne.
- Akkor indulunk, amikor akarod. – simított végig arcomon, majd magához ölelt.

Miután Matild távozott a szobából, hogy anyósommal reggelizzen Ő jelenet meg. Valósággal berobbant a helységbe.
- Te hogy kerülsz ide? – kérdeztem hitetlenül miközben öltözködtem. Felelet helyett az asztalon felejtett levelemet kezdte el olvasni gúnyosan: ~Szegén kis Matildom! Ne haragudj, ne sírj kérlek és végül sajnálom. Egy napon felébredek, ölel Tom. ~
- Kellemes volt? Belekóstoltunk a házas élet gyönyöreibe?- gúnyolódott tovább.
- Visszamegyek vele Párizsba. – közöltem vele.
- Helyes. – felelte, majd kirobogott.
- Ne várj. Hadd magyarázzam meg. – rohantam utána.
- Minek?
- Egészen másról van szó. Matild azzal állt elő, hogy vándoroljunk ki.
- Csak nem? – bíbelődött pipájával.
- Új- Kaledóniába. Jót tenne nekem a változás. Abbahagyhatnám az ivást. Nem tartod jó ötletnek?
- Nem.
- Téged nem érdekel az én boldogságom ugye?
- Téged sem kéne, hogy érdekeljen. – felelte keserűen.
- Képtelen vagy megérteni, hogy szeretem Matildot. Ma reggel mikor beléptem itt feküdt meztelenül az ágyon. Olyan gyönyörű volt. Olyan fiatal. Olyan… most mi olyan vicces? –kérdeztem, mikor felnevetett.
- Tényleg meztelenül hevert az ágyon?
- Igen.
Hm. Le a kalappal, Matild nagyot nőt a szememben.
- Miért?
- Mert rájött mire van szükség és szállította. De mit számít az, felséged. Szereted ugye? Menj vissza hozzá. – kiáltotta és leborította a gyertyalámpást majd eltűnt.
Nem mentem utána. Helyette Matilddal és az anyósommal vonatra szálltunk és Párizs felé robogtunk. Egy átszállást követően újra megjelent Ő. Látványa megszédített és újra Vele tartottam, ismét magára hagyva feleségem.
Hajóra szálltunk és mentünk. Mentünk a vágyaink után…
- Odanézz! Az a fehérség. Látod? Az már Anglia.
- Jaj, Istenem! – jelent meg örömteli mosoly arcán.



London – néhány hónappal később

Egy kis kopottas szobát vettünk ki, kopasz téglás fal, dohos levegő, de nekünk megfelelt.
Megkérte olvassam el verseit, amit az ott töltött idő alatt írt. Még ma is emlékszem rájuk, minden egyes szóra.
- Sokat töprengtem, miért pont nekem írtál. Annyira előbb jársz még a szimbólumaidat sem értem. Úgy érzem, mintha egy másik században élnék. ~ A boldogság kincse vár rád, jártam mágus iskoláját ~ Ez csodálatos.
- Jó okom volt, hogy téged válasszalak. Tudod, én mindig tudtam mit mondjak, te viszont azt tudtad, hogyan mondjad. Gondoltam eltanulom tőled. És eltanultam. – válaszolta, miközben leült mellém.
Őt nem igazán érdekelte, hogy fogytán van a pénzünk, esetleg munkába állhatnánk, Ő csak írni szeretett volna. Azt mondta, nem engedheti meg magának, hogy pénzkereséssel pocsékoljam az időmet.
- Ma reggel levelet kaptam Matild ügyvédjétől.
- Na és?
- Matild beadta a válókeresetet. Azon a címen, hogy te meg én erkölcstelen viszonyt folytatunk.
- És?
- Az orvos azt akarja, hogy vessük alá magunkat egy vizsgálatnak.
- Mi? – értetlenkedett.
- Nem tudom, miért képzelik, hogy ilyen gyalázatosan bánhatnak velünk.
- Várj egy kicsit.
- Úgy, hogy meg is írom nekik, hogy Te és én ha kell egy egész csürhének megengedjük, hogy belenézzenek a valagunkba. – mondtam miközben a piacot jártuk.
- Megörültél? Hűtlen elhagyás címén is kimondják a válást. Viszont ha hűtlen elhagyás és szodómia miatt mondják ki, mindkettőnket lecsuknak. Én nem megyek börtönbe.
- Hmm. Nem is tudom. Olyan szörnyű lenne? – vettem oda.
Egyszer csak megállt az utca végén és egy hatalmas hajóra pillantott fel.
- A Batámia. Hallod a pálmák susogását a szélben?- kérdezte és láthatóan elmerengett.

Párnappal később…

- Ma írtam az ügyvédnek. Elmagyaráztam neki, hogy Matild apjának nincs igaza. Mert például hányszor kértem, hogy küldjék el az ott maradt holmimat. De a fülük botját sem mozdították egyáltalán.
- Neked nincs igazad. – suttogta.
- Jól van. Jól van, nekem nincs igazam. Nekem nincs igazam. Ha te mondod, neked van igazad. Igaz? Nem tudom. Mi… mi bajod megváltoztál.
- Igen. Az írás miatt. Az írás változtatott meg. – azzal fogta magát és felállt a tűztől, ami mellett eddig ültünk és elsétált. Utána szaladtam.
Aznap éjjel ismét álmodott. Egyre csak azt hajtotta: tovább, tovább, tovább…
Az elkövetkezendő hetekben írni sem tudott.

- Az utóbbi hetekben nyilván azt hitted a béna renyheség állapotában heverészek itt. – mondta hosszan tartó csönd után.
- Nem okvetlenül.
- Pedig ez történt. De a felszín alatt egy új rendszer bugyborékolt és tört fel lassan a közöny rétegein át. Legyél keményebb, vesd el a romantikát. Hagyd abba az ékes szólást, értsd meg a lényeget. És most már látom hová juttattak világhódító terveim.
- Hová juttattak? – érdeklődtem.
- Ide. Az egyetemleges élményt keresve itt kötöttem ki. Értelmetlen és tétlen koldus életet élek. Egy korosodó, kopasz, ronda lírai költő ringyójaként. Aki belém kapaszkodik, mert a felesége nem fogadja vissza.
- Hogy beszélsz? Hogyan vagy képes ilyet mondani? – szíven ütöttek kemény, mardosó szavai.
- Nem nehéz. Ez az igazság. Azért vagy itt, azért élsz így, mert muszáj. Az ital a testiség egyfajta önelégült melankólia és annyi pénz, hogy minden este leihasd magad. Én viszont azért vagyok itt, mert így döntöttem.
- Ne mond.
- De igen. – feküdt vissza az ágyba.
- Érdekes. Vajon miért? Miért döntöttél úgy, hogy Londonba jössz velem? Nyilván maga Odüsszeiád soron következő állomásának tekinteted. Mitológia képzavarral élve jó mélyre kell merülnöd, s csak aztán szerzed meg a jogot, hogy a Parnasszus felső lankáin legelészhess. Persze, lehet, egyszerűbb oka van, hogy elviselsz.
- Például? – láthatóan untatta mondandóm.
- Például az, hogy én tartalak el. – ezen kijelentésemre felugrott és a képembe mászott.
- A gondolkodásod épp úgy undorító, mint a tested. – cinikusan szemembe nevetett. Nem bírtam tovább elviselni ostorozó szavait, melyek oly nagy sebet vájtak bennem. Felkaptam kalapom és távoztam. Keserű könnyek szöktek szemembe, melyek úgy martak akár a sósav.  Csak néhány óra múlva tértem vissza, mire ő az ablakban állva nevetett rajtam szakadatlan. Mérgemben az ajtóhoz vágtam a frissen vásárolt portékát és szaladni kezdtem. Meg sem álltam a kikötőig. Halottam, ahogy utánam szalad, miközben nevemet kiáltozza, hogy átverekszi magát az utcán nyüzsgő tömegen, de nem érdekelt. Mire odaért, én már a csónakban ültem, ami elvitt a hajóig.
- Tom. Ne menj el! Gyere vissza! Ne hagyj el! Gyere vissza! – hallottam könyörgő, marasztaló szavait.  – Bocsáss meg kérlek. Bocsáss meg! – foglaltam helyet a csónakban hátat fordítva Neki. – Mihez kezdjek nélküled? ~ Gyere vissza. Te vagy az egyetlen barátom. Ígérem, rendesen fogok viselkedni, csak egy ostoba tréfa volt. El sem tudom mondani, mennyire sajnálom. Miért nem szálltál ki a csónakból mikor hívtalak? Azért éltünk együtt két évig, hogy így fejezzük be? Gondolj bele mi voltál, mielőtt engem megismertél. Hallgass a szívedre. Tied vagyok! ~ zokogott.


Brüsszel néhány nappal később…

Levelet írtam neki, hogy ha találkozni akar, akkor itt megtalál. 
Halkan kopogott az ajtón majd belépett. Másodpercekig álltunk némán egymással szemben, majd felém lendítette kezét és lágyan megütötte fejemet. Viszonoztam cselekedetét és ez egészen addig ment, amíg mindketten a földön kötünk ki.
- Holnap visszamegyek Párizsba. – jelentette ki, hevesen kapkodva a levegőt.
- Ne. Nézd, többé nem fog előfordulni. Ígérem, soha többé nem hagylak faképnél.
- De nem ám. Mert nem adok rá alkalmat. Hogy képzelted, hogy ott hagysz Londonban egy fillér nélkül.
- Bocsáss meg, de nagyon megbántottál.
- Az Istenért, mivel? Mondtam én már neked csúnyább dolgokat is. – ez való igaz, még is ez fájt a legjobban.
Másnap egy rövid ideig távol voltam, mikor visszaértem Ő serényen pakolászta ruháit.
- Hol voltál? – kérdezte, mikor beléptem a szobába.
- El. Elmentem a spanyol követségre hátha meggondolták magukat, de hajthatatlanok. Ez nevetséges. Egyszerűen röhejes. Kész vagyok harcolni, sőt meghalni a maguk ügyéért. Nem állnak olyan jól, hogy ne legyen szükségük önkéntesekre, de azt felelték, idegeneket nem fogadnak fel. Hát akkor mondtam megérdemlik, hogy elveszítsék a rohadt háborújukat. Remélem el is vesztik.
- Egész délelőtt a spanyol követségen voltál?- kérdezte.
- Nem.
- Részeg vagy.
- Igen és ittam pár pohárkával. Mit csinálsz? – néztem Rá.
- Csomagolok.
- Hová mégy? – szívtam szivaromba szórakozottan.
- Haza megyek Rouzba. Befejezem a könyvemet és keresek neki kiadót.
- Oh, kiadót. Azt hittem, Te fölötte állsz a ilyesminek. Én mindenesetre úgy döntöttem, hogy visszamegyünk Londonba.
- Nem megyünk vissza Londonba. – tiltakozott.
- De de de de de. Gondolkoztam, ez a legjobb, amit tehetünk.
- Akkor miért voltál a spanyol követségen?
- Nem voltam. – válaszoltam.
- Áh.
- Ne menj el. Gondold végig.
- Már végig gondoltam. – csomagolta be az utolsó poggyászát.
- Tudod milyen nap lesz holnap? – kérdeztem Tőle.
- Péntek.
- A házassági évfordulóm. Egy éve nem láttam. Azóta nem láttam Matildot, hogy itt Brüsszelben szeretkeztünk. Nem válaszol a leveleimre. A múlthéten megírtam neki, ha három napom belül nem jön Brüsszelbe, öngyilkos leszek. Még csak nem is válaszolt.
- Te pedig nem lettél öngyilkos. – állapította meg.
- Nagyon viccesnek hiszed magad ugye?
- Szánalmas vagy. Mondd csak, hány embernek írtad meg, hogy öngyilkosságra készülsz? Csodálom, hogy ne küldtél szét meghívókat. – igyekezett az ajtó felé, de elálltam az útját.
- Hogy lehetsz ilyen érzéketlen.
- Érzéketlen? – lepődött meg. – Én érzéketlen? Faképnél hagysz Londonban, aztán idefüttyentesz Brüsszelbe, hogy várjam ki szépen, amíg eldöntöd visszamész-e a feleségedhez, katonának állsz vagy főbe lövöd magad? – kiabálta. És amikor mindhárom céloddal kudarcot vallasz, mert persze, hogy ez lesz a vége, akkor menjek vissza veled Londonba? Hát nem megyek vissza. Kész, vége, elhagylak.
- Ne. Ezt nem teheted meg. Figyelj, nyár van. Emlékszel a múlt nyárra, mikor nekivágtunk, milyen csodálatos volt? Nem emlékszel? Mehetnénk délre is. Nyárutó a Földközi-tengernél, élveznénk a meleget, a napsütést. Vagy Afrikába, tudom, hogy mindig is vágytál Afrikába. Csak egy hónapra, aztán meggondolhatod magad. Nézd, hogy süt a nap.
- Nem. – lehelte.
- Miért nem? – kezdtem zokogni.
- Nem lehet. Semmi értelme, már késő. – meredt maga elé.
- Nem igaz. Nem késő. Hidd el még nem késő. Tudod, hogy belehalok, ha elhagysz. Nem bírom az egyedüllétet. Nem birok egyedül élni. Azt se bánom, ha szánalomból maradsz velem, csak maradj.
- Nem lehet. – ismételte.
- Miért nem? – úgy zokogtam akár egy csecsemő, nem akartam elengedni Őt. – Ennyire nem érdekellek?
- Az Istenért, hagyd abba ezt a nyafogást! – kiabált.
- Micsoda hőség. – nyitottam ki az ablakot.
- Vedd le a kabátodat. – tekintett rám.
- Le is veszem. Ma reggel vásároltam valamit. Egy revolvert.
- Minek?
- Neked. Magamnak. Mindenkinek. – feleltem ő pedig hagyat feküdt az ágyon.
- Remélem töltényt is vettél bőven. – ültem le egy székre és rászegeztem a pisztolyt.
- Nem foglak elengedni érted?
- Gratulálok. Ez egy egész jó műsorszám. Ezt még nem láttam tőled.
- Megöllek. – mondtam Neki.
- Az Istenért, szedd már össze magad.
- Emlékszel mit írtál? Könyörögtél, hogy menjek vissza. Sírtál miközben a levelet írtad, láttam a könnyeidet a papiroson.
- Nem volt egy fillérem sem. Zálogba adtam a ruháidat. – mozgatta kézfejét miközben magyarázott. Erősen összeszorítottam a szememet és kétszer meghúztam a ravaszt.
- Nem akartam. – nyeltem könnyeimet, mikor megláttam vérző kezét.
- Nézd meg mit műveltél!
- Nem akartam. Bocsáss meg!
- Nézd!
- Könyörgöm, ölj meg. Lőj agyon. Lőj agyon! – nyújtottam felé a fegyvert.
- Hogy lőjelek le te állat, ha kilyukasztottad a kezemet. – bámult tenyerébe.
- Uram Isten! Mit tettem. Mit tettem?!
- Rosszul céloztál. – felelte.”


Ebben a pillanatban hatalmas csattanás hangzott, ami kissé megijesztve őt zökkentette ki az írásból. Az ablakra tekintett. Az égbolt fényesen ragyogott a cikázó villámoktól, majd egy újabb hatalmas csattanás és zuhogni kezdett az eső. Épp úgy, ahogy szeméből potyogtak a könnyek, eláztatva arcát. Akárhányszor idézte fel azt a nyári délutánt, mindig összeszorult a szorult a szíve és lelkiismeret furdalása volt.  Letörölte könnyeit, majd újra a lapok fölé hajolt.

„Nem is kellett sokat várni, már is kopogtattak az ajtón. Őt orvoshoz, engem a rendőrségre vittek.
- Brüsszeli tartózkodásának oka? – kérdezte a bíró a tárgyaláson.
- Reméltem, hogy a feleségem meglátogat, amint azt egyszer már megtette különválásunk óta.
- Nem látom be, miért kellett ennyire elkeserednie egy barátja távozása miatt. Nem volt Ön és a másik Úr között esetleg más jellegű kapcsolat is a barátságon kívül?
- Nem. Ezt a rágalmat a feleségem és családja találta ki, hogy besározzanak.
 Húzza le a nadrágját és hajoljon előre! – utasítottak.
- Minkét orvos tanúsítja, hogy vizsgálatuk alapján arra a megállapításra jutottak, hogy Ön az utóbbi időben mind aktív mind passzív szodómiában vett részt. – közölte a bíró.
- Csakugyan?
- Tagadja ezek után, hogy gyakorló szodomista? – kérdezte?
- A szó helyes alakja szodomita. – javítottam ki.
- Akárhogy is mondják helyesen, a tevékenység, amelyet jelöl, nem tekinthető kívánatosnak Brüsszelben. Tom Kaulitzt, a bíróság bűnösnek találta a büntetőtörvénykönyv 399paragrafusa értelmében súlyos testi sértés vádjával és kétszáz frank bírságra valamint kétesztendei börtönre ítéli.

Amíg én börtönben ültem Ő hazautazott szülőföldjére Rouzba és befejezte a kötetét. Két évvel később, amikor szabadon engedtek a fekete erdőben találkoztunk.

- Hogy vagy? –kérdezte és a kezét nyújtotta felém. – Hol van a rózsafüzéred? Azt hittem van rózsafüzéred.  
- Elég hirtelen történt. Aznap amikor megtudtam, hogy kimondták a válást, lefeküdtem és végiggondoltam az életemet. És rájöttem, hogy üres volt. Teljesen üres. Úgy gondoltam legjobb lesz, ha visszavonulok és Istennek tetsző életet élek. Könyörögtem Istennek, hogy segítsen szembenézni a helyzetemmel és segített. Úgy éljek, hogy segített.
- S most azt akarod, hogy szeressük egymást az Úrban. Igazam van?
- Azt akarom, hogy kövesd a példámat. Remélem nem hitted, hogy haragszom Rád.
- Nem. – felelte.
-  Tudom, sejtelmed sem volt róla, hogy ilyen hosszú időre bezárhatnak. Én minden esetre megbocsájtottam.
- De én nem bocsájtottam meg.
- Mit?
- Hogy hiányoztál. – állt meg egy pillanatra a sétálásban. – Mondd, miért jöttél ide? – nézett szemembe.
- Mert, szeretném, ha irányt találnál az életedhez. Ha Isten segítségével megvalósíthatnád a céljaidat.
- A céljaimat?- kérdezett vissza. – Nekem nincsenek céljaim.
- A költészetedre gondolok.
- Abbahagytam az írást.
- Nem értem. –loholtam utána.
- Megpróbálok másképpen fogalmazni. Nem írok többé.
- Miért nem? – lepődtem meg.
- Mert már nincs mondanivalóm. Ha ugyan volt egyáltalán valaha. – dőlt neki egy sziklának.
- Hogy mondhatsz ilyet?
- Tudod, én önjelölt látnokként vágtam neki az életnek. Világmegváltóként. Az új irodalom megteremtőjeként. De semmi értelme. A világ túl öreg, nincs benne semmi jó hír. Mindent elmondtak már.
- De nem úgy, ahogy Te mondod. Te tehetséges vagy. Nem dobhatod el a tehetségedet, csak mert többet vártál az élettől. Inkább változtasd meg az elvárásaidat.
- Az én tehetségem. Azt csinálok vele, amit akarok.
- Nem szabad feladnod. Hisz csak most kezdted.
- Ne aggódj, ebben is nagyon jó leszek. Senki sem érinthet meg. A csend mestere leszek.
- Ha mi nem, akkor ki mondja ki az igazságot? – kérdeztem.
- Három esztendeje még másra mondtad, hogy az az igazság. És most egészen más igazságot hirdetsz.
- Fejlődtem. – vágtam neki vissza. – Te is fejlődni akartál nem?
- Szóval fejlődtél?
- Igen.
- Akkor én most itt a vadonban felkínálom neked a jó öreg dilemmát. Választhatsz a testem vagy a lelkem? Válassz!
- A tested. – válaszoltam, mire ő meg sem lepődött. Lágyan megsimítottam arcát.
- Ne. – lehelte.
- Idehallgass. A cellában ülve arra gondoltam, milyen boldogok lehetnénk. Olyan könnyű lenne. Ez a legkönnyebb dolog a világon nem?
- Nekünk ez sosem jött össze. És nem is fog egyikünknek sem.
- Menjünk el valahová együtt.
- Igen. – nézett rám.
- Mihez kezdenék nélküled?
- Keress magadnak valaki mást. – állt fel és tovább indult.
- Ne! Ne! Nem tudok. Kérlek, kérlek…
- Eressz el! – és elment.
Soha többé nem láttam. Jó néhány évvel később hallottam halálhírét. Rettenetesen éreztem magam. Napodig, sőt hetekig sírtam és ki sem mozdultam a házból. Összetörtem. Még így évek elteltével is.
További évek elteltével, amikor este egy kávézóba tértem be, találkoztam a húgával, aki arra kért a nálam lévő verseit küldjem majd el nekik, mondván, hogy bátyja fiatalkorában írt olyan illetlen verseket, amiket Ő saját maga is megsemmisített volna. Izabelle - így hívják a húgát-, sokat mesélt további az életéről. Megtudtam, hogy halála előtt Ő is megtért. Két héttel a halála előtt gyóntatót kért. Haláláról is mesélt nekem. Daganat nőtt a térdén. Tíz évet töltött Abesszíniában. Bejárta az egész országot. Olyan helyeken fordult meg, ahol fehér ember még sosem járt. Beállt egy kereskedő céghez, arrafelé nem volt orvos, de nem akarta otthagyni a munkáját. Addig maradt, amíg a fájdalma elviselhetetlenné fokozódott. Csináltatott magának hordágyat és felfogadott tíz embert, hogy vigyék a tengerpartra. Két hónapba telt, amíg hazajutott. Megtudtam azt is, hogy Afrikában már nem írt többet. Amikor Marseille-be ért a kórházba vitette magát, ahol leamputálták a lábát. Egyre azt hajtogatta, hogy vissza akar menni a naphoz, hogy a nap majd meggyógyítja.

Mióta meghalt minden éjjel látom én nagy és fénylő bűnömet. Mindig boldogok voltunk. Mindig. Emlékszem…”

- Megtaláltam.
- Mit?
- Az örökkévalóságot. Ott ahol a nap egybefolyik a tengerrel…
          

Billh…- sóhajtotta miközben fáradtan, meggyötörten tette le tollát és dőlt hátra székében. Újabb pohárkát töltött az italból, újabb szivart gyújtott és arcát kezei közzé temetve úgy zokogott, ahogy az ablakon túl a záporozó eső.

Vége               

Várom véleményeiteket kommentben és a chaten egyaránt! :)