2012. március 7., szerda

Életem az ikrek húgaként - 59. rész

Sziasztok!
Kissé elhúzódott a rész, amit nagyon sajnálok, de a suli nagymértékben befolyásolja az időmet. A következőt igyekszem minél hamarabb hozni. Addig is olvassátok és továbbra is számítok a véleményetekre. Jó olvasást!


Életem az ikrek húgaként
59. rész – Érzések kavalkádjában
-Mi az kicsim? – lépett elő a konyhából a férfi és éreztem egyre gyorsabban ver a szívem.
- Szeretném bemutatni neked Evat. A nyáron ismerkedtünk meg.
- Nagyon örülök Eva, én Jörg vagyok. – nyújtott kezet.
- Örvendek. – fogtam vele kezet – Eva, Eva Kaulitz. – néztem egyenesen az enyémhez hasonló mélybarna szemeibe. Nevem hallatán szeme megrebbent, majd döbbenet ült ki arcára. Tudtam, tudtam, hogy abban a pillanatban ő is felismert, tudja, hogy ki vagyok. A pillanatnyi csendet Angelika törte meg.
- Ugye velünk vacsorázhat? – kérdezte jókedvűen, míg én egyre feszélyezettebben kezdtem érezni magam és jobbnak láttam, ha távozok.
- Igazán nem szeretném megzavarni a családi vacsorát. - már épp indulni készültem, mikor Jörg hírtelen megszólalt.
- Nehm…egyáltalán nem zavarsz, fáradj beljebb. – még mindig meg volt lepődve, bár próbálta leplezni.
Az asztalhoz ülve hamarosan csatlakozott hozzánk Melanie is, Angelika édesanyja. Első ránézésre kedves, szimpatikus nő, bár igazán sokat nem tudtam meg róla. A vacsora alatt leginkább Angelika lelkes fecsegését hallgattuk, amire nem is nagyon figyeltem. Egyre inkább azon rágódtam, hogy miért is fogadtam el a meghívást, talán jobb lett volna még is csak elmenni amíg volt rá lehetőségem.
- Minden rendben Eva? Olyan keveset ettél. Talán nem ízlik az étel? – Melanie hangja zökkentett vissza a gondolataimból.
- Persze minden rendben és az étel is nagyon finom, de nem igazán vagyok éhes. – próbáltam kimenteni magam. Angelikanak igaza volt, Jörg tényleg finoman főz, de nekem minden egyes falat keserű ízt hagyott maga után a számban, miután súlyos gombócként nyeltem le az apró falatokat. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy éreztem magamon Jörg tekintetét. Számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem, azokban a percekben. Vajon mire gondolhat most? Mit gondolhat rólam? Eszébe jutottam valaha is? Ilyennek képzelt el? Vajon mit szól a csöppséghez a pocakomban?
Az idő csigalassúsággal haladt előre én pedig egyre keményebbnek éreztem alattam lévő faragott bükkfa széket.
- Na és… - szólalt meg hírtelen néhány csöndesen eltelt perc után Jörg - … hogy ismerkedtetek össze Angelikaval?
- Még nyár elején. Épp a zeneiskolába tartottam, amikor Angelika kutyát sétáltatott, de a kis ravasz elkóborolt és odaszaladt hozzám. – próbáltam rövidre fogni, nem volt kedvem beszélgetni, egyszerűen csak haza szerettem volna menni.
- Mond csak Eva, a családoddal mindig is itt laktatok? – Melanie hirtelen jött kérdése igencsak meglepett.
- Nem, olyan 9-10 éve lakunk itt. Loitscheben születtem, később pedig Leipzigban éltünk néhány évet.
- Oh értem. Mi is olyan 10 éve költöztünk ide – hunyta le pilláit néhány pillanatra – csak itt tudtak megfelelő kezelést nyújtani Jörg számára. – kezelés?? Döbbentem le, és láttam ahogy Jörg tekintete is komorabb lesz.
- Jörg súlyos balesetet szenvedett, mikor egy találkozó jött Berlinbe… – harapta el az utolsó szavakat és gyönyörű barna szemeit sós könnyek lepték el.
- Édesem…- lehelte Jörg halkan miközben gyengéden megsimította kedvese kezét. Súlyos balesetet szenvedett? Kellett némi idő, mire a hallottak eljutottak tudatomig.
Tekintettem az előttem keservesen zokogó nőre emeltem. A könnyek patakokban folytak végig sápadt arcán. Úgy ölelte magához az előtte térdepelő férfit mintha az élete múlna rajta. Jörg próbálta nyugtatgatni kedvesét, finoman simogatta hátát, de vékonyka testének remegése nem csillapodott.
Angelikara pillantottam, aki megtörten a padlót fixírozta erősen. Sóhajtottam egyet némilegű megnyugvást várva tőle, ám ebben a pillanatban megszólalt zsebemben nyugvó telefonom, mikor megijedtem egy kicsit. A villogó kijelzőn Georg neve ékeskedett. Nem is hívhatott volna jobbkor. Elnézést kérve gyorsan felvettem és az előszobába sétáltam.
- Elnézést… - léptem vissza pár perc elteltével a konyhába, ahol a kedélyek némi kép már csillapodtak- most már mennem kell. – kijelentésemre Angelika azonnal mellém lépett.
- Köszönöm a vacsorát, igazán ízletes volt. – erőltettem egy halvány mosolyt arcomra majd elköszönve tőlük kabátomba bújtam és sietős léptekkel az udvar felé igyekeztem, nyomomban Angelikaval.
- Sajnálom, nem gondoltam volna, hogy ez lesz. – sóhajtotta.
- Semmi baj, igazán kedves szüleid vannak. – válaszul csak egy halvány mosolyt kaptam. A kapuhoz érve elköszöntem tőle. Már épp indulni készültem mikor az ajtóból még visszaszólt.
- Remélem, hamarosan újra találkozunk.
- Hamarosan. – válaszoltam majd még jobban összehúzva kabátomat magamon elindultam. Csak néhány háztömbnyire lakunk Angelikaéktól, az út most még is mérföldnyinek tűnt. Mintha már órák óta gyalogolnék a kihalt, sötét és dermesztően hideg utcán.
Ezernyi megválaszolatlan kérdés zsongott fejemben és féltem. Féltem az elkövetkezendő napoktól, amit Berlinben töltünk. Mi lesz, ha újra találkozom Vele? Ha újra és újra látnom kell ennyi hosszú év után. Ettől a furcsa felkavaró érzéstől, ami most úrrá lett rajtam. De leginkább attól vajon Billék miként állnak majd ehhez. Ők vajon ugyan azt érzik mint én, amióta Jörg felbukkant? Vajon változni fog valami, vagy talán Jörg abban bízik, hogy nem tudom ki is ő valójában és minden megy tovább ahogy eddig? Kíváncsi ránk egyáltalán?
Hosszú elmélkedésem végére haza értem. Az ajtóban megtorpantam egy pillanatra és mély levegőt vége léptem be a házba.
- Megjöttem. – szólaltam el magam hangosan.
- Na végre, azt hittem már sosem érsz haza. – pattant fel Bill a nappali kényelmes foteljából és felém tartott. – Jesszusom, Évi, jól vagy?
Folyt. Köv.