2011. november 17., csütörtök

Come pain, come hurt, see the halo

Néha elég egy óvatlan pillanat és már bekövetkezett a baj.
Nem számítasz rá, a Gonosz még is ott lapul a sötétség legmélyén és hatalmas villódzó szemeit meresztgeti, hogy a legváratlanabb pillanatban, semmit sem figyelembe véve csaphasson le ártatlan áldozatára.
Szembesülni a Gonosszal a legrettenetesebb rémálom. Sarokba szorít és félelemben tart. Csak egy néma sikoly, az egyre záporozó könnyek és a remény, az éltető remény marad.
Halálfélelem járja át az egész tested, félsz, mint talán eddig még soha.
Szemébe nézni, s reményt adni egy kétségbe esett, megtört személynek - holott magad is annyira félsz, de próbálsz erősnek látszani - a másik félben is reményt gyújthat.
Küzdeni kell a Gonosszal és végül sárba tiporni!
Mert jöhet bármi egy szempillantás alatt, de a hit és a remény mindig, örökre ott marad!

2011. november 6., vasárnap

Novella: Hallgass a szívedre

Sziasztok!
Igen, jól látjátok újra itt!
Nem a sztori folytatását hoztam hanem egy novellát, amihez az elmúlt napok adott ihletet. Nem épp hosszú, de szívből jött. Remélem elnyeri majd tetszéseteket.
Jó olvasást!

Hallgass a szívedre

Szerző: Eva Kaulitz
Kategória: twincest
Korhatár: 12
Szereplők: Bill Kaulitz, Tom Kaulitz,
Műfaj: romantika
Fő párosítás: Bill/Tom
Mellékpárosítás: -
Figyelmeztetés: szereplő halála
Befejezett: Igen


Szomorú fűzek alatt sétáltam- melyek ágai a lágy szellőtől gyengéden simítják a rozsdabarna színben pompázó avart- miközben a temető csendjében bolyongtam.
Mily’ sok díszes kőborulat, ami most körbevesz, mely annyi sok embert zár sötét, nedves burkába. Számtalan név díszeleg kecses betűkkel a kemény kőtáblába vésve. Van ki ismerős, ki jó barát és van aki csak egy idegen, még is van valami közös bennük, egy sötét kegyetlen gyilkos kapocs, mely örökre összeköti őket, a halál.
A temető csendjét halkan töri meg az érkező emberek halk suttogása. Csak elnézem őket, miként helyezik el illatos virágaikat, temérdek koszorúikat.  
Elérve sírját vázába helyeztem kedvenc virágait. Végigsimítva a sírbolton, egy könny csordult végig arcomon, mit még számtalan másik követett.
Gyenge vagyok. Már megint megtörtem. Képtelen vagyok erős maradni. A hiánya fölemészt. Mióta elment üres lett az életem és értéktelen. Elzárkózva a külvilágtól éltem életem unalmas napjait.

- Oh drága Bihll… - záporoztak tovább könnyeim.

~ Egészen eddig, minden nap csak ő járt a fejemben. Egy idő után ez a fájdalom eltűnik majd? Annyira szerettelek, és én is meg voltam áldva a szerelmeddel… Még is elmentél, és ha most elfelejtenélek… az nem árulás volna? Ha most még is valaki mást választanék, az nem azt jelentené, hogy mindezt félredobom? Hogy ezzel elárultam Őt? A halottak nem térnek vissza!
El kell felejtened… még túl fiatal vagy. Felejtsd el őt és élj teljes életet. Ő érte is.
Ha eltudnám felejteni, boldog lehetnék? Megtalálhatom a saját boldogságom? …
Egyszer képes leszel majd megbocsájtani nekem... ? ~

Időközben észre sem vettem, hogy besötétedett. A sötét, kísérteties temető most felvirágozva millió kis villódzó fényével pompázik. Meggyújtottam én is a hatalmas fehér gyertyát és csak álltam ott. Csak álltam ott, bámultam a fényes lángba, mely fürge táncot járt a lágy szellő simogatására és melyben gyönyörű mosolygós arcát véltem felfedezni.
Szívem hatalmasat dobbant, szemem elhomályosult a mardosó könnyektől és úgy éreztem rögvest megnyílik a föld alattam.
Egy újabb könnycsepp- mely már a végső- drágagyöngyként gurult végig sírján.

- Bocsáss meg! – suttogtam halkan.


Nem maradt más ott csak a visszhangom, a fürge táncot járó lobogó láng és a búgó szél.



Vége

Nagyon várom a véleményeiteket! *-*