2011. július 21., csütörtök

Életem az ikrek húgaként - 52. rész

Sziasztok drága olvasóim.
Köszönöm a kommenteket, igazán aranyosak vagytok.
Igaz, már javában elmúlt éjfél, így a részt csak ma tudtam hozni, de remélem elnézitek nekem :D
Na de jó olvasást!

Életem az ikrek húgaként

52. rész – Ismerős idegen

Újabb napok teltek el a megszokott rutinban. Anya és Gordon rendszerint dolgoznak, a fiúk az új lemez dalainak felvételén szorgoskodnak, én pedig mindennap zeneiskolába járok.
Az elmúlt pár napban úgy tűnt, minden felmerülő gond megoldódott, de amikor ma délután hazafelé sétáltam a suliból újabb meglepetés fogadott. Gondolataimból egy kedves hang zavart fel.
- Szia, Eva. – nevem hallatán felpillantottam az előttem alig pár méterre álló, mosolygó lányra. Valamikor még nyár elején találkoztunk, amikor a kutyusa elkószált tőle és engem talált meg. Milyen furcsa, hogy akkor pont a zeneiskolába igyekeztem, most meg onnan jöttem haza.
- Szia, Angelika. – köszöntem vissza, mikor mellé értem. – Régen láttalak erre.
- Igen, mert költözködünk. – mutatott a háta mögé, ahol tényleg egy nagy teherautó állt, amiből szorgosan hordták be a bútorokat a házba.
- Hát akkor szomszédok leszünk, pár házzal lentebb lakunk. – Hosszas beszélgetésünk során a figyelmemet a házukhoz bekanyarodó tűzpiros Audi kötötte le, amiből egy 30-as 40-es éveiben járó férfi szállt ki. Óvatosan végigmértem. Magas, elegáns öltözetű, rövid világos barna hajú férfi volt. Ismerősnek tűnt – bár háttal állt nekem- biztos voltam benne, hogy láttam már valahol. A felismerés villámcsapásként ért, amikor tekintetünk összetalálkozott. Arca enyémhez hasonlóan kissé megfeszült és elkomorult. Pár pillanatig még fürkésztük egymást, majd megszakítva a pillantást a kocsi csomagtartójához ment és keresgélni kezdett benne valamit.
- Mond csak… ki az a férfi ott? – mutattam az autó felé. Angelika háta mögé pillantott és egy halvány mosoly húzódott arcára.
- Az édesapám, Jörg. – felelte és újabb villámcsapás ért – ahogy kiejtette száján azt a pár szót - de ez most szíven talált.
- Az édesapád?! – ismételtem meg halkan a hallottakat.
- Igen, talán ismered? – nézett rám kérdőm, én pedig annyira össze voltam zavarodva, hogy hirtelen nem is tudtam reagálni kérdésére.
- Nekem most… most mennem kell. – azzal választ sem várva intettem neki és amilyen gyorsan csak tudtam megtettem azt a pár métert a házunkig.
Fel sem tűnt a ház előtt parkoló 2 autó – ami biztosít róla, hogy a srácok megérkeztek a stúdióból – és hogy az ajtó nyitva van. A konyhába igyekeztem egy pohár vízért, ami remélhetőleg segít majd kicsit lenyugodnom. Gondolataimból csak akkor eszméltem fel, mikor Georg Billel az oldalán megjelentek az ajtóban.
- Szia, szívem. Valami baj van? – fonta körbe karjait derekam körül Georg.
- Évi, minden rendben? – kérdezte aggódva Bill is, mire a többiek is a konyhába értek. Válaszolni még nem volt erőm ezért csak megráztam a fejem majd nappaliba mentem és helyet foglaltam a kanapén.
- Megint a paparazzik? Vagy esetleg valami eszelős fan? Szólok Davidnek, hogy állítsa le őket. – taglalta Tom, de én továbbra is csak a fejem ráztam, majd vettem egy mély levegőt némilegű megnyugvásként és belekezdtem.
- Azt hiszem… azt hiszem találkoztam apuval. – nyögtem ki végül nehezen mert még mindig cikáztak bennem a gondolatok. Egyrészt meg voltam győződve róla, hogy apa az, aki a kocsinál állt. Igaz csak kiskoromban láttam utoljára, de tisztán emlékszek az arcára, ami teljesen olyan volt, mint azé a férfié pár háztömbnyire tőlünk. Másrészt nem értettem, ha tényleg ő az, akkor hogy hogy Angelika nem Kaulitz, hanem Swam.
- Tessék? – jött az egyöntetű kérdés mindenkitől.
- Még is hol? – kérdezte Bill.
- Beszéltél is vele? – folytatta Tom, mire ismét csak megráztam a fejem.
- Nem, csak Angelikával.
- Még is ki a franc az az Angelika? – értetlenkedett Tom.
- A féltestvérünk… azt hiszem.
- Mi van? Na várj, ez most így nagyon nem oké. Ez az Angelika tudja, hogy mi kik vagyunk? És egyáltalán honnan ismered te azt a lányt?
Nagy nehezen elmeséltem nekik mindent kezdve azzal, hogy Angelikával nyár elején találkoztam először az utcán egészen véletlenül.
- És egészen biztos vagy benne, hogy tényleg apát láttad? Nem lehet, hogy csak nagyon hasonlít rá. A neve is más: Swam. Miért változtatta volna meg.
- Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy ő az. Talán ő is felismert nem tudom, az egész olyan furcsa volt.
- Könyörgöm honnan ismert volna fel, amikor kb. 13 éve nem látott minket. – háborodott fel Tom, mire Gustav leszólta.
- Az újságokból. Mostanság teli vannak a lapok a képeivel a Georggal való kapcsolata miatt.
- Na jó, de pont itt. Ebben az utcában? Alig pár házzal odébb. És ennyi év után… - sóhajtott fel Bill és kezeit arcába temetve leült mellém a kanapéra.
- Engem aztán nem érdekel, ha ennyi éven keresztül nem volt kíváncsi ránk, én most miért legyek rá. – pufogott Tom. Hát persze, hogy nem vagy kíváncsi rá, miért is érdekelne miért nem keresett fel minket azóta? Mi történhetett vele az elmúlt években? Miért is vagy most ennyire feldúlt és ideges? Igen, biztosan azért, mert nem érdekel. – És különben is nekünk már Gordon az igazi apánk. Ő az aki sajátjaként szeret mindhármunkat és nevelt fel minket. Gordon az, aki annyi mindent megtett értünk és javarészt neki köszönhetjük azt, akik most vagyunk. Nekünk Gordon az apánk! – adta ki magából az eddig benne felgyülemlő feszültséget, de minden szava igaz volt. Ehhez kétség sem férhet.
- Ha jól hallottam engem emlegettél. – szólalt meg Gordon, a hátunk mögül miután Tom befejezte mondandóját.



Folyt. köv.

Ha úgy gondolod, hogy megérdemlek egy kommit, bátran dobj egyet, nem haragszom meg érte ^^

2011. július 19., kedd

Életem az ikrek húgaként - 51. rész

Sziasztok.
Tudom régen volt rész, de nem volt túl sok időm írni. Ruhapróbákra jártam aztán meg lagziban. De most itt van az új rész. Tudom, hogy nem lett igazán hosszú de holnap jön a folytatás :)
Jó olvasást!

Életem az ikrek húgaként

51. rész: Még sem mi okozunk neki meglepetést

- Tessék? – hangzott el újra a kérdés és a hitetlenség volt leolvasható az arcáról. – Hogy mit csináltok?
- Járunk. – ismételte el Tom és, hogy szavát megerősítse magához vonta Billt, aki úgy simult hozzá, mintha csak egy könnyed, lágy nyári szellő cirógatná az arcodat.
- Hát ez nem hiszem el… hát ez…!!
- Andy, nézd. Tudom ez most totál padlóra küldött, de próbált megérteni. – folytatta Tom a magyarázkodást kissé zavartan.
- Hát ez döbbenet. – nevetett fel Andy hangosan, mire mi csak kérdőn néztünk rá. – Figyu… figyu ez most komoly? Semmi vicc, tréfa és egyéb? – kérdezte miután abbahagyta a nevetést. Nem értettem Andy reakcióját a hallottakra, és ez a fura viselkedése is meglepett.
- Semmi. Mi komolyan együtt vagyunk, már négy hónapja. – csatlakozott be a beszélgetésbe Bill is. Andy arca hirtelen elkomorult majd egy széles vigyor ült ki ajkai sarkára.
- Tudtam! Annyira tudtam, hogy van köztetek valami. - mondta harsányan. – Az esti kimaradások, a huncut kis mosolyok, azok a láztól csilló szemek, amikkel egymásra néztek… komolyan, csoda, hogy ez másnak nem tűnt fel. Mondjuk nekem is csak véletlenül. – mondta mosolyogva, majd átölelte a velük szemben álló, zavarodott ábrázatú ikreket. Mindent vártak Andytől csak ezt nem. Azt várták, hogy majd teljesen kiakad, esetleg meg sem hallgatja majd őket és elviharzik a házból, faképnél hagyva őket vagy esetleg kiabálna velük, hogy térjenek már végre észhez és hagyják abba ezt a veszélyes és őrült játékot. De nem. Ehelyett mosolyogva közli velük, hogy ő már réges régóta sejtette a dolgot és örül neki.
- De hát…
- Hogy honnan tudom ezeket? – mintha olvasna Bill gondolataiban.
- Láttalak a moziban titeket, ami nem is lett volna annyira fura, de aztán a parkolóban átadtál egy rózsát Billnek, ami lássuk be nem mindennapi. Először nem foglalkoztam ezzel, de aztán az aprócska kis jelek számomra nagyon is egyértelművé vált. Aztán Bill reakciója a buli kapcsán csak még jobban megerősítette a sanda gyanúm. Na és ti? Ti tudtátok ezt? – nézett körbe a helyiségben.
- Én igen. – mondtam mosolyogva.
- Ránk nyitott. – húzta el a száját Tom.
- Az is a te hibád volt, mert nem bírtál a hormonjaiddal. – vágta rá Bill.
- Tehetek én róla, hogy olyan jól nézel ki, hogy legszívesebben minden egyes pillanatban veled lennék? – kezeit felemelve szabadkozott Tom.
- Na jó, részleteket nem kérünk. – nevetett fel Andy és a poharáért nyúlt. – Örülök nektek, de tényleg. – kortyolt bele italába, majd elkezdték az elmúlt másfél hónapban történtek kivesézését. Többek között szóba került, hogy miként békültek ki az ikrek és ez által hogyan szereztek tudomást a kapcsolatukról a többiek. Természetesen a terhességem sem volt kikerülendő téma, de őszintén megmondva szívmelengető érzés volt látni, ahogy Georg odaadással mesél miközben kezei kissé gömbölyödő hasamra tévednek.
Késő délután anyáék is megérkeztek és csatlakoztak hozzánk ők is. Hamar eltelt az idő és nagyon álmos lettem, így viszonylag korán ágyba bújtam, Georg viszont lent maradt beszélgetni.
- Történt valami Georg? – kérdezte anya a nappaliban egyedül ülő, gondolataiba elkalandozott fiút.
- Nem, semmi. – válaszolta sóhajtva, nem éppen meggyőzve anyát a dologról.
- Ki vele, mi a baj? Látom, hogy valami nyomaszt. – foglalt helyet a kanapén és kérdőn tekintett Georgra.
- Magam sem tudom. – sóhajtott, majd folytatja. – Körülbelül két hete kezdődött. Akárhányszor próbálnék közeledni Évi felé, hogy legyünk együtt, mindig van valami, amiért nem jön össze. Vagy fáj a feje, vagy rosszul van, vagy fáradt, vagy egyszerűen csak nincs kedve semmihez. Megbántottam volna? De hát nem is csináltam semmit… - mondta kétségbe esetten.
- Ez nem a te hibád Georg. A terhességgel jár. Néha nem kívánjuk a másikat, de ez csak egy rövid időszak. Hidd el, ennek pár napon belül vége és aztán nagyon kívánós lesz. Emiatt ne aggódj, ez természetes. – mosolygott anya Georgra, aki látszólag nagyon megkönnyebbült. – Na, menj és nézd meg alszik-e már. – Georg felállt és a lépcső felé indult, de pár lépés után visszafordult.
- Köszönöm, hogy segítettél.
- Ugyan már. – legyintett anyu, majd elmosolyodva nézte miként siet fel hozzám életem szerelme.
Megmosolyogtatta az előbb történtek. Egyrészt azért, mert eszébe jutott mikor ő volt várandós velünk, hasonló dolgokon mentek keresztül apával. Másrészt melegség öntötte el a szívét, látva Georg mennyire törődik és aggódik értem. Ha volt is némileg egy kis kétsége a kapcsolatunkkal, vagy a terhességemmel kapcsolatban - amit soha sem mondott – mostanra biztosan megváltozott a véleménye.

Folyt. köv.

2011. július 11., hétfő

Életem az ikrek húgaként - 50. rész

Sziasztok!
Magam sem hiszem el, hogy részt hoztam. Ne haragudjatok, eddig nem hoztam, de ruhapróbákra jártam és nem is voltam túl jól érzelmileg. Na de itt a rész és remélem kapok pár kommit :)

Életem az ikrek húgaként

50. rész – Döbbenet??!!

A fiúk ma este is későn értek haza a megbeszélésről, így már nem indultunk útnak Magdeburgba.
Egy érdekes könyvet lapozgattam az ágyban, míg Georgra vártam. A könyvet Bill ajándékozta nekem és még mindig emlékszem milyen sokszor olvasta órákig bezárkózva szobája rejtekébe, csak, hogy elmerülhessen a kötet bűvöletes világába. A könyvet kezembe tartva és olvasva a sorokat már értettem Bill miért szerette annyira. Engem is teljesen megragadott. Különleges könyv volt és ezt mindketten tudtuk.
- Mit szólnál, ha olvasás helyett inkább valami mással foglalnánk el magunkat? – kérdezte Georg immáron mellőlem, miközben nyakamat csókolgatva a könyvet kivette a kezemből és az éjjeliszekrényre helyezte.
- Ne haragudj Georg, de most fáradt vagyok. Majd legközelebb bepótoljuk, ígérem. – adtam egy puszit a szájára, majd karjai közzé fúrtam magam és hamarosan álomba merültem.
Hajnalban hirtelen pattantak ki pilláim és forgolódni kezdtem az ágyban. Próbáltam visszaaludni ám ez sehogy sem sikerült és ezt még inkább nehezítette a szomszéd szobából átszűrődő tompa nyögések és sóhajok hangja. Akaratlanul is egy félszeg mosoly húzódott az arcomra, majd az órára tekintettem, ami fél 4-et mutatott. A kis könyvet kezembe véve botorkáltam le a nappaliba. Teljes némaság és sötétség fogadott a földszinten. Csak egy kislámpát gyújtottam fel a kanapé mögül és újra lapozni kezdtem a kötetet. Annyira elmerültem benne, hogy azt sem vettem észre, valaki a konyhába ment. Csak Bill halk szavára és kérdő tekintetére lettem figyelmes.
- Hát te? – kérdezte és leült mellém.
- Nem tudtam aludni és gondoltam lejövök olvasni.
- Bocsi, ha túl hangosak voltunk. – halvány pír és huncut mosoly jelent meg az arcán. Csak megráztam a fejem, hogy semmi gond, majd végig néztem rajta. Csak egy boxert viselt és mellkasa még mindig szaporán járt fel s alá.
- Na és te? – kérdeztem végül.
- Tom elaludt én pedig megszomjaztam. Mit olvasol? – vette ki kezemből a könyvet és mikor felismerte egykori kedvencét íriszei valósággal felcsillantak.
- De régen olvastam már. – suttogta, majd hangosan olvasni kezdte a sárgás papíron díszlő, szavak által összefüggő mondatokat alkotó szöveget. Közelebb bújtam hozzá és fejem vállára hajtva figyeltem, ahogyan felolvas.
A reggel a nappaliban ért el, Bill karjába burkolózva. Nem is emlékszem rá mikor hagyta abba az olvasást és egyáltalán, hogy került ránk takaró. Aztán Gordon asztalon hagyott aprócska üzenete ütötte meg a szemem, szóval ő volt ilyen aranyos.
Lassan Bill is nyitogatni kezdte a szemeit.
- Jó reggelt. – szuszogta álmosan miközben felült a kanapén és nyújtózott egyet.
- Jó reggelt neked is. – mielőtt még bármi mást is mondhattam volna, anya jelent meg előttünk egy tálca szendviccsel a kezében.
- Csak, hogy felébredtetek. Légy szíves szóljatok a többieknek, hogy kész a reggeli. – azzal el is tűnt a szemünk elől. Némán pislogtunk párat magunk elé, majd lomha léptekkel felvánszorogtunk az emeletre. Georg még mindig édesen aludt épp úgy, mint ahogy hajnalban ott hagytam. Leültem mellé az ágyra és simogatni kezdtem puha arcát, mire nyitogatni kezdte szemeit.
- Szívem?!
- Jó reggelt. – mosolyogva adtam neki egy puszit, mire ő óvatosan magára húzott, ügyelve rá, hogy meg ne nyomjam a hasam. – Kész a reggeli, anyu csinált egy halom szendvicset.
- Farkas éhes vagyok. – fűzte hozzá és már ki is bújt az ágyból.
Mire letámolyogtunk a földszintre a többiek már az ebédlőben vártak ránk.
A reggelit jó hangulatba fogyasztottuk el, ami ritka volt, - sem az ikrek sem pedig én nem szoktunk korán kelni – mert rendszerint néma csöndben, félig még aludva majszoljuk el a reggeli betevőnket, közel ebédidőben.
A délelőtt folyamán elszórakoztattuk magunkat, majd dél körül Gustav is csatlakozott hozzánk, anya pedig Gordon után sietve elment a szüleihez. Ahogy telt az idő egyre nagyobb feszültség terjengett a levegőben Andy érkezését illetően. Pontos időt nem mondott, így bármelyik pillanatban megérkezhet és emiatt mindannyian izgatottak voltunk, különösen Bill, aki már legalább 50szer járta körbe a nappalit, miközben azon aggódott, miként fog majd reagálni barátja a szokatlan hírek hallatán.
A pillanatnyilag keletkező csendet, ami most a házra telepedett, egy autó ajtajának csapódása végül pedig a csengő monoton dallama törte meg. Az előszobába siettem, hogy beengedhessem vendégünket. Mikor kinyílt az ajtó ugyan azzal a szöszke mosolygós tekintettel találkoztam össze, mint másfél hónappal ezelőtt.
- Andy, de örülök, hogy újra látlak.
- Hát még én, már úgy hiányoztál. Mi az már puszit sem kapok? – nos igen, tényleg nem változott semmit.
- Gyere be, a többiek a nappaliban várnak. – bólintott, majd kissé komorabb képpel utánam sietett a többiekhez.
- Sziasztok. –köszönt amint belépett a helységbe, majd kezet fogott sorban mindenkivel: Gustav, Tom – Billre egy félszeg mosolyt ejtett és kihagyva a kézfogást tovább ment, hogy Georggal is kezet rázhasson. Bill tehetetlenül állt testvére mellett, nem érti vele miért nem fogott kezet. Keserűség öntötte el és szemeiben fel-felcsillanni véltem a könnyeket. Végül Andy visszalépett hozzá és félpercnyi farkas nézés után, félő volt, hogy Bill nem bírja tovább és zokogni kezd. Rezzenéstelen arccal fürkészték egymás szemeit, majd Andy széles mosolyra húzta száját és úgy ölelte Billt magához, amennyire csak tudta.
- Te kis buta, el ne sírd már magad. – borzolta össze Bill haját, majd elszakadva tőle, helyet foglalt a kanapén.
- Na mi az Tom, túltetted már magad Erikán? – tette fel a kérdést, utalva a veszekedésre, ami miatt nem találkoztak mostanáig.
- Mi?? Az a szőke bögyös liba, akit beszerveztél a buliban? Ugyan kérlek, nagyobb volt a melle, mint a feje. – nevetett fel gúnyosan Tom, mire Andy csak hüledezett.
- Azt hittem bejönnek a bögyös cicababák.
- Én a természetes szépséget kedvelem, formás KIS mellekkel. – hangsúlyozta ki a szót.
- Nem ismerek rád haver. – képedt el Andy.
- Na jó én hozok egy is frissítőt. – azzal a konyhába siettem, Georggal a nyomomba.
- Héé skacok… Évi egész szépen ki van kerekedve. Jól néz ki. Gondolom Georg…khm jó formában tartja. – nevette el magát saját eszmefutásán.
- Igen, ráadásul kismama. – fűzte hozzá Tom.
- Hogy mi? Évi kismama?? – ismételte meg a hallottakat. - Hallom lehet gratulálni. Na és hogy van a kis pocaklakó? – kérdezte mosolyogva, amint visszatértünk az üdítőkkel.
- Jól van, köszi. – mosolyogtam vissza rá.
- Hát gyerekek most aztán megleptetek. – kortyolt bele italába.
- Pedig vannak még meglepetések. – fűztem hozzá, mire kérdőn tekintett körbe.
- Igazis, Évi említette, hogy mondani szeretnétek valamit. – fordult az ikrek felé.
- Nos i..igen. Először is szeretnénk bocsánatot kérni, a múltkoriért. – kezdett bele Bill.
- Sajnáljuk, de nem tehettünk mást.
- Tom és én csúnyán összevesztünk akkor a buli kapcsán, ahova elhívtál minket. Tudod Andy, Tom és én…szóval…mi…- kereste a megfelelő szavakat hogyan is kellene elmondani ezt, de ekkor Tom látva öccse bizonytalanságát, segítségére sietett.
- …Járunk. – vetette oda nemes egyszerűséggel és összefonta ujjait öccséivel.



- Tessék…?? – Andy arcán vegyes érzelmek jelentek meg. Arca egy pillanatig elkomorult és mérhetetlen döbbenet telepedet rá.

Folyt. köv.