2011. június 29., szerda

Életem az ikrek húgaként - 49. rész

Sziasztok!
Tudom nem valami hosszú és nem is annyira izgalmas, de holnapután jön a folytatás.
Jó olvasást!

Életem az ikrek húgaként

49. rész: „Hiányzik… annyira hiányzik”

3 hét telt el azóta, hogy anyuék visszatértek a nyaralásból és elmondtuk nekik, hogy várandós vagyok. Az elmúlt hetek viszonylag gyorsan teltek. A fiúk stúdióba jártak dolgozni az új lemezen, én pedig rendszerint utazgattam Magdeburg és Berlin között, hogy ismételten belevethessem magam a gitározásba - amit a költözésem és a várandósságom kiderülése miatt kicsit elhanyagoltam- és be tudjak menni apu zeneiskolájába. Mindezeknek köszönhetően elég sokat tartózkodtam a szülői háznál, néha- néha már úgy éreztem, mintha visszaköltöztem volna. Korán reggel Georg elhozott és késő este értünk csak haza.
Szombat van, de ma is bementem a zeneiskolába. A srácoknak csak délután kell bemenniük egy megbeszélésre Davidhez, így most egymást boldogítják otthon, vagyis azt hittem, de amikor megérkeztem letargikus hangulat fogadott. Nem lepett meg, már számítottam rá.
- Hello, hát veletek meg mi történt? Mi ez a savanyú ábrázat? – tekintettem végig a négy srácon, akiknek egytől egyik lefele konyult a szája –mintha csak citromba haraptak volna- és mélán fixírozták a mintás szőnyeget lábuk alatt.
- Semmi…- motyogta némi csend után Tom. Percekig vártam hátha megtörik a csend, de hiába.
- Látom, veletek ma nem lehet beszélgetni. A konyhában leszek. – azzal magukra hagytam, had mélyüljenek el gondolaikban. Néhány eltelt kósza perc után, halk csoszogással Bill botorkált be a konyhába. Némán állt a nyitott hűtőnél és valami üdítő után kutatott. Meguntam nézni meggyötört, szomorú arcát és rákérdeztem a dologra, pedig tudtam miről is van szó.
- Billh… - sóhajtottam mélyet és az orra előtt csuktam be a hűtőt, mire csak pislogva nézett rám. – Most komolyan, mi a baj?
- Se…
- Bill!- emeltem fel kissé a hangom, nem rázhat le ilyen könnyen.
- Andy… hiányzik… annyira hiányzik. – a könnytől csillogni kezdtek szemei és félő volt, hogy utat törve maguknak végigfolynak puha arcán. Karomat kinyújtva bújt közéjük, fejét nyakamba fúrta.
- Akkor miért nem hívod fel? – kérdeztem miközben a hátát simogattam. Gyerekkori barátok, akik jóban- rosszban támogatták egymást. Andy mindvégig az ikrek mellett állt és miután megalakult a Devilish barátokra tett szert Georg és Gustav személyében is. Szinte már a családunk részévé vált. Lassan másfél hónapja nem látták egymást, így érthető miért is vannak így kibukva, különösen Bill, akihez valamilyen szinten Andy mindig is közelebb állt.
- Márh próhbáltam, deh… deh nehm veszi fel. Csahk az üzeneth rögzítővel tudtam behszélni. - motyogta nyakamba.
- Akarod, hogy megpróbáljam én is?
- Ühüm. – bólintott, mire lassan kibontakoztam az ölelésből majd a telefonomért nyúltam és tárcsáztam a számot.
- Kicsöng. – súgtam oda neki, mire gyönyörű mogyoróbarna íriszeiben a remény szikrái kezdtek felvillanni. ~ csöng… csöng… csöng… csöng…. ~ de nem akarta felvenni. Már éppen le akartam tenni, amikor felcsendült hangja a vonal túlsó végén.
~ Andy, na, végre. Azt hittem már sosem veszed fel… jól vagyok, köszi, viszont.. valakiknek már nagyon hiányzol és szeretnének neked is elmondani valamit… igen? Az nagyszerű lenne, rendben. Szia. ~ tettük le a telefont és Bill kíváncsian toporgott előttem.
- Na? Mit mondott?
- Hááát…- indultam ki a nappaliba a többiekhez. – Azt mondta már ő sem bírta volna tovább és nagyon hiányoztok neki, különösen Te – néztem a szemébe, mire angyali mosoly jelent meg az arcán- és holnap eljön. Ideje lesz vele is megosztani a kis titkotokat, elvégre ez az oka mindennek. – foglaltam helyett Georg ölében, aki a pocakomat kezdte el simogatni.
- Igazad van, ideje lesz. – sóhajtott Tom.
- Biztos ki fog majd akadni. – tűnődött el Bill.
- Hé, srácok, ezt majd ráértek holnap is megbeszélni most inkább örüljetek, hogy idejön és beszélhettek. – szólalt fel Gustav a fotelban elterülve.
- Na, mit szólnátok, ha kivételesen most én adnék nektek egy kis privát koncertet. Sokat tanultam a héten. – vigyorogtam ördögien Tomra, mire rám nyújtotta a nyelvét és a kezembe nyomta a gitárom.
- Lássuk, mit tudsz! – tette még hozzá majd magához húzva Billt figyelni kezdte mozdulataimat.
- Hát ez még semmi. – szólt oda pár perc múlva, majd előkapva saját hangszerét belekezdett egy dalba, de ráfázott, mert azt is tudtam folytatni, mire pislogva tekintett fel rám és kaján vigyorral az arcán gitározni kezdett velem együtt, amivel elszórakoztunk egészen addig, míg meg nem csörrent Bill telefonja és közölte David máris induljanak a stúdióba.

Folyt. köv.

Néhány kommentnek most is örülnék :D

2011. június 21., kedd

Novella: Segítő kéz

Sziasztok!
Most nem egy résszel, hanem egy novellával jelentkezem. Remélem ez is tetszeni fog.
Jó olvasást!

                                             Segítő kéz

Gondolom veled is előfordult már, hogy egyedül érezted magad. Mikor körülötted minden szürkének és egyhangúnak tűnik. Úgy érzed, a világ észre sem vesz téged, de még a közeledben lévő emberek is levegőnek néznek. Azok, akik a barátodnak mondják magukat nincsenek melletted, pont most, amikor a legnagyobb szükséged lenne rájuk, a biztató szavukra, az ölelésükre vagy csak a puszta jelenlétükre, a tudatra, hogy ott vannak melletted mindig. Hiú ábrándokat kergetve vársz, hogy mikor csörren meg a telefonod, vagy jelenik meg egy ismerős mosolygós tekintet a szobád ajtajában. De mind hiába vársz, senki sem jelentkezik. Erre ébredt rá egy fiatal magdeburgi fiú is egy késő őszi délután.
Sötét gomolyfelhők gyülekeztek kora reggel Magdeburg felett, hogy könnyeivel öntözze meg a sárgás barnás levelekkel borított, őszi komorságba burkolózott várost. Az eső csendben eleredt és halkan kopogni kezdett egy külvárosi kertes ház emeleti ablakán, ott ahol a fiú nyitogatni kezdte fáradt pilláit. A függönyön át beszűrődő tompa fény bántotta szemeit, így laposakat pislogva ült fel az ágyában. Megdörzsölte szemeit, majd a mellette lévő éjjeliszekrényen lévő órájára nézett, ami épp akkor ütötte meg a fél hatot. Felsóhajtott és visszahunyta szemeit, - hisz korán van még, – de álom nem jött a szemére. Percekig forgolódott máskor oly puhának tűnő ágyában, - ám most kifejezetten kényelmetlennek találta – így inkább az ablakhoz botorkált és kitekintett rajta. Kicsit megdöbbentette a most szürke és komor hangulatot sugárzó város képe. Még soha nem látta ilyennek. Máskor az emberek vidáman járkálnak az utcán, az autók és fűnyírók zaja mellett gyerekek vidám kacagása tölti meg a levegőt. Most még is minden olyan csendes és nyomasztó, de mind ezt betudta annak, hogy még korán van és esik az eső. Esik az eső, erre eddig fel sem figyelt. Kövér cseppek folytak végig ablaka üvegén, melyeknek útját – miként egyesülnek egymással és alkotva még nagyobb cseppet folynak tovább az üvegen – tekintetével követte. Percekig figyelte az esőcseppeket és az égbolton átfutó villámok fényes cikázását. Van valami különös ezekben a fel-felvillanó fénycsóvákban, ami megragadták és nem engedték, hogy tekintetét levegye róluk. Miután egy éles dörgés merengéséből kizökkentette, nagyot sóhajtva a fürdőszobájába ment, hogy elvégezze reggeli teendőit, majd lebattyogót a konyhába, hogy megigyon egy pohár vizet. Sötétség fogadta amint leért a lépcsőn. Alszanak a szülei, Tom is, - sőt még a kutyusa is az igazak álmát alussza – alszik az egész ház. Csak ő az, aki fent van, és nem tud aludni, bármennyire is szeretne. Lassan visszacsoszogott a szobájába, ahonnan a nap folyamán nem is volt hajlandó kibújni. Csak ült az ablaknál és nézte az egyre felerősödő vihart. Édesanyja többször is benézett hozzá, miért nem jön le enni, de Bill folyton csak azt hajtogatta, hogy nem éhes. Különös érzés fogta el amióta felkelt. Úgy érezte senki sem törődik vele igazán. Kerülik őt az emberek és már- már levegőnek nézik, ha végig megy az utcán. A barátok egyre ritkábban keresik a társaságát mondván, hogy barátnőjük van. Barátnő? Régen neki is volt barátnője, még is jutott ideje másra is. Egyedül Tom maradt neki, de úgy látszik, már ő sem hiányolja. Nem érti, mi zajlik most körülötte, ennyire megváltoztak az emberek, vagy ő változott volna meg?
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a halk kopogást ajtaja felől. Tom lépett be az ajtón és lassan odasétált mellé.
- Ma még nem is láttalak. Miért nem jöttél le?
- Nem voltam éhes. – válaszolta halkan és rá sem nézett Tomra. Pedig mennyire szereti azt a gyönyörű arcot. A mogyoróbarna szemeit, telt ajkait és a férfiasodó vonásait. Ha ránéz, mindig melegség önti el a szívét és legszívesebben le sem venné róla a tekintetét. Most azonban még ránézni is fél. Fél, hogy nem fogja látni a mosolygós íriszeit,- melyek úgy ragyognak, mintha lázas lenne – az már elviselhetetlen lenne számára.
Tom csak megcsóválta fejét és öccse meggyötört arcát kezdte figyelni.
- Hé, te sírtál? – kérdezte alig hallhatóan.
- Mi? Dehogy sírtam. – pirult el kissé Bill és zavarodottan elfordult.
- Mi baj van Bill?
- Semmi. – válaszolta hevesen, de tudta bátyját nem csaphatja be, túl jól ismeri már ahhoz.
- A sírás nem ciki. – tette öccse vállára kezét.
- De egy fiúnak az, nem? A gyengeség jele, és én nem akarok gyenge lenni. – szipogta Bill és újabb könnycseppek mardosták szemeit.
- Ugyan már, mindenki szokott sírni. Még Gordon is szokott és én is.
- Jó, de nem annyiszor, mint én. Van, hogy csak ülök a szobámba és rám jön a sírás…
- Akkor nem kellene olyan sokat egyedül lenned, nem gondolod? Például átjöhetnél hozzám is, én is egyedül vagyok. Emlékszel régen mennyi közös programunk volt?
- Hogyne emlékeznék. – suhant át egy röpke mosoly arcán, amint megjelentek szeme előtt az emlékek.
- Akkor jó lesz ismét bevezetni. De most menj le és egyél valamit, mert anya kezd aggódni érted. – simított végig öccse hátán majd elhagyta a szobát és a sajátját vette birtokba. Kezébe vette gitárját és játszani kezdte az oly jól ismert dalokat.
Bill elszánta magát, hogy megmutatkozik a konyhában és eszik pár falatot, hogy édesanyja ne aggódjon miatta. Miután nagy nehezen megevett egy fél szelet szendvicset, újból az emeletre sétált bátyja szobája felé, ám az ajtóban megtorpant. Némi hezitálás után bátortalanul nyomta le a kilincset és lépett be a számára mindig is barátságos szobába.
- Bejöhetek?
- Ez buta kérdés volt Bill. Te bármikor bejöhetsz. – mosolygott rá Tom kedvesen és intett, hogy üljön le mellé. Becsukva maga után az ajtót, helyet foglalt ikre mellett, aki épp egy új dalba kezdett bele, amihez énekelt is. ~ Keiner weiss, wie ist dir geht.
Keiner da, der dich versteht. Der Tag war dunkel, und allein… ~ Billnek nagyot dobbant a szíve, mikor tudatosult benne, mit is játszik testvére. Mintha Tom teljesen a gondolataiba látna és pontosan tudná mi bántja igazán. Az éneklésbe rövidesen ő is beszállt olyan átéléssel, mint még eddig talán soha. A dal végén Bill csak némán figyelte Tomot, akinek ez fel is tűnt.
- Mi az? Van valami az arcomon? – kezdte törölgetni puha bőrét, mire Bill hevesen megrázta a fejét.
- Nem, csak ez a szám… ez gyönyörű volt.
- Hát persze, hogy az volt Bill, hiszen te írtad. – mosolyodott el Tom, de Bill ismét csak a fejét rázta.
- Az a gyönyörű, ahogy játszottad.
- Oh.. hát köszönöm. – borzolta össze kissé Bill haját, majd az arcára adott egy puszit. Billt, mint valami villámcsapás érte ez a hirtelen, ám köztük oly jól megszokott gesztus. Valamiért úgy érezte ez most más, mint az eddigi puszik. Még mindig érzi arcán bátyja ajkait, ami szinte perzseli a bőrét. Nem tudja mi ez a különös érzés, amit testvére váltott ki belőle, de érezni akarja újra azokat telt ajkakat. Közelebb hajolt ikréhez, mintha viszonozná az előbbi pusziját, ám az véletlenül a szájára tévedt. Tom hamar feleszmélt és zavartan elfordítja a fejét.
- Még is mi volt ez? – kérdezte hirtelen Tom fennhangon, ami még jobban megrémítette az így is összezavarodott Billt.
- Éhn… én nem tudom.. ne haragudj. – szinte suttogta az utolsó szavakat. Tényleg nem tudja mi ütött belé, de egyszerűen késztetést érez arra, hogy megcsókolja a saját testvérét. Ettől a felismeréstől azonban megrémült, de az még inkább ijesztő volt számára, hogy ezek után mit gondol róla Tom. Most már biztosan ő is kerülni fogja, és akkor végkép egyedül fog maradni.
Tom elmélázva figyelte a kétségbe esett Billt, nem értette mi történt az előbb. A saját testvére csókolta meg pár perce. Ahogy figyelte öccsét összeszorult a szíve. Még most vette csak észre mennyire törékeny és érzékeny lett az utóbbi napokban. Mi történt veled Bill? Miért vagy ilyen szomorú? Miért csókoltál meg? És ez nekem miért esett jól? Ahogy ezen elmélkedett az ajtóhoz sétált és elfordította a zárban a kulcsot. Bill kérdőn tekintett fel rá.
- Mit csinálsz?
- Te mit csinálsz Bill? Miért csókoltál meg az előbb? – mászott fel az ágyra Bill mellé.
- Éhn.. éhn nem tudom. – hajtotta le a fejét.
- Egész jól csináltad. – suttogta Tom, mire Bill felkapta a fejét. – Csukd be a szemed. – Bill engedelmesen lehunyta pilláit, mire Tom ajkait öccse ajkaihoz tapasztva ízlelgetni kezdte azokat. Utat törve magának dugta át nyelvét ikre szájába, hogy nyelveik vad táncba kezdhessenek. Maga is meglepődött, hogy Bill milyen jól csókol. A nyelvében lévő piercing pedig csak még inkább fokozza ezt az érzést.
Levegőért kapkodva váltak szét ajkaik egymástól.
- Tohm, mi még is…
- Shh, ne beszélj most. – fojtotta öccsébe a szót és újra meg újra megcsókolta őt.
Az egész délutánt Tom szobájába zárkózva töltötték – ölelve és simogatva egymást az ágyon, miközben apró csókokkal hintik be egymás arcát.
Nem tudják mi fog ezután következni, mi lesz a folytatás, de abban biztosak, hogy nem engedik el egymást.
A fiatal magdeburgi fiúnak egy esős őszi délutánra volt szüksége, hogy rájöjjön, soha sincs egyedül, hisz csupán egy karnyújtásnyira van tőle a szomszéd szobában az az ember, aki mindig megóvta és vigyázott rá, aki mindig vele volt és az, aki mindig is az életet jelentette számára, akit a világon mindenkinél jobban szeret; az ikertestvére, Tom.

Vége

2011. június 19., vasárnap

Életem az ikrek húgaként - 48. rész

Sziasztok drágáim!

Magam sem hiszem el, hogy részt hoztam. Nem tudom mi volt velem, de nagyon nem akart összejönni ez a rész, de hála néhány kedves szónak új erőre kapva kész lettem. Remélhetőleg hamarosan jön a folytatás is és a napokban majd egy novella is.
Jó olvasást! ^^

Életem az ikrek húgaként

48. rész – Sokkoló hír

Sebes léptekkel haladtam a gép felé, Bill pedig loholt utánam.
- Azért megvárhatnál. – motyogta mikor utolért.
- Nézd, ott vannak. – integettem anyuéknak. – Gyere menjünk oda hozzájuk.
- Édeseim. Úgy hiányoztatok. – ölelt magához minket anyu. – Hát a többiek? Ugye nincs semmi baj?
- Ne aggódj anyu, minden a legnagyobb rendben. Tom és Georg a kaját főzik. – vette el a csomagokat anyutól Bill. – És hogy éreztétek magatokat, milyen volt az út? – kérdezte egy széles vigyor kíséretében, miközben a bőröndöket bepakolta a csomagtartóba.
- Fantasztikus volt, nem is lehet szavakba önteni. – áradozott anyu.
- Az biztos, de engem anyátok jobban elbűvölt. – fűzte hozzá Gordon és megcsókolta anyut. Ezek után kérdezni sem mertünk többet, mert úgy turbékoltak a hátsó ülésen, mint valami tinipár. Billel csak összemosolyogtunk és az utat kezdtük el bámulni. Berlinben a forgalom még éjszaka sem áll meg. A főúton ismét kisebb torlódásba ütköztünk így a röpke húszperces utat most egy óra alatt tettük meg.
- Na, végre már. Betegre aggódtam magam miattatok. – lépett az előszóbába Tom és azonnal maga mellé húzta Billt, majd gyengéden végigsimított a hátán.
- Csak dugó volt kisfiam. – puszilgatta őt is körbe anyu, majd Georgot köszöntötte. – Hmm, micsoda illatok. – tette még hozzá, majd az ebédlőbe indult.
- A vacsora kész, már csak rátok vártunk… úgy, hogy jó étvágyat. – ültünk az asztalhoz és falatozni kezdtünk. Rossz szokásunkhoz híven már evés közben faggatni kezdtük anyuékat és figyelmesen hallgattuk meséjüket.
Egy pillanatnyi csend során Bill megköszörülte a torkát és rám sandított. Vettem a lapot így nagy levegőt véve belekezdtem mondókámba.
- Öhm szeretnénk mondani valamit. – kezdtem be bátortalanul, hiszen kicsit féltem anyuék reakciójától. Féltem, hogy felelőtlennek fognak tartani, hogy ilyen fiatalon teherbe estem. Georg is hamar észbe kapott miről is van szó, így segítségemre sietett.
- Kiderült, hogy Évi múltkori rosszullétei nem véletlenek. Ma pedig az orvos is alátámasztotta, hogy várandós. – húzott magához miközben a reakciókat vártuk.
- Tessék? – döbbent le anyu, hasonló képen, mint Gordon és láttam rajtuk nem igazán fogták még fel a hírt.
- Na de gyerekek, védekezni nem kell? – szólt közbe Tom nevetve, mire Bill oldalba vágta könyökével. –Áuu, ez fájt.
- Én nagyon örülök neki, hogy nagybátyó leszek, gratulálok. – ölelt meg minket Bill és a hasamon is végigsimított gyengéden.
- A viccet félre térve én is gratulálni szeretnék a kicsihez. Alig várom már, hogy belőle is vérbeli gitárost faragja. – követte Bill példáját Tom is.
- Az azért még odébb van. – kacagtam fel, majd anyu felé tekintettem.
- Ne haragudj szívem csak ez olyan váratlanul ért. Természetesen én is örülök a leendő unokámnak. De miért nem szóltál? Elkísértelek volna az orvoshoz.
- Georg eljött velem Dr. Schwwarzbach-hoz.
- És mit mondott? Minden rendben van? Mennyi idős vagy? És mikor kell megint mennetek? – jött a kérdés özön mire fellégeztem és örömmel válaszoltam rájuk. Ezt követően anyuval mi a nappaliba mentünk, - és folytattuk beszélgetésünket a kicsivel kapcsolatban- a fiúkra hagyva a pakolást.
- Na és Georg hogy reagált?
- Ez vicces, mert ő hozta fel a dolgot, hogy csináljak egy tesztet. Mikor rosszul voltam elhívta az anyukáját és gondolom ő mondhatta neki. Erre én nem is gondoltam, hiszen mindig vigyáztunk, de az sem nyújt 100% védelmet. Amikor pedig a teszt pozitív lett, nagyon megörültünk. Igazából még nem is beszéltünk gyerekről, de attól a ponttól kezdve már nagyon akartuk a kicsit. Csináltam még egy tesztet, ami viszont negatív lett így nem akartunk szólni senkinek, míg a doki meg nem erősítette a dolgot.
- Jaj, kicsim el sem hiszem, hogy te is anya leszel.
- Egyelőre még én sem. De már nagyon várom. – simogattam meg a még lapos hasamat.
- A kedves hölgyek kibeszélték magukat? – lépett be a nappaliba Georg mosolyogva és helyet foglalt mellettünk.
- Igen, úgy hogy nem is zavarlak titeket. De azért ne sokáig legyetek fent, a kicsinek és neked is pihenned kell. – mosolygott majd eltűnt a fürdőszobába. Hamarosan Bill is csatlakozott hozzánk.
- Annyira tudtam, hogy babát vársz és nem is szóltál nekünk. És te sem.
- Biztosak akartunk lenni benne, nem akartuk elkiabálni. – válaszolt Georg.
- És most már tudjuk, hogy egy édes kis krapek növekszik ott bent. – le sem vette a szemét a hasamról. Jóízűen felnevettem.
- Még is honnan tudod, hogy fiú lesz? – néztem rá felvont szemöldökkel.
- Csak tudom is kész. Tom is azt mondja, hogy kissrác lesz. Higgy nekünk. – kacsintott majd jó éjt kívánt és az emeletre sietett. Tekintettel rá, hogy tényleg későre járt az idő és elég izgalomban volt ma részünk, mi is nyugovóra tértünk.

Folyt. köv.

A kommenteket még mindig szívesen várom! *-*

2011. június 17., péntek

Twincest don't wrong!!!

Sziasztok!
Tegnap puszta véletlenségből egy oldal kezdőlapján szemen ütött egy cikk részlete. TWC-s létemre ez még engem is meglepett. Nem az amit a csaj elmesél, hanem ahogy reagál arra a drága válaszoló. Elég durván közli a véleményét a dologról. Bemásolom nektek és szerintem nektek is lesz hozzá fűzni valótok. Nem konkrétan a TWC-ről van szó, de majd úgy is meglátjátok.
A következő rész pedig remélhetőleg este érkezik. :)

"Szia Marco!

Tudom, hogy gáz, ami most következik, de muszáj kibeszélnem magamból. 18 éves lány vagyok, az emberek szerint szép, kifejezetten jó csaj. Hiába. Eddig nem tudtam magamnak normális pasit találni. Minden csávó csak szexet és partizni akar, de normális dolgokat csinálni nem. Kicsit kiégtem az utóbbi időben. Sokat voltam otthon, a szüleimmel sem túl jó a kapcsolatom, csak a bátyámat bírom, aki mindig megértett és foglalkozott velem. A múltkor viszont történt valami, amit azóta sem tudok feldolgozni. Otthon voltunk együtt Zolival, ő a testvérem, s arról beszélgettünk egész este, hogy mennyire szar az élet, őt is most hagyta el a barátnője, én sem találom a helyem, ilyesmi.Sokat ittunk, tévéztünk, amikor hirtelen rám nézett és szó nélkül megcsókolt. Áramütésszerűen ért, amit csinált, de egyben nagyon felizgatott. Korábban soha nem éreztem semmilyen vonzalmat Zoli iránt, viszont most a szívem a torkomban dobogott. Iszonyatosan megkívántam. Szerencsére senki sem volt otthon rajtunk kívül, mert nem tudtunk uralkodni a vágyainkon. Zoli szinte letépte rólam a ruhákat, képtelen voltam ellenkezni, és az az igazság, hogy nem is akartam. Aztán a karjában bevitt apuék hálószobájába és az ágyon magáévá tett. Soha nem éltem át akkora gyönyört, mint aznap éjjel. Reggelig szeretkeztünk, majd hatalmasat aludtunk egymást átölelve. Érdekes módon másnap sem éreztünk semmilyen lelkiismeret-furdalást, csak kicsit zavarban voltunk mind a ketten. Ez egy hete történt. Azóta vergődünk, mert akarjuk egymást, de félünk, hogy ebből baj lesz. Segíts rajtunk, mit tegyünk? Ez szerinted normális?
Bari"

Kedves Bari!
Nem. Egyáltalán nem normális. Mondhatni abnormális. Tesóval szexelni értelmetlen. Perverz, felkavaró, felesleges, rossz. Nem beszámítható megoldás. Pár percnyi élvezet, életnyi probléma. Fertőzi a testet és lelket egyaránt. Soha el nem múló infekciót okoz. Nincs rá orvosság, hiába is akarod. Marni fog a tudat, hogy a testvéred teste hatold beléd, mikor megszületett gyermeke fejét simogatod, de akkor is, mikor szüleid szemébe nézel, miközben gyűrött ágyukat rendezgetik. A bűntudat fejfájást okoz. Jön majd az a furcsa zúgás az agyban, melyet nem lehet kiseperni sehogyan. Lesz, hogy mindent feladnál, hogy múljon a szűnni nem akaró zakatolás. De akkor már hiába szorítod össze a fogad. Nagyon fáj és kész. Értened kell. Minden nehezen feldolgozható hím, akibe belebotlasz, aki szeret, imád, leszar, szenvedtet, magasba emel, földre ejt, kínozza a lelked és a tested egyaránt, többet ér férfiként, mint a srác a szomszéd szobából. Sokkal többet. Persze, nem tagadom, a testvérszerelemnek vannak előnyei. A bátyádat jól ismered, zsákban nincsen macska, igazából semmi nincs, ami elég fasza, lehet örülni tiszta szívből. A behatolás alatt ráadásul simán megbeszélhetitek ki mosogat, főz, porszívóz, ki csinálja meg a családi bevásárlást. Oly szimpatikus lehetőség ez is. Nem kell kéró után sem kutatni, van saját szoba, ágy, ami közös, csak a párna nem, mindamellett testvéred biztos nem hagy el, ha akarna sem tudna, hisz a véred, ha fertőző is, és látott már, mikor még csak a pokróccal maszturbáltál. Behozhatatlan előny, nem vitás. Mérlegelj hát, kedves Bari. Pattanj a serpenyő mindkét oldalára, billegj kicsit és dönts. Ha észnél vagy, átsétálsz tesódhoz, adsz neki egy laza puszit, arcra, testvérit és végleg átviszed a paplanod a saját szobádba. Esetleg dühös lesz kicsit, de majd megnyugszik. Tekintsd álomnak, ami történt, jó álomnak akár, melynek most vége. Édes lesz a felébredés. Még valami. Kutyátok, ugye, nincs? Ha van, vigyázz rá. Ha szarul vagy, ne rántsd be apuci ágyába vigasztalásképp. Kérlek, kíméld a blökit legalább. Mert ha őt is magadra húzod egyszer, nagy felindultságában még a seggedbe harap. S az még a fejnél is jobban fáj.
Üdv,
Marco

2011. június 5., vasárnap

Életem az ikrek húgaként - 47. rész

Sziasztok!
Igen, még élek. Sajnálom, hogy két hétig nem jelentkeztem, de sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztem. Na de mentegetőzés helyett, itt a rész. Jó olvasást!

Életem az ikrek húgaként

47. rész – „Nagybátyó leszek?”

Egymás kényeztetéséből az éjjeli szekrényen lévő digitális óra pityegése zökkentett ki, jelezvén lassan útnak kellene indulnunk.
- Maradjunk inkább itthon… nem bánnád meg! – pillantott fel rám sejtelmes mosollyal az arcán.
- Abban biztos vagyok, de te is tudod, hogy megígértük anyáéknak, hogy kimegyünk a reptérre Billékkel. És különben is ne nézz így rám!
- Miért? Hogy nézek? – ha lehet most még elbűvölőbb mosolyt festett gyönyörű arcára.
- Tudod te azt nagyon jól. – adtam egy gyors puszit az arcára és kimásztam mellőle az ágyból.
Követve példámat hamarosan ő is kikászálódott a puha párnák közül és lustán battyogott le a lépcsőn.
- Pontosan mikor is érkeznek meg?
- 01:35-kor száll le a gépük, ha nincs késés.
- Akkor meg nem érünk még rá? – támaszkodott a konyhapultra a káváját szürcsölgetve.
- Sok dolgunk van még addig, ráadásul kitudja milyen a forgalom Berlinben.
- Igazad van, menjünk. – azzal megitta az utolsó csepp kávéját is, majd egy halvány puszit lehelt ajkaimra, de amit megéreztem a kávé illatát émelyegni kezdtem így inkább elhajoltam tőle. – Mi a baj? – kérdezte meglepetten.
- Nincs semmi, csak nem bírom a kávé illatát. – mostanában egyre több szagot tartok elviselhetetlennek - ami persze természetes velejárója a várandóságnak – de mindig váratlanul ér. Felsiettem az emeletre átvenni egy kényelmesebb ruhát és aztán útnak is indultunk.


- Kösz Dave, nagyon hálásak vagyunk. Még is csak felháborító, mit meg nem engednek maguknak ezek a mocsko…
- Ne húzd fel magad Tom, már intézkedtem. Ilyen baromságot úgy sem hisznek el az emberek. Amúgy is nem rég volt a sajtókonferencia, ami ennek teljes mértékben ellent mond.
- Davidnek igaza van Tom, nem ér annyit ez az egész.
- Csak meg akarom kímélni őket ettől a szennytől. – azzal fogta és az újságot a sarokba vágta.
- Ne törődj ezzel, már a pert is elindítottam, esélyük sincs.
- Ez igaz. – tűnődött el Tom.
- Na látod. Jól van srácok én megyek, szerdán fél 10 stúdió, el ne felejtsétek.
- Jó, jó. Ott leszünk.
- Helyes, sziasztok.
- Hello. – köszöntek egyszerre, majd visszasétáltak a konyhába, hogy folytathassák a – David látogatásával félbeszakított – főzést.
- Mindjárt 8, lassan itt kellene már lenniük. – amint ezt Tom kimondta dudaszó csapta meg a fülét.
- Megjöttek. – Bill máris rohant az ajtóhoz és széles mosoly keretében üdvözölt minket. – Hé skacok, csak hogy megérkeztettek végre.
- Elkerülő útón kellett jönnünk. Amúgy találkoztunk Daviddel, csak nem itt volt?
- De igen, épp most ment el pár perce. Na de gyertek már beljebb, mit állunk idekint.
- Na és Tom? – néztem körbe a nappaliban, de sehol sem találtam.
- A konyhában vagyok. – kiáltott, majd üdvözöltük egymást.


- Na a két főszakács jól egymásra talált. – nevetett Bill, immáron a nappaliban ülve.
- Nézd a jó oldalát, legalább nekünk nem kell főzni. – motyogtam miközben az asztalon lévő kekszből csipegettem már vagy húsz perce, amit sajnos ő is észrevett.
- Ilyen éhes vagy? Igaz a vacsorának még idő kell, de csináljak egy szendvicset?
- Nem köszi, jó ez. – majszoltam tovább.
- Komolyan, mint aki gyereket vár. – kuncogott jóízűen.
- Miért? Mit szólnál hozzá, ha kiderülne, hogy nagybácsi leszel? – néztem rá komolyan, mire arca komollyá vált.
- Na ne… ez most komoly? – kérdezett rá néhány perc töprengés után. Én csak mosolyogva felálltam és az emeletre indultam.
- Hé Évi! – jött utánam. – Ez most komoly? Várj már meg. – hármasával szedte a lépcsőket, de mire felért, én már az ágyamon ültem és a tv-t kapcsolgattam. Leült mellém és mielőtt bármit is mondhatott volna megakadt a szemünk a zenecsatornán, ahol épp a friss sztárhíreket sorolták, köztük a rólunk – legfőbbképpen Georgról - megjelent zagyvaságot is, amiről eddig fogalmam sem volt.
- Ez mi? – kérdeztem Billtől, mert látszólag ő nem volt ennyire meglepett, mint én. Nem szólt semmit, csak lebattyogott a földszintre és egy újsággal a kezében tért vissza.
- Ezt hozta David. – nyújtotta át az újságot, aminek a címlapján az a kép virított, amit a múlthéten a dugóban készítettek a lesifotósok. Fellapoztam a színest papírt és végig futattam szemem a cikk hasábjain.
- „ A napokban egy névtelen levelet kapott szerkesztőségünk, melynek tartalma szerint egy Hamburgi lány, hónapok óta titkos viszonyt folytat a banda basszerosával. ~ Egy helyi szórakozóhely szülinapi partiján találkoztunk. Meghívott egy italra és beszélgetni kezdtünk. Meglehetősen közvetlen volt és megkérdezte lenne-e kedvem találkozni vele valamelyiknap. Meglepett a kérdése, mert úgy tudtam, hogy az ikrek húgával, Evával van kapcsolatban, de Georg elárulta, nem szereti őt, csak egy fellángolás volt a részéről és megszakította vele a kapcsolatot. Elhittem amit mondott, így kedden újra találkoztunk és azóta is folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Nagyon megszerettem őt és ő sem rejtette véka alá érzéseit, amit egy szenvedélyes éjszaka keretein belül a tudtomra is adott… ~ Nem tudjuk, hogy igaz- e a levél tartalma és azt sem, hogy tudnak –e erről a srácok. És ha igen, mit szólnak mindezekhez? „ – olvastam egy töredéket a cikkből, majd nagy levegőt vettem és a konyhába indultam. Bill azonnal rohant utánam és nyugtatgatott, hogy mind ez nem igaz, amit persze tudtam, hisz Georg minden szabadidejét velem tölti és esténként sem szokott bulikba eljárni.
- Szívem! – szóltam már a lépcső aljáról, mire Georg kijött a konyhából.
- Mi az szívem?
- Aj ajj – szólt halkan Tom, mikor meglátta az újságot a kezemben. Georg elvette a lapot és elkezdte olvasni.
- Ezt nem hiszem el. Mi ez a baromság? Ugye nem hiszed, ho…
- Persze, hogy nem, ne aggódj. – nyugtattam meg.
- David már elintézett mindent, jó nagy raplit vágott a szerkesztőségen és bepereli őket.
- Ez a minimum. Nem hiszem el, hogy egy perc nyugta sincs az embernek az ilyen hülyeségek miatt. – morogta mérgesen és ő is jó messzire eldobta az újságot.
- Jól van, David elintézett mindent, ne is törődjünk ezzel, inkább terítsünk meg. – javasolta Tom és megterítettünk. – Bill, a vacsorának még kell pár perc. Érte mentek anyuékért? – kérdezte öccsét Tom.
- Persze, Évi jössz?
- Aha, csak egy pillanat. – nyomtam egy csókot Georgnak majd a repülőtérre indultunk.

- Szóval… - tekintett rám Bill vezetés közben.
- Szóval mi? – értetlenkedtem, mire megforgatta szemeit.
- Tudod te azt nagyon jól. Tényleg kisbabát vársz?
- Ezt honnan veszed?
- Évi! Nagybátyó leszek?
- Őőő… nézd, most száll le a gép, siessünk. – szálltam ki a kocsiból, mire Bill csak nagyot sóhajtott.
- Otthon nem úszod meg, el kell mondanod mindent.
- Oké, de gyere már.

Folyt. köv.

A kommenteket szívesen várom (=
Mit szóltok Bill újításaihoz?