2011. március 27., vasárnap

Novella: Rette mich

Sziasztok!
Mint láthatjátok nem a történet folytatását hoztam, hanem egy novellát. Remélem ez is tetszeni fog nektek.
Jó olvasást!

Rette mich



Szerző: Eva Kaulitz
Kategória: twincest
Korhatár: 12
Szereplők: Bill Kaulitz, Tom Kaulitz, David Jost, Saját női karakter
Műfaj: romantika
Fő párosítás: Bill/Tom
Mellékpárosítás: -
Figyelmeztetés: -
Befejezett: Igen

Későre járt az idő, mikor David kirakott a ház előtt. A korom sötétben próbáltam minél kisebb zajjal bejutni a házba. Nem akartam, hogy felébredjen, nem akartam újabb vitát. Az elmúlt napokban sokszor veszekedtünk, szerinte mindenért én vagyok a hibás. Alaptalanul vágott a fejemhez dolgokat, amik nem is voltak igazak, de meghallgatni sem volt hajlandó. Ma sem volt ez másként.
- Még is hol voltál? – kérdezte rám se nézve.
- Gustavnál. – feleltem halkan.
- Oh, miért is nem lepődök meg ezen? Észrevetted, hogy szinte minden nap annál a kis segfejnél vagy? – emelte fel a hangját.
- Ne beszélj így róla!
- Áhh, szóval még véded is?
- Tom, kérlek, hiszen beteg az édesanyja, szüksége van rám, ránk. – próbáltam megértetni vele a dolgot, de mint mindig most sem engedte, hogy befejezzem.
- Vagy inkább neked rá… Nem vagyok elég jó neked?... Mi az nem is mondasz semmit? – lenézően nézett rám, és várta válaszom. Én pedig csak lehajtott fejjel nyeltem és nyeltem a könnyeimet. Letette kezéből a kést, amivel éppen szendvicsét kente és egész testével felém fordult, majd karba tette a kezét. – Vagy talán nem elég a napi 3szori sex és tőle megkapod a ráadást? Pff, szánalmas vagy Bill. – mért végig szemeivel miután lehordott mindennek, majd fogta tányérját és hanyagul elterült a nappaliban lévő plazma TV elé.
Egy darabig még álltam ott és tehetetlenül néztem magam elé. Miért csinálja ezt? Miért változott meg ennyire? Miért utál engem? Kérdések ezrei lebegtek fejem felett, de választ sehol sem találtam rájuk, így nem volt értelme tovább ott maradnom. Felrohantam az emeletre és bezártam az ajtót. Egyedül akartam lenni, csakis egyedül. Bementem a fürdőmbe, hogy megmossam az arcom aztán a tükörbe pillantottam. Ez nem én vagyok. Hófehér, sápadt bőrű kissé beesett arcú képmásom nézett vissza rám, kinek sírástól vörös szemei alatt elhelyezkedő sötét sávok árulkodnak arról, hogy napok óta nem eszik, nem alszik. Lassan visszabattyogtam a szobámba és ki sem jöttem egészen estig, akkor is csak azért, mert hallottam Tomot elmenni.
Egy óra múlva miután tüzetesen szemügyre vettem házunk minden kis apró zugát, meguntam tovább nézni a négy falat. Az előszobába siettem felvettem a bőrkabátom és gyalog útnak indultam a sötét utcán. Nem néztem merre megyek csak mentem előre. A nyári esti szél csípősen fújt be kabátom alá mitől kirázott a hideg. Az elhullajtott könnyeket szinte arcomra fagyasztotta de csak mentem előre nem törődve semmivel. Végül David lakásánál kötöttem ki. Némi hezitálás után becsengettem. Beletelt pár percbe mire kinyitotta az ajtót, talán már aludt, mint minden rendes ember ilyenkor. Nem tévedtem. Haja kissé kócos volt, szemeit éppen nyitva tudta tartani.
- Bill? Mit keresel itt ilyenkor? – lepődött meg mikor ajtót nyitott és látszólag eltünt szeméből az álmosság.
- Ne haragudj, hogy felébresztettelek. Én csak.. én csak… bemehetek? – néztem rá szinte már könyörgően.
- Jesszusom, Bill mi van veled? – tárta ki az ajtót én pedig szinte beestem azon. A nappaliba ültünk le és kérdezgetett, de nem válaszoltam rájuk csak néztem az üvegasztalon lévő asztali díszeket. – Várj, hozok neked valamit, rémesen nézel ki. – rohant el és egy pohár vízzel meg egy takaróval tért vissza, amit aztán rám terített. – Mondd, mit tehetnék érted? – kétségbe esetnek tűnt. Megragadtam kezét és lehúztam magam mellé a kanapéra.
- Csak kérlek, maradj velem. Ígérd meg, hogy itt maradsz. – kérleltem.
- Itt maradok, ne aggódj. – vállára hajtottam a fejem és éreztem szemeim egyre elnehezülnek, és már képtelen vagyok nyitva tartani őket.
Nem tudom mennyit aludhattam, de megváltás volt számomra az a pár óra is. Mikor kinyitottam szemeim szomorúmosolygó tekintetével találtam szembe magam. Hát tényleg itt maradt velem, nem ment el.
- Csináltam neked szendvicset, egyél pár falatot. – mutatott az asztalra, de csak hányingerem lett tőle.
- Nem kérem, köszönöm.
- Legalább pár falatot, napok óta nem ettél rendesen. Bill kérlek… - nagy nehezen ugyan, de hozzáláttam a szendvicshez, de pár falat után nem bírtam többet enni. David rosszallóan megrázta a fejét, majd magához húzott. – abban a pillanatban úgy éreztem csak neki érek valamit ebben a világban, csak ő törődik velem. Nem kérdez semmit, csak figyel rám és mellettem van. Nekem pedig erre van szükségem. Pár órára ismét elszenderedtem, de hamar felébredtem. Rápillantottam az órára, hajnali 3-at mutatott.
- Hazaviszel? – kérdeztem mire biccentett a fejével és már ment is a kocsi kulcsért. Nem akartam tovább David terhére lenni. Tom már otthon van úgy is alszik, nem fog veszekedni velem. Viszonylag gyorsan hazaértem, talán túl gyorsan is. Megköszöntem Davidnek mindent majd bementem. Óvatosan elbotorkáltam a lépcsőig és felmentem az emeletre. A lépcső tetejéről láttam Tom szobájából gyenge fény és halk zaj szűrődik ki résnyire hagyott ajtaján keresztül. Benéztem a résen, talán nem kellett volna. Kezem gyorsan a szám elé kaptam és lerogytam az ajtó előtt. Nem hittem szemeimnek. Hogy képes ezt tenni velem? Én soha sem csaltam meg. Keserű könnyek marták a szemem és áztatták el arcomat. Egy hatalmas nyögés és éles fájdalom. Nem bírtam tovább ott lenni. Lerohantam a lépcsőn és hangos ajtócsapódással ismét elhagytam a házat. Zokogtam és futottam. Futottam el a messziségbe, el innen minél messzebb. Gyerekkori titkos helyünkre, egy elhagyatott gyárépületbe mentem, ahol elcsattant az első csók is közöttünk. Emlékképek jelentek meg szemeim előtt, amik még fájdalmasabbá tettek mindent.
Az ajtócsapódást Tom hallotta és azonnal felült az ágyon.
- Most el kell menned cica. – vágta oda ruháit a lányhoz, aki csak nyafogott. – Nem érted, hogy húzz el a francba? - emelte meg a hangját, amitől a lány megijedt és sietősen távozott. Tomba villámcsapásként hasított bele a bűntudat, mikor rájött valószínűleg mindent láthattam. Magára kapta ruháit és útnak eredt. Tudta hol talál meg, egyenesen a gyárhoz sietett.
A falon lévő írásokat néztem, amiket mi írtunk az évek során a titkos találkozókon. Most mindet hazugnak véltem és el akartam tűntetni őket a falról. Keresgélni kezdtem, hátha találok még egy kréta darabot, mellyel eltörölhetném a hazug szavakat. Szerencsémre hevert egy a földön így neki láttam azok lefirkálására. Egyen azonban megakadt a szemem és olvasni kezdtem.
-  Hazudhatom, hogy jelentéktelen számomra már,
Rímek mögé bújva, egy sötét alagútban az érzés ketrecbe zár,
Emlékképek gyötörte valóságom vétek, de leplezném,
Szabadulást eme fogságból nem lelek, egy hang súgja "kellesz még".
Nekem, csalogató tekinteted életembe íródva, lágyan keresem.
Megfeszít egy érzés, intim a válasz, nincs mi ki támaszt,
- Kérve-kérek édes egy utolsó, szívből szóló megértést! – mondta az utolsó sort én pedig megijedtem. Nem vettem észre, hogy itt van. Lassan közelebb jött és lekuporgott mellém.
- Bill én… én annyira sajnálok mindent. Sajnálom, hogy olyan dolgokat vágtam hozzád, Te sohasem tennél ilyet. Csak a tudat, hogy talán elveszíthetlek… kérlek szépen bocsáss meg. – patakokban folytak le könnyei gyönyörű arcán, még sem tudtam ránézni. Annyira fáj minden egyes szava és ezt nem tudom csak így elfelejteni. Nem, erre képtelen vagyok. – Mondd, mit tehetnék most? – tudja, hogy magyarázkodással nem ér semmit.

- Csak ölelj magadhoz és szeress! 

Vége

Várom a véleményeiteket *-*

9 megjegyzés:

  1. Gyönyörű, csak gratulálni tudok.

    VálaszTörlés
  2. Gyönyörű!Erre mást nem lehet mondani!
    Leírhatatlan most amire gondolok nem tudom szavakba,helyezni egy szó az pedig a gyönyörű!

    VálaszTörlés
  3. Hát ez valami eszméletlenül gyönyörű lett. *.* nagyon szép, nem is talok szavakat. Bizony, bizony, a szerelem miatt sok ostobaságra képes az ember. :)
    Ügyi vagy, csak így tovább. ^.^

    VálaszTörlés
  4. Nem semmi! Nagyon megható volt. Nem is tudom mit írhatnék. Gyönyörű,tetszett :)

    VálaszTörlés
  5. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  6. Gyönyörű idézet, egész az egész novella! :)

    Köszönöm szépen, hogy tovább közölted! :)

    "- Hazudhatom, hogy jelentéktelen számomra már,
    Rímek mögé bújva, egy sötét alagútban az érzés ketrecbe zár,
    Emlékképek gyötörte valóságom vétek, de leplezném,
    Szabadulást eme fogságból nem lelek, egy hang súgja "kellesz még".
    Nekem, csalogató tekinteted életembe íródva, lágyan keresem.
    Megfeszít egy érzés, intim a válasz, nincs mi ki támaszt,
    - Kérve-kérek édes egy utolsó, szívből szóló megértést!"
    /EXAN - Sándor Márton/

    Tisztelettel: Sándor Márton (www.exan.try.hu)
    [író, poéta, fotós, zenész]

    VálaszTörlés
  7. Növcsííííííííííííííííííííí!
    Infón nem bőghetek pedig szeretnék nagyon is sip-szip.
    Valami eszméletlenül szépet alkottál.
    Én kajak mindjárt sírok.
    Eszméletlenül szép és romantikus.
    Igazság szerint nem találom a szavakat csak akarok írni, hzogy tudd mennyire tetszik.

    VálaszTörlés
  8. Jaj ez olyan megindító. :) Nagyon imádom ezt a novellát! Ahogy az alkotót is! ^^

    VálaszTörlés
  9. Jaj nagyon köszönöm Meloddy <3

    VálaszTörlés