2011. december 31., szombat

Egy kis változás

Sziasztok drága blogosok!

Amint láthatjátok az új évet a blog is változással kezdi.
Hála kedves barátnőmnek, Meloddynak, már a chat is megtalálható oldalt, szóval bátran tessék megosztani a véleményeiteket. A chat ellenében szeretném kérni, hogy a bejegyzés alá is írjatok kommenteket, mert a chatből egy idő után eltűnik.
Legközelebb már a résszel jelentkezem. Továbbá szeretném megköszönni, hogy ebben az is velem voltatok. Jövőre ugyan itt várlak Titeket!

Ezentúl szeretnék minden kedves olvasómnak Sikerekben Gazdag Boldog Új Évet kívánni!

2011. december 26., hétfő

Életem az ikrek húgaként - 58. rész

Sziasztok drágáim!
Az ünnepekre való készülődés miatt sajnos csak most tudtam hozni a részt. Ebben a részben már kicsit előbbre haladunk ami Jörgöt illeti.
Ezentúl szeretnék minden kedves olvasómnak Kellemes Meghitt Ünnepeket kívánni! ^^

Életem az ikrek húgaként

58. rész – Szemtől szembe

Az idő csak telik és mire észbe kapsz már eltelt egy hét, két hét, egy hónap…
November végéhez közeledve az idő meglepően szép. A kanyargó utcákon hűvös, lágy szellő huncutul suhan végig, miközben a nap sápadtan tündököl Berlin felett a kövér, furcsa ábrákat kirajzoló bárányfelhők között.
Visszagondolva a nyárra- mely olyan messzinek tűnik, pedig csak néhány hónap telt el azóta - vegyes érezések borítanak el. Számtalan meglepetést, titkot, váratlan eseményeket, szomorúságot és mérhetetlen boldogságot tartogatott a számomra, melyek teljesen megváltoztatták az életemet. Tisztán emlékszem ezekre a napokra.
Hisz’ hogyan is felejthetném el, mikor megláttam bátyáimat félreérthetetlen helyzetben, tudomást szerezve szerelmükről. Vagy azt a nyár eleji incidenses medencés bulit, ahol Georg karjaiban találtam menedéket, megpecsételve ezzel életemet. És a költözés pillanatait, mellyel önálló életet kezdve búcsút intettem csodaszép lakhelyemnek. Az idő kerekei szépen komótosan forogtak, nap nap utánt követve és íme, azóta eljegyeztek és egy csöppséget hordok a szívem alatt…
A srácok pihenőnapot kaptak Davidtől, így már péntek délután elindulhattunk Berlinbe, hogy a hétvégét anyuéknál töltsük. Gordon szokás szerint még ilyenkor is sokáig dolgozott. Tekintettel a jó időre és, hogy kell egy kis mozgás arra döntöttem meglátogatom, ami a fiúknak nem igazán tetszett, mondván, hogy a paparazzik kiszúrnak. Anyu szerencsére segítségemre sietett és meggyőzte őket.
Hamar odaértem a pár saroknyira lévő iskolába, ami ismét mosolyt csalt az arcomra. Céltudatosan indultam a folyosó végén lévő irodába, amit üresen találtam, de szerencsére összefutottam a folyosón Peterrel, apu segéd tanárjával.
- Szervusz Peter. Miújság?
- Semmi különös, mára végeztem. Hát te? Hülye kérdés, Gordonhoz jöttél. A 3-as teremben tart órát. – mosolygott kedvesen.
- Köszönöm. – biccentett majd távozott. A 3-as teremhez érve belestem az üvegajtón. Gordon egy tucat gyerek társaságában vígan beszélgetett. Halkan bekopogtam mire az ajtó felé szegezte tekintetét majd széles mosoly kíséretében intett, hogy menjek be. Helyet foglalva Gordon asztalánál figyeltem az óra hátralévő részét. Gordon fantasztikus tanár. Kedves, megértő és meglehetősen türelmes a gyerekekkel, akik odáig vannak érte. Látni a csillogást a szemükben, ahogy csüngnek apu minden szaván és hangosan felkacagnak egy egy elsütött poén után igazán megmelengette a szívemet. Biztos vagyok benne, hogy mindezt Gordon is tudja és boldog. Hogy is ne lenne boldog, mikor egy régi nagy álma valósult meg mikor megnyithatta az iskoláját. Sokat mesélt erről a helyről. Gyerekkorában is zeneiskolaként működött, - akkor szeretett bele igazán – de az évek során nagyon elhanyagolták és bezárták. Egy ideig üresen állt és ekkor béreltek ki egy kis helységet, hogy az akkori bandájukkal tudjanak hol próbálni. Ez lett apu mai irodájának helye.
Bármennyire is jól éreztem magam az iskola falai között, sötétedésig haza szerettem volna érni, így elköszöntem és távoztam.
Gondolataimba merülve haladtam végig utcánkon, mikor valaki a nevem kezdte kiáltozni.
- Eva! – szaladt oda hozzám kedves ismerősöm.
- Ah, szia Angelika. – erőltettem egy mosolyt az arcomra. Amint megpillantottam a házuk előtt parkoló tűzpiros Audit újabb felkavaró érzések öntöttek el. Vagy ez csak a várandóságom miatt van? Nem hinném.
Talán egy negyedórája beszélgethettünk, amikor hírtelen kinyílt házuk ajtaja és egy 30-as éveiben járó magas, csinos, hosszú barnahajú nő lépett ki.
- Angelika rögtön kész a vacsora. – kiáltott oda, majd bement.
- Remek. Nincs kedved bejönni? Vacsizhatnál velünk.
- Nem köszönöm, nem szeretnék zavarni. Különben is már biztosan várnak engem is. – próbáltam finoman visszautasítani a meghívást, de nem hagyta annyiban.
- Dehogyis zavarsz, egy órácskát meg még csak kibírnak nélküled. Kérlek.
- Hát nem is tudom…
- Légyszi, légyszi… - kérlelt. Megadóan sóhajtottam egyet és már előre láttam, hogy ebből nem sok jó fog kisülni.
- Ma este apa főz, isteni lesz, majd meglátod. – azzal már húzott is befelé.
- Anyaa, apaa – kiáltotta el magát amint beértünk a házba, ahol kellemes meleg fogadott minket.
- Mi az kicsim? – lépett elő a konyhából a férfi és éreztem egyre gyorsabban ver a szívem.
- Szeretném bemutatni neked Evat. A nyáron ismerkedtünk meg.
- Nagyon örülök Eva, én Jörg vagyok. – nyújtott kezet.
- Örvendek. – fogtam vele kezet – Eva, Eva Kaulitz. – néztem egyenesen az enyémhez hasonló mélybarna szemeibe.

Folyt. köv.

Várom a véleményeket! ^^

2011. december 6., kedd

Életem az ikrek húgaként - 57. rész

Sziasztok drága olvasóim!
Amint látjátok újra itt és végre az Életem az ikrek húgaként folytatásával.
Egy kis emlékeztető, hogy mi is történt az előző részekben: A történet újabb ominózus pontjához ért, mikor Évi ismét találkozott Angelikaval és ismerős vonásokat vélt felfedezni a lány édesapjába, aki az ő gyerekkora óta nem viszont nem látott apja. A nagy érzelmi kavalkád közepette pedig Georg megkérte Évi kezét és íme itt a folytatás!
Jó olvasást! ^^

Életem az ikrek húgaként

57. rész – „Ezt látnotok kell!”


„Hozzám jössz feleségül?” – visszhangzott fülemben kérdése. Leírhatatlan érzés uralkodott el rajtam abban a pillanatban. Szívem hevesen dobogott, torkom kiszáradt könnyeim pedig csordogáló patakként folytak végig arcomon, úgy éreztem álmodok. Puha kezeivel letörölte újra és újra legördülő könnyeimet. Remegő kezeimmel keze után nyúltam és végigsimítottam azon, mire mosolygó tekintetét ismét rám emelte.
- Igen. – válaszoltam és tisztán éreztem miként szíve hatalmasat dobbant. Azonnal ajkaimra tapadt és úgy csókolt meg, mint még talán eddig sohasem. Puha ajkainak érintése lágy volt még is érzelem dús.
Ajkaink hosszú percek elteltével is csak nehezen váltak el egymástól.
Remegő kezekkel zsebébe nyúlt és egy apró, vörös dobozkát vett elő. Amint felnyitotta a fedelét kivette belőle a kis karikagyűrűt, majd felhúzta az újamra és megpuszilta kezemet. Mosolyogva ült vissza a kanapéra és ismét karjai közzé zárt. Csak néztem az ujjamat díszítő gyűrűt, és még mindig alig hittem el, hogy mind ez velem történik.

Az falióra már megütötte a három órát, de ezt a boldogságot muszáj, vagyok megosztani. Az üvegasztalon pihenő telefonomért nyúltam.
Bill félálomban, kissé ügyetlenül tapogatózott éjjeliszekrényén rezgő telefonja után, mire a mellette békésen szuszogó bátyja is nyitogatni kezdte fáradt szemeit.
- Ki lehet az ilyen későn? – kattintotta fel hunyorogva az éjjeli lámpát.
- Fogalmam sincs, biztos az a barom Andreas megint berúgott és persze neki is pont ilyenkor jutottunk az eszébe. – motyogta Bill és végre megtalálta a készüléket. Megdörzsölte szemeit és olvasni kezdte a kijelzőn lévő nevet.
- Évi az. – mondta meglepetten, mire Tom is felült ágyában. Bill megnyitotta az üzenetet és némán nézegette tartalmát, majd széles mosoly húzódott arcára.
- Mi az? – kérdezte Tom, mire Bill felé fordította telefonját.
- Azt a…!
- Szóljuk anyuéknak. – ugrott ki már is az ágyból Bill és kettesével lépkedve a lépcsőn, igyekezett anyáék szobája felé.
- Anya, anya … Gordon keljetek fel. – szólongatta őket, mihelyst benyitott a szobába.
- Mi az Bill? – szólt dörmögve Gordon.
- Mi a baj Bill? – ébredezett Simone is.
- Ezt látnotok kell! – szólalt meg Tom az ajtóban állva.
- Ezt most küldte Évi. – mondta Bill és átnyújtotta a telefont anyunak, aki hirtelen szóhoz sem jutva nézegette a képernyőn megjelenő képet.



Pár perc elteltével már is megcsörrent a telefonom és egy hosszú beszélgetés vette kezdetét.
A hosszú, ám életem legszebb éjszakája után meglehetősen fáradtan, de annál boldogabban nyitottam fel pilláim –immáron vőlegényem gyengéd simogatására.
- Jó reggelt szépségem! – lehelt egy gyöngéd csókot ajkaimra.
- Inkább felséges reggelt! – vigyorogtam rá, mire ő szorosan magához vont ügyelve rá, hogy véletlenül se nyomja meg gömbölyű pocakomat. Ujjaimmal végigsimítottam arcvonalán, miközben smaragdzöld íriszeiben merültem el, majd pillantásom telt ajkaira vetettem, tenyeremet pedig meztelen mellkasán pihentettem meg. Bőre selymes és meglehetősen meleg volt, mintha lázas lenne. Éreztem egyre hevesen dobogó szívét, azt, hogy epekedik egy újabb csókért. Felkúsztam hát arcához és ajkaira tapadtam…

Másnap a stúdióban:

- Lám lám, kit látnak szemeim. – kurjantott fel hírtelen Gustav a dobok mögött ülve, mikor megpillantotta az éppen érkező Georgot.
- Héé, sóóóógor, szevasz. – üdvözölte Tom is fennhangon és igyekezett nem elnevetni magát, ami többé- kevésbé sikerült is.
- Sziasztok. – rázott kezet a srácokkal majd ledobta kabátját az egyik székre és elfoglalta helyét a többiek között.

A próba szünetében az előcsarnokban ücsörögve beszélgettek egy gőzölgő kávé kíséretében.
- Jól meggondoltak? Végleg el akarod kötelezni magad? – érdeklődött Gustav.
- Igen. Biztos vagyok benne, hogy ő az igazi és semmire sem vágyom jobban, mint egy szerető családra.
- Hát öregem nagyon bátor vagy! – tette hozzá Tom, aki úgy tűnt eddig nem is figyelt az elhangzottakra, annyira elmerült saját gondolataimba.
- Én biztos vagyok benne, hogy helyesen döntöttél és örülök neki, hogy ilyen jól megvagytok. Azt hiszem nálad jobbat nem is tudnék elképzelni a húgom mellé.
- Kösz Bill. – mosolyodott el a gitáros.
- Akkor nincs is más hátra, mint… üdv a családban Georg! – emelte fel kávésbögréjét, széles vigyorral az arcán Tom és koccintott a többiekkel.
- Hé, srácok merre vagytok? – hallatszott a közelből Benjamin hangja.
- Megyünk… - jött az egyhangú válasz.

Folyt. köv.

Továbbra is várom véleményeiteket! ^^

2011. november 17., csütörtök

Come pain, come hurt, see the halo

Néha elég egy óvatlan pillanat és már bekövetkezett a baj.
Nem számítasz rá, a Gonosz még is ott lapul a sötétség legmélyén és hatalmas villódzó szemeit meresztgeti, hogy a legváratlanabb pillanatban, semmit sem figyelembe véve csaphasson le ártatlan áldozatára.
Szembesülni a Gonosszal a legrettenetesebb rémálom. Sarokba szorít és félelemben tart. Csak egy néma sikoly, az egyre záporozó könnyek és a remény, az éltető remény marad.
Halálfélelem járja át az egész tested, félsz, mint talán eddig még soha.
Szemébe nézni, s reményt adni egy kétségbe esett, megtört személynek - holott magad is annyira félsz, de próbálsz erősnek látszani - a másik félben is reményt gyújthat.
Küzdeni kell a Gonosszal és végül sárba tiporni!
Mert jöhet bármi egy szempillantás alatt, de a hit és a remény mindig, örökre ott marad!

2011. november 6., vasárnap

Novella: Hallgass a szívedre

Sziasztok!
Igen, jól látjátok újra itt!
Nem a sztori folytatását hoztam hanem egy novellát, amihez az elmúlt napok adott ihletet. Nem épp hosszú, de szívből jött. Remélem elnyeri majd tetszéseteket.
Jó olvasást!

Hallgass a szívedre

Szerző: Eva Kaulitz
Kategória: twincest
Korhatár: 12
Szereplők: Bill Kaulitz, Tom Kaulitz,
Műfaj: romantika
Fő párosítás: Bill/Tom
Mellékpárosítás: -
Figyelmeztetés: szereplő halála
Befejezett: Igen


Szomorú fűzek alatt sétáltam- melyek ágai a lágy szellőtől gyengéden simítják a rozsdabarna színben pompázó avart- miközben a temető csendjében bolyongtam.
Mily’ sok díszes kőborulat, ami most körbevesz, mely annyi sok embert zár sötét, nedves burkába. Számtalan név díszeleg kecses betűkkel a kemény kőtáblába vésve. Van ki ismerős, ki jó barát és van aki csak egy idegen, még is van valami közös bennük, egy sötét kegyetlen gyilkos kapocs, mely örökre összeköti őket, a halál.
A temető csendjét halkan töri meg az érkező emberek halk suttogása. Csak elnézem őket, miként helyezik el illatos virágaikat, temérdek koszorúikat.  
Elérve sírját vázába helyeztem kedvenc virágait. Végigsimítva a sírbolton, egy könny csordult végig arcomon, mit még számtalan másik követett.
Gyenge vagyok. Már megint megtörtem. Képtelen vagyok erős maradni. A hiánya fölemészt. Mióta elment üres lett az életem és értéktelen. Elzárkózva a külvilágtól éltem életem unalmas napjait.

- Oh drága Bihll… - záporoztak tovább könnyeim.

~ Egészen eddig, minden nap csak ő járt a fejemben. Egy idő után ez a fájdalom eltűnik majd? Annyira szerettelek, és én is meg voltam áldva a szerelmeddel… Még is elmentél, és ha most elfelejtenélek… az nem árulás volna? Ha most még is valaki mást választanék, az nem azt jelentené, hogy mindezt félredobom? Hogy ezzel elárultam Őt? A halottak nem térnek vissza!
El kell felejtened… még túl fiatal vagy. Felejtsd el őt és élj teljes életet. Ő érte is.
Ha eltudnám felejteni, boldog lehetnék? Megtalálhatom a saját boldogságom? …
Egyszer képes leszel majd megbocsájtani nekem... ? ~

Időközben észre sem vettem, hogy besötétedett. A sötét, kísérteties temető most felvirágozva millió kis villódzó fényével pompázik. Meggyújtottam én is a hatalmas fehér gyertyát és csak álltam ott. Csak álltam ott, bámultam a fényes lángba, mely fürge táncot járt a lágy szellő simogatására és melyben gyönyörű mosolygós arcát véltem felfedezni.
Szívem hatalmasat dobbant, szemem elhomályosult a mardosó könnyektől és úgy éreztem rögvest megnyílik a föld alattam.
Egy újabb könnycsepp- mely már a végső- drágagyöngyként gurult végig sírján.

- Bocsáss meg! – suttogtam halkan.


Nem maradt más ott csak a visszhangom, a fürge táncot járó lobogó láng és a búgó szél.



Vége

Nagyon várom a véleményeiteket! *-*

2011. október 1., szombat

Kis idő

Sziasztok drága olvasóim (ha még vagytok)!

Nem hittem volna, hogy ez be fog következni, de úgy látszik még is.
Tudom, sokótok várja már az új részt, de még egy kis türelmet kérek tőletek. Már nyár eleje óta érzem, hogy valami nincs rendben. Azt hiszem most jött el az a pillanat, ahol egy rövidke filmszakadás következik. Valami megváltozott, ami jelenleg gátol az írásban. Félre értés ne essék, nem zár be a blog és szünetet sem tartok, csak kell egy kis idő, talán pár nap is elég, hogy összeszedjem magam és hozhassam a folytatást. Mostanában összejött sok minden és a suli is teljesen lefoglal, alig van szabadidőm.
Ennek ellenére igyekszem minél hamarabb hozni a folytatást, hogy végre megtudhassátok miért is bukkant fel Jörg ilyen hirtelen.
Addig, míg készül az új rész: megújult a másik oldalam. Akit érdekel, katt az oldalt lévő linkre és nézelődjön.
Megértéseteket köszönöm.

2011. szeptember 9., péntek

Díj *-*

Sziasztok drága olvasóim!

Tudom régen jelentkeztem, de az iskola és a tanulás sajnos kitölti az időm nagy részét. Részt sajnos még nem tudtam hozni, de hamarosan azzal is jelentkezem. Most viszont nagy meglepetés ért. Újabb díjat kaptam, amit ezentúl is szeretnék megköszönni Dijjámnak!! Továbbá Annette-nek, Angelnek és Mollynak, hogy visszaküldték nekem!

Visszamenőleg megkapjátok a másikon az elmaradt frisseket, sajnos arra sem volt időm még :S



Nos 7 dolgot kell mondanom magamról...
1. Nagyon szeretem a családom, és azt a kevéske barátomat, akik nélkül már elképzelhetetlen lenne az életem.
2. A nyáron jobban megismertem, egy számomra nagyon kedves és tisztelt személyt, akinek nagyon sokat köszönhetek.
3. Imádom a német zenéket, minden mennyiségben.
4. Zenében nem vagyok túl válogatós, ez abban is megmutatkozik, hogy egymástól teljesen távol álló zenéket is hallgatok :P
5. Imádok írni, ez rendszerint sokat segít és abszolút kikapcsol, de úgy érzem még rengeteget kell fejlődnöm
6. Szeretem a nyarat és napsütést, de emellett az esőt is
és végül 7. TH és TWC forever :P

És akiknek küldeném:
* Angel
* Molly
* Meloddy
* Alisa
* Lea
* Annette
* és Nessi, mert fantasztikus írók és megérdemlik!

2011. szeptember 1., csütörtök

Kritikák és egyéb

Sziasztok!

Az elmúlt pár napban azt vettem észre, hogy sokan tévedésben vannak a bloggal illetően. Elsősorban azzal, hogy ez nem egy tipikus TWC-s blog, mert hetero sztorikat is tartalmaz és a következő folytatásos is annak ígérkezik. Tehát azok is találnak kedvükre olvasni valót, akik a TWC-t nem igazán kedvelik.
A másik dolog pedig, hogy sokan tévesen ítélik el a TWC-t, mert nincsenek tisztában a szó jelentésével. Persze, én is tisztában vagyok vele, hogy ez a dolog elég fura és egyesek számára undorító is lehet, de ha jobban elmélyülnétek a történetekben és nem ítélnétek el egyből, rájönnétek, hogy ez nem csupán a testiségről szól. Vannak benne olyan részek, mert része a TWC-nek, de számomra és szerintem a legtöbb író számára nem ez a főbb mondanivalója egy TWC-s történetnek.
Számomra példaértékű az ikrek egymás iránti szeretete, kitartása és féltése. Ők nem csak szimplán testvérek, hanem nagyon jó barátok. A világban sokan kívánhatnak maguknak olyan testvért vagy barátot, mint amilyenek ők, feltéve, hogy veszik a fáradtságot és külső megítélések helyett próbálják megérteni és megismerni őket.
Személy szerint ezt a kettejük között lévő szoros köteléket, mérhetetlen szeretetet szeretném kifejezni és TWC-s történetekben, nem pedig a testiség, szexualitás és egyéb ilyen dolog előtérbe helyezése.
Nem szeretnék senkit sem megbántani, mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy mit szeret és mit nem. Csak szerettem volna ezt elmondani.
Továbbá szeretném megköszönni, a kedves e-mail küldőnek, hogy kulturáltan, mindenféle mocskolódások nélkül tette fel kérdéseit. Remélem ez által ő is választ kapott mindenre, ha további kérdésed van írj nyugodtan. Sajnos kevés ilyen ember van.

Az előző résznél véltem felfedezni egy kisebb vitát.
Természetesen minden nemű építő kritikát -akár negatív, akár pozitív- szívesen fogadok, hiszen ebből tanul az ember. Tisztában vagyok vele, hogy nem tetszett mindenkinek minden rész. Az egyetlen probléma az, hogy sokan olvassátok az oldalt, mégis mindig ugyan az a pár ember ír kommentet aminek nagyon örülök és hálás vagyok érte, mert rettentő sokat jelent. Szeretném megkérni az olvasóimat, hogy pár szóban mondjátok el a véleményeiteket, hozzáfűzni valótokat a történetekhez. Akár e-mailben is szívesen fogadom őket. Ha elolvassátok a blog bevezetőjét (fejléc alatt megtalálható)akkor láthatjátok, hogy ötleteket is várok novellákhoz illetve ha írtok valamit a Tokio Hotellel kapcsolatban és szeretnétek én szívesen felteszem azt is.
A "névtelen" kommentelőnek csak annyit üzennék, hogy örülök, hogy írt, de legközelebb fejtse ki pontosabban mit is gondol, mi a véleménye. Akkor talán kitudnánk küszöbölni az ilyesmit.

Tudom, hogy valamennyien túl nyálasnak érzitek a részt. Ezzel csak azt szerettem volna elérni, hogy Georg szemszögéből is lássátok az elmúlt időszakot, hogy mit is érzet a kezdetekor és most. Elég sok változás következett be az ő életében is ezért úgy gondoltam szívesen olvassátok majd az ő vélekedését is.
Reagálva néhány kommentre... nem hiszem, hogy elképzelhetetlen lenne, hogy bárkinek is ilyet mondana. Billhez hasonlóan ő is romantikus típus és szerintem simán belefér, ha elmondja valakinek mennyire szereti. Ez kölcsönösen jó mindkét fél számára, ha megoszthatjuk az érzéseinket a másikkal.
Persze, mindenkinek van egy elképzelése a tagokról, hogy milyen is lehet a való életben és lehet valakinek ez már nem fér bele. Ez így van rendjén. Azt viszont enyhén túlzásnak érzem, hogy az egész történet "taknyos-könnyes-nyálas lovestory" lenne. De ez is egy vélemény és elfogadom :)
A baba mozgásával az idő múlását szerettem volna jelezni és valamilyen szinten az együtt léttel kapcsolatban is ha még emlékeztek arra, mi volt a szülő háznál pár résszel ez előtt megértitek.

Sokan izgultok már, hogy mi lesz Jörggel. Megnyugtatok mindenkit, a következő részben már újra jelen lesz és kibontakozik ez a szál is. :)

Köszönöm, hogy elolvastátok és remélem tisztázni tudtam pár dolgot.
Rész holnap vagy szombaton.

2011. augusztus 30., kedd

Életem az ikrek húgaként - 56. rész

Sziasztok drágáim!
Meghoztam a következő részt, ami egy újabb fordulatot hoz Évi és Georg valamint Tokio Hotel életében. Talán kicsit csöpögős, de ezt így akartam. Azt hiszem könnyű lesz átérezni és értelmezni az eddigieket Georg szemszögéből is. Na de inkább jó olvasást!

Életem az ikrek húgaként

56. rész – „ Sosem fogom elfelejteni”

Csókjai szenvedélyesről egyre forróbbá és hevesebbé váltak, felkeltve bennem is a vágyat. Többet akartam, többet és többet. Érezni akartam. Újabb csókért epekedve fontam körbe kezeim nyaka körül. Körmeimet végighúzva tarkóján túrtam bele hajába. Vágytam rá. Minden porcikám érintéséért kiáltott.
Mintha olvasna gondolataimban, húzott az ágy felé és végigdöntött rajta. Szívem egyre hevesebben vert amint megéreztem puha kezeit a vékony anyag alá csúszni. Ujjait végighúzta hasamon miközben nyakamba csókolt. Nedves puszijai áttértek kulcscsontomra. Fogai segítségével vállamról lehúzta toppom pántját, majd megfosztva teljesen felsőmtől melltartóm után kapott, amit hamar ki is kapcsolt. Csípőm közzé fúrta magát úgy csókolta végig meztelen dekoltázsomon.
Kínzóan édes kényeztetésével az őrületbe kergetett. Már nem bírtam sokáig, a végsőkig kínzott ám a beteljesülés kapujához érve megtorpant. Huncut mosollyal az arcán nézett végig rajtam. Felhevült testem szinte remegve kiáltott a beteljesülés után, még is úgy éreztem elfogyott minden erőm. Mellkasom szaporán járt fel s alá, szívem örülten dobogott.
Összeszedve megmaradt erőmet nyitottam fel pilláim. Meztelen felsőtestével találtam szembe magam. A látványtól halkan felsóhajtottam, amit meghallhatott, mert elhangzott mondatára teljesen elvörösödtem. Ismét ajkaimra tapadva finoman húzott magára és száguldtunk a testünket árjáró bizsergés mámorában.
A nappaliban ültem köntösömbe burkolózva, magazint lapozgatva egy csésze tea társaságában. Hallottam amint ő is kilép a fürdőből és a szobába igyekszik pár perc elteltével pedig a lépcsőn igyekszik lefele.
- Mit olvasol? – kérdezte letelepedve mellém.
- Csak egy magazint. – pillantottam rá és az újságot az üvegasztalra dobtam. Éppen egy pusziért hajoltam volna, amikor a kicsi ismét rugdosni kezdett. Mosolyogva simítottam végig hasamon, mire egy apró pici rúgást kaptam válaszul. Georg is közelebb kúszott, karjaiba vont és hasamra tapasztotta tenyerét.
Nevetgélve ültünk a kanapén egymás karjaiban visszaemlékezve a nyári élményekre. Rövidke csend ült közénk, amit élveztem. Nem volt szükség szavakra, néha elég csupán a másik puszta jelenléte, közelsége. Imádtam az ilyen pillanatokat, amikor a szavak mellett ott vannak a tettek. Felemelő érzés.
A pár perces csendet Georg még is megtörte. Éreztem már egy ideje, hogy mondani szeretne valamit, csak talán nem találta a megfelelő szavakat. Mocorogni kezdett majd kibújt mögülem.
- Azt hiszem… ez a megfelelő pillanat, hogy elmondjak neked valamit. – félve pillantottam fel rá, komolynak tűnt és látszott rajta, hogy már nagyon szeretné elmondani ezért felültem vele szembe.
- Hallgatlak. – megköszörülte a torkát és belekezdett.
- Tudod… amikor megismertelek – sóhajtott egy nagyot – nem sok mindent tudtam rólad, igazán nagyon nem is beszéltünk. Pár elteltével ez megváltozott és nagyon jó barátok lettünk. Annyira jól esett, hogy számíthattam rád és mindig velem voltál. Szükségem volt rád már – akkor is-… nagyon is, még ha ezt ki sem mutattam. Volt, hogy csak te értettél meg és nem kellett felesleges köröket futnom a magyarázgatással, csak mellettem voltál és fogtad a kezem. Aztán… ez a nyár. Ez a nyár mindent megváltoztatott, teljesen felfordult az életem. Azt a juniusi bulit nálatok sosem fogom elfelejteni. Csak akkor jöttem rá, hogy már régóta másképpen tekintek rád, mint egy barátra. Sokkal többet jelentettél nekem.
Ha megláttalak furcsa érzés kerített hatalmába és a közeledben kellett lennem. Aznap este még is összeszorult a szívem, mikor megláttam meggyötört arcodat. Azonnal tudtam, hogy baj van és úgy éreztem, végre eljött az én időm, hogy viszonozhassam mindazt, amit tőled kaptam. Szükséged volt rám, hogy kiöntsd a szíved, ahogyan én is tettem számtalanszor. Jó érzés öntött el, hogy megnyíltál előttem és megbíztál bennem. Örültem, még is szomorú voltam, hogy így kellett látnom téged. Nem azt érdemelted… a sok keserűséget és bánatot. Nem a megvetést és a magányt. Nem is gondolkodtam igazán csak a szívemre hallgattam, ami azt súgta, hogy én képes lennék boldoggá tenni téged. Hogy újra mosolygó arcod ragyogja be az egész napom, hogy hangod csengése visszhangozzon fülemben. Úgy éreztem meg kell tennem azt pár bátortalan lépést. Bevallom őszintén, akkor féltem életemben először egy nőtől. – nevetett fel kínosan, én pedig nem bírtam tovább. Könnyeim egymás után folytak végig arcomon. – Nem a visszautasítástól, hanem attól, hogy úgy érzed, csak kihasználom az alkalmat és ellöksz majd magadtól teljesen. Leírhatatlan érzés volt megérinteni ajkaidat és érezni a viszonzást. Találkozásaink alkalmával mindig az egekig emeltél akár egyetlen mosolyoddal is. – letérdelt megfogva kezeimet. – Egyszerűen elbűvöl, magával ragad mindened: csillogó szemeid, édes mosolyod, csilingelő nevetésed… mézédes csókod és egyetlen érintésed. Felfoghatatlan, hogy itt vagy velem, hisz oly’ régóta vágytam már rád. Néha el sem hiszem mindezt, hogy itt vagy nekem te és a kisfiúnk a pocakodban. Reggelente félve nyitom ki szemeim, hogy nehogy csak álom legyen mindez, aztán oldalra fordulok, és ott szuszogsz édesen mellettem. Ilyenkor érzem igazán szerencsének magam, mert vagy nekem. Azt akarom, hogy mindig így ébredhessek, hogy hálát adhassak az égnek, megköszönve mindent. Azt akarom, hogy örökre így legyen, hogy had szeresselek egy életen át. – mély levegőt vett majd tovább folytatta én pedig úgy zokogtam, hogy féltem nem hallom majd meg halk szavait. – Mindezek után szeretném teljesen összekötni az életem és megosztani veled mindent. Csak… - szipogta már ő is- csak annyit szeretnék kérdezni: Hozzám jössz feleségül?


Folyt. köv.

Megérdemlek egy kis véleményt? *-*

2011. augusztus 26., péntek

Életem az ikrek húgaként - 55. rész

Sziasztok!
Igen, jól látjátok itt az új rész és új fejléckép. :D
Talán meglepetést okoz majd ez a rész, mert esetleg nem ezt vártátok, de mindennek meg van a következménye ugyebár.
Jó olvasást!

Életem az ikrek húgaként

55. rész – Felnőttként is gyerek

A nap sápadtabban süt, mint ez elmúlt hetekben. Az éjszakák hűvösebbek a csípős szél miatt. Madarak ezrei szárnyalnak a magasban, hosszú útra készülődvén. A lombok lassan rozsda színbe burkolóznak, hogy elhullajtva leveleiket majd ők is nyugovóra térjenek.
Beköszöntött az ősz.
Kislánykoromban sohasem szerettem ezt az évszakot. A nyári pezsgés olyankor megszűnt a hatalmas városban, minden elcsendesedett ezzel is érzékeltetve az egyre inkább közeledő hideg, zord telet.
Mára már másként látom mindezt. Kifejezetten vártam az ősz varázslatos beköszöntését. Esténként sétálni a lehullott barnaszínbe öltözött falevelek között a parkban, figyelni a játszótéren még mindig vidáman szaladgáló gyerekeket. Lehunyt szemekkel élvezni a nap sugarainak gyengéd kényeztetését vagy csak egy hűvös esős napon az ablakból figyelni a kósza esőcseppek halk kopogását az ablakon.
Az ősz bezár maga mögött és egyben ki is nyit egy kaput előttünk, amit átlépve számtalan élmény, meglepetés, rejtély tárul elénk. Bármi megtörténtet veled, hiszen nem tudhatod, mit hoz a holnap számodra és ettől olyan izgalmas az egész. A meglepetésekkel teli nyár után kíváncsian vártam az ősz eljövetelét, szembesülni vele mit is tartogat számomra.

- Hogy tetszik? – kérdezte átkarolva derekam Georg, mikor befejezte a gyerekszoba festését.
- Nagyon szép lett! Ügyes vagy szívem. – adtam egy apró csókot szájára.
- Remélem neked is tetszeni fog majd. – hajolt a hasamhoz és mosolyogva beszélt a kicsihez.
- Bizto… - akadt el a szavam hírtelen.
- Mi a baj? – kérdezte rémülten Georg, mire csak megráztam a fejem és a keze után kaptam, amit aztán a hasamra helyeztem. Néhány másodperc elteltével már ő is érezte. Széles mosoly húzódott arcára. – Megint rúgott egyet… és megint. – tapogatta gömbölyű pocokom. Leírhatatlan boldogság öntötte el egész lényem, ahogy figyeltem őt. Szemei csillogása, őszinte mosolya és gyengéd érintései biztonságot, nyugalmat és mérhetetlen szeretetett sugárzott.
- Azt hiszem ő is elégedett vele. – kuncogtam miközben karjaiba zárt. Szorosan bújtam hozzá, érezni akartam a közelségét. Tudatni akartam vele szükségem van rá. Smaragdzöld íriszei ragyogására, telt ajkainak érintésére, izmos, védelmet nyújtó kezeire, hatalmas szívére.
Percekig öleltük egymást, felesleges volt bármit is mondanunk. Kissé elhajolt tőlem, – kibontakozva ezzel az ölelésből - hogy szemeimbe tudjon nézni. Nem szólt semmit csak nézett. Egészen elpirultam fürkésző tekintete révén, mikor ajkaimhoz hajolt és finom csókot lehet rá. Éreztem, hogy a végén elmosolyodik.
- Mi az? – kérdeztem miután ismét csak mosolyogva tekintett rám.
- Van valami az arcodon.
- Hol? – töröltem meg az arcom, mire kaján vigyor terült el arcán.
- Itt. – hajolt arcomhoz és egy hatalmas puszit nyomott rám, miközben magához húzott. Újabb puszit kaptam immáron arcélemre, majd áttért a nyakamra és finoman beleharapott a fülembe. Önkéntelenül is felsóhajtottam ezen cselekvésére.
- Most.. most, hogy így mondod neked is mintha lenne valami az arcodon. – hajoltam el tőle és úgy tettem mintha azt a bizonyos dolgot kémlelném az arcán.
- Hol? – kérdezte.
- Itt. – fogtam az ecsetet és egy csíkot húztam az orrára, majd mielőtt reagálhatott volna valamit nevetve kisiettem a szobából.
- Na ezért még számolunk. – hallottam, ahogy nevetve jön ki a szobából és keresésemre indul. - Hova bújtál? Úgy is megtalállak! .... Ne akard, hogy megcsikizzelek. – lépett be a hálószobába én pedig nem bírtam visszatartani a nevetést. – Szóval idebújtál. – csukta be a szobaajtót, ami mögött eddig rejtőzködtem. Próbáltam elslisszanni mellette, de nem sikerült. Megfogta a karom és a finoman a falnak tolt és ajkaimnak esett.
Csókjai szenvedélyesről egyre forróbbá és hevesebbé váltak, felkeltve bennem is a vágyat. Többet akartam, többet és többet. Érezni akartam. Újabb csókért epekedve fontam körbe kezeim nyaka körül. Körmeimet végighúzva tarkóján túrtam bele hajába. Vágytam rá. Minden porcikám érintéséért kiáltott.

Folyt köv.

A véleményeitekre még mindig kíváncsi vagyok. ^^

2011. augusztus 18., csütörtök

Életem az ikrek húgaként - 54. rész

Sziasztok!
Huh, hát régen jelentkeztem, tudom. Ennek pedig az az egyetlen oka van, hogy nem úgy ment az írás, ahogy szerettem volna. Mostanában sajnos ez elég gyakori a blogosok körében. Sikerült összeszednem magam és hozni nektek a folytatást. Azt hiszem a cím elárul egy két dolgot a rész kapcsán.
Továbbá szeretném megköszönni, annak az egyetlen egy személynek, aki érdeklődött mivoltam felől. Igazán jól esett! :)
Valamint köszönöm, hogy a több mint 40 ezres látogatást :)
Na de jó olvasást!

Életem az ikrek húgaként

54. rész – „Mégh még még… még egy kicsit kérlekh!”

Nos igen, a családi hangulat szerte foszlott, mikor apu újra szóba került. Képtelenek voltunk elmesélni a történteket, ami mindannyiunk számára - de legfőképpen nekünk - felkavaró volt. Legnagyobb meglepetésként még is Gordon kijelentése ért, miszerint korábban már látta Jörgöt a városban.
Felmerült a kérdés mindenkiben, vajon mit keres itt ennyi év után? Mit akarhat? Csak a véletlen játéka, hogy a szomszédos házba költözött? Angelika tényleg a lánya lenne? Mi történhetett vele eddig…?
- Mit gondolsz? – kérdezte Bill gondolataiban elmerengve bátyát, aki éppen az ágyat igazgatta meg, hogy minél hamarabb birtokba vehessék azt.
- Még is miről? – kérdezett vissza értetlenül.
- Erről az egészről, apáról, az állítólagos húgunkról. – sóhajtott fel és az ágy szélén foglalt helyet.
- Azt, hogy nem érdekel. – vágta rá egyből és ezzel lezártnak tekintette a témát, de Bill nem érte be ennyivel.
- Téged komolyan nem érdekel, hogy mit akar, egyáltalán akar-e valamit. – temette arcát kezeibe.
- Azt azért nem mondanám, de a hazugságaira nem vagyok kíváncsi. Ha akart volna, eddig is megkereshetett volna minket. Miből veszitek, hogy most megváltozott a helyzet? – battyogott lassan öccse mellé és helyet foglalt mellette az ágyon.
- Talán igazad van… nem kellene hiú ábrándokat kergetnünk. – pillantott fel óvatosan bátyja arcára és szemeibe könnyek gyűltek, amitől fényesebben ragyogtak, mint a csillagok.
- Hé ne sírj! – simított ki egy tincset Tom öccse szeméből, majd magához húzta és finoman simogatni kezdte a hátát. – Az nem baj, hogy próbálsz hinni benne, csak félek, hogy csalódás ér, azt pedig nem szeretném. – óvatosan felemelte a fejét, hogy íriszeibe tudjon nézni. – Azt szeretném, ha boldog lennél. Hogy az az őrjítően édes mosoly üljön ki az arcodra, amitől gyorsabban ver a szívem. Hogy a szemeid a boldogságtól csillogjanak, ne a mardosó könnyektől.
- Tohm… - suttogta halkan, nyelve az előtörni készülő könnyeket. Tom ujjaival halványan végigsimított puha ajkain, majd egy apró csókot lehelt meztelen nyakára, mire akaratlanul is felsóhajtott és lehunyta szemeit. Mondani szeretett volna még valamit, de az érzés megbénította. Bátyja érzéki érintései, gyengéd csókjai- mellyel arcát hinti be- apró sóhajokat váltottak ki belőle. Tom finoman hátradönti testvérét az ágyon és combjai közzé fúrva magát hajolt ismét ajkaihoz. Először csak lágy puszikat lehelt rájuk, majd nyelvét végighúzta alsó ajkán, mire azok szétváltak. Nyelvét átdugva öccse szájába, vad táncba kezdtek. Néhány perc múlva levegőért kapkodva hajoltak el egymástól. Homlokaikat egymásnak döntve szívták magukba az éltető oxigént.
- Úgy szeretnélek boldoggá tenni! – suttogta Bill ajkaira és ismét birtokba vette azokat. Billből egy újabb kéjes sóhaj tört fel, megtörve ezzel a szobában nyugvó némaságot. A nedves kis csókok szüntelenül lepték el bársonyos bőrét, miközben bátyja kezei pólója alá tévedtek. Libabőrös lett az érintéstől, amint megérezte a hosszú újakat, amik a mellkasát kezdték kényeztetni. A feszes pólón keresztül jól látszódott a testét elborító izgalomtól megkeményedett mellbimbói- melyek arról tanúskodnak mennyire is élvezi testvére kényeztetését - Tom ezt észre is vette, és még nagyobb késztetést érzett aziránt, hogy boldoggá tegye az alatta halkan nyögdécselő fekete szépséget. Pólója korcáját felhúzva fosztotta meg őt a zavaró anyagtól, amit aztán a szoba túlsó felébe dobott. Kínzó lassúsággal csókolta végig meztelen felsőtestét, eljátszadozva a kemény mellbimbókkal. A benne lévő kis fém karika még izgatottabbá tette huncut kis játékát. Ahogyan keze végigsiklott a törékeny testen, beleütközött egyre csúcsosodó hímtagjába. Nadrágon keresztül megmarkolta, mire Bill csípője megemelkedett az ágyon. Végigsimított rajta párszor miközben nyelvével ágyékát kényeztette. Hamarosan szűknek bizonyult Bill számára az amúgy is passzos farmerja. Mélyeket sóhajtva próbálta vágyát csillapítani, persze sikertelenül. Tom kissé ügyetlenül kapcsolta ki övcsatját – hiszen őt is átjárta a beteljesülés utáni vágy- majd nadrágjától is megszabadította öccsét. Ismét felhajolt ajkaihoz és apró puszit lehelt rájuk. Magát is kihámozva a feleslegessé vált ruhákból, feküdt vissza testvére mellé. Már csak egyetlen zavaró tényező választotta el őket egymástól. Kaján vigyor ült ki Tom arcára, majd lehajolva öccse ágyékához nyelvével végigszántott az igencsak lüktető férfiasságon, majd fogai segítségével lehúzta róla boxerét.
Hangos nyögés tört fel Billből, amint megérezte bátyja ujjait és ajkait érzékeny pontja köré fonódni és a szájában lévő hideg fémkarikát forró bőréhez simulni.
Keze és szája azonos ütemet diktálva járt fel s alá. Bill kéjes nyögései, ahogyan a lepedőt markolászva halkan nevét ismételgeti, még inkább cselekvésre ösztönzi. Mindent meg akar tenni, hogy öccsét boldoggá tegye, de tudja, nem kínozhatja sokáig. Befúrta magát lábai közzé, csípőjét kisé megemelve hatolt belé. Lassú ütemben kezdte mozgatni csípőjét majd gyorsított. Érezte, ahogy egyre jobban a beteljesülés felé sodródik, de türtőztetnie kell magát, hiszen egyszerre szeretné átélni öccsével a mindent elsöprő gyönyört. Lassítva a tempón pihent meg pár pillanatig, amíg egy röpke csókot váltottak, majd csípője ismét ütemes mozgásba kezdett, megőrjítve ezzel Billt.
-Tohm! – sóhajtott rekedtesen- Mégh még még… még egy kicsit kérlekh! – nyögte elhaló hangon. Nem is kellett sokáig várni, a következő lökések meghozták a várva várt gyönyört mindkettejük számára.
Levegőért kapkodva pihentek meg egymás karjaiban.
- Szeretlek! – szólalt meg mosolyogva, csillogó szemekkel néhány perc után Bill, majd szenvedélyes csókban forrtak össze. Abban a csókban pedig benne volt minden: hála, öröm és mérhetetlen szeretet.
Aznap éjjel Tom boldogan szunyta le fáradt szemeit, hiszen sikerült boldoggá tennie azt a személyt, aki számára a legfontosabb.




Folyt. köv.

Pár szónak most is örülnék! :)

2011. augusztus 3., szerda

Tokio Hotel's life - Minden ami Tokio Hotel

Sziasztok!

Befejeztem a másik blogom szerkesztését, így most már naponta lesznek fent friss információk kedvenceinkről. Akadnak érdekes dolgok, így azt hiszem érdemes benéznetek.
A szerkesztés miatt elmaradt híreket is megkapjátok visszamenőleg.
Köszönöm azoknak, akik eddig is benéztek :)
A linket oldalt megtaláljátok, ha érdekel.

Köszönöm a kedves kommenteket a részhez, aki még nem olvasta görgessen lejjebb és már olvashatja is! :)

Életem az ikrek húgaként - 53. rész

Sziasztok drágáim!
Tudom, már rég nem hoztam részt, de egyszerűen nem ment.
Na de most itt a folytatás és remélem tetszeni fog. Hozzám nagyon közel áll ez a rész és csak remélni tudom, hogy elnyeri majd a tetszéseteket.
Jó olvasást!

Életem az ikrek húgaként

53. rész – Emlékek

- Engem aztán nem érdekel, ha ennyi éven keresztül nem volt kíváncsi ránk, én most miért legyek rá. – pufogott Tom. Hát persze, hogy nem vagy kíváncsi rá, miért is érdekelne miért nem keresett fel minket azóta? Mi történhetett vele az elmúlt években? Miért is vagy most ennyire feldúlt és ideges? Igen, biztosan azért, mert nem érdekel. – És különben is nekünk már Gordon az igazi apánk. Ő az, aki sajátjaként szeret mindhármunkat és nevelt fel minket. Gordon az, aki annyi mindent megtett értünk és javarészt neki köszönhetjük azt, akik most vagyunk. Nekünk Gordon az apánk! – adta ki magából az eddig benne felgyülemlő feszültséget, de minden szava igaz volt. Ehhez kétség sem férhet.
- Ha jól hallottam engem emlegettél. – szólalt meg Gordon, a hátunk mögül miután Tom befejezte mondandóját. A kissé mély, ám kellemes, mosolygós hangra azonnal hátra szegeztük tekintetünket, Gordonnal találtuk szembe magunkat, oldalán anyával.
- Öhm…szi..sziasztok. – köszönt Tom kissé zavartan, mire Gordon arcán egy angyali mosoly húzódott végig. – Igazán örülök, hogy így gondolod Tom. – lépett be a nappaliba és arca mosolygósról, komolyabbá vált. – Tudjátok, annak idején tartottam picit tőle, miként fogtok elfogadni nevelő apátokként. Hiszen, itt volt két kamasz fiú és egy pöttöm kis hercegnő, akik az ablakban csüngve figyelték, mikor jön vissza az apjuk. Emlékszem, sokszor a fejemhez vágtátok, – tekintett a fiúk felé- hogy sosem leszek olyan, mint Jörg és nem tudnám őt pótolni, majd dühösen felszaladtatok a szobátokba és nem voltatok hajlandóak szóba állni senkivel. Ilyenkor te mindig odaszaladtál hozzám, és könnyes szemekkel oda súgtad „én azért szeretlek”. – nevetett fel szomorúan, miközben rám tekintett. - El sem tudod képzelni, mennyire boldoggá tett az a pár szó. Na persze, ti nem nagyon emlékezhettek arra az időszakra, de volt sok jó közös élményünk is. Tom mikor megkapta az első gitárját, madarat lehetett volna fogatni vele. Mindig, mindenhova magaddal akartad vinni. Egyik este még az ágyadba is betetted, szépen betakarva. Nem voltál hajlandó csak vele aludni. Billel rengeteget játszottunk Scottyval, a kertben. Már a menhelyen nagyon megszeretted. Évinek meg mindig mesét kellett olvasni lefekvés előtt, amit mindig követeltél tőlem, de örömmel teljesítettem. Milyen régen is volt…- sóhajtott fel, miközben megannyi emlékkép cikázott át a szeme előtt. –… már kész felnőttek vagytok. Két nagyszerű, tehetséges és elismert fiatal férfi és két csodálatos, gyönyörű nő van az életemben. Büszke vagyok rá, hogy ilyen családom lehet. – mosolyodott el, mire és egy könnycsepp gördült végig férfias arcán.
Sosem láttam még sírni. Vajon most boldogság önti el hatalmas szívét - mert igen, neki van a világon a legnagyobb szíve,- vagy újra fájnak a régi sebek, amiket akaratlanul okoztunk neki kiskorunkban. Miként élhette meg a fiúk folytonos szurkálódását, a szembesülést, hogy soha sem lesz olyan, akit eddig teljes odaadással szerettek? Hogy soha nem válhat igazi apává a szemükbe? És az a sok szép pillanat? Azok vajon kárpótolták a fájó dologért? Biztosan.
Elmélyültem a gondolataimban miközben még mindig az arcát figyeltem rezzenéstenül, miként az apró kis cseppek, hogyan hullnak alá szemeiből. Én is bekönnyeztem és már már fojtogattak a kitörni vágyó könnyek. Céljukat elérve buggyantak ki szememből, végigfolyva arcomon, amit Georg puha kezeivel finoman letörölt. Hálás tekintettel pillantottam rá, majd kikelve öléből Gordon felé lépkedtem és átöleltem. Karjait körbefonta rajtam és egy aprócska puszit nyomott a fejem búbjára. Meghitt pillanat volt ez mindenki számára. Azt hiszem nem csak én, de a többiek is meg akarták neki mondani, hogy igaza volt Billéknél - nem olyan, mint Jörg, annál milliószor jobb, mert ő a legeslegjobb apa a világon. - de még sem tudtunk megszólalni. A keletkezett csendet kis idő múlva Tom törte meg.
- Emlékszem, mikor a kertben játszottunk Billel és odajöttél, hogy vigyázzunk Évire, kinyújtottam rád a nyelvem és bokán rúgtalak. De nem haragudtál, csak megborzoltad a hajam és elmentél. Idétlen kiskölyök voltam. – nevetett fel saját magán.
- Erre én is emlékszem. Miután Gordon elment Évi odaszaladt hozzád és meghúzta a hajad, mire te sírni kezdtél és annyira bömböltél, hogy szegény Évi úgy megijedt. – kapcsolódott be a beszélgetésbe Bill is.
- Biztos már akkor is allergiás volt rá, ha valaki piszkálta a haját. – szólt közbe Georg.
- Tom néha gonosz volt Évihez, de Bill annál inkább védelmezte. Sokat mesélt neki és tanította. Elválaszthatatlanok voltak. Délutánokként nem akartál aludni, olyankor is Bill feküdt melléd és azon nyomban elszundítottál. Talán megnyugtatott a közelsége. – mesélte anya.
- Ez a mai napig nem változott. – nevettünk fel Billel.
A délután hátralévő részében újabbnál újabb gyerekkori történetet idéztünk fel. Georg is sokat mesélt magáról, kiskori emlékeiről és az apukájáról, akit szintén régóta nem látott, mert jelenleg külföldön tartózkodik.
Nem is tudom mikor volt utoljára így együtt a család ilyen idilli pillanatban.
Persze a jókedv, az öröm és a kacagás, mint minden boldog pillanat nem tartott sokáig. Szempillantás alatt fagyott a mosoly az arcunk, mikor körforgás szerűen visszatértünk a kiindulási ponthoz, apuhoz. Apa. Milyen különleges szó is ez egy gyerek számára. Talán a legfontosabbak egyike, az élete során. Én, mi, nem ismerjük ugyan az apánkat – hisz hogyan is ismernénk meg valakit kisgyerekként, úgy igazán - de apai szeretetből és gondoskodásból sosem szenvedtünk hiányt, hisz ott volt nekünk mindig az APÁNK, GORDON!

Folyt. köv.

Véleményt kaphatok? *.*

2011. július 21., csütörtök

Életem az ikrek húgaként - 52. rész

Sziasztok drága olvasóim.
Köszönöm a kommenteket, igazán aranyosak vagytok.
Igaz, már javában elmúlt éjfél, így a részt csak ma tudtam hozni, de remélem elnézitek nekem :D
Na de jó olvasást!

Életem az ikrek húgaként

52. rész – Ismerős idegen

Újabb napok teltek el a megszokott rutinban. Anya és Gordon rendszerint dolgoznak, a fiúk az új lemez dalainak felvételén szorgoskodnak, én pedig mindennap zeneiskolába járok.
Az elmúlt pár napban úgy tűnt, minden felmerülő gond megoldódott, de amikor ma délután hazafelé sétáltam a suliból újabb meglepetés fogadott. Gondolataimból egy kedves hang zavart fel.
- Szia, Eva. – nevem hallatán felpillantottam az előttem alig pár méterre álló, mosolygó lányra. Valamikor még nyár elején találkoztunk, amikor a kutyusa elkószált tőle és engem talált meg. Milyen furcsa, hogy akkor pont a zeneiskolába igyekeztem, most meg onnan jöttem haza.
- Szia, Angelika. – köszöntem vissza, mikor mellé értem. – Régen láttalak erre.
- Igen, mert költözködünk. – mutatott a háta mögé, ahol tényleg egy nagy teherautó állt, amiből szorgosan hordták be a bútorokat a házba.
- Hát akkor szomszédok leszünk, pár házzal lentebb lakunk. – Hosszas beszélgetésünk során a figyelmemet a házukhoz bekanyarodó tűzpiros Audi kötötte le, amiből egy 30-as 40-es éveiben járó férfi szállt ki. Óvatosan végigmértem. Magas, elegáns öltözetű, rövid világos barna hajú férfi volt. Ismerősnek tűnt – bár háttal állt nekem- biztos voltam benne, hogy láttam már valahol. A felismerés villámcsapásként ért, amikor tekintetünk összetalálkozott. Arca enyémhez hasonlóan kissé megfeszült és elkomorult. Pár pillanatig még fürkésztük egymást, majd megszakítva a pillantást a kocsi csomagtartójához ment és keresgélni kezdett benne valamit.
- Mond csak… ki az a férfi ott? – mutattam az autó felé. Angelika háta mögé pillantott és egy halvány mosoly húzódott arcára.
- Az édesapám, Jörg. – felelte és újabb villámcsapás ért – ahogy kiejtette száján azt a pár szót - de ez most szíven talált.
- Az édesapád?! – ismételtem meg halkan a hallottakat.
- Igen, talán ismered? – nézett rám kérdőm, én pedig annyira össze voltam zavarodva, hogy hirtelen nem is tudtam reagálni kérdésére.
- Nekem most… most mennem kell. – azzal választ sem várva intettem neki és amilyen gyorsan csak tudtam megtettem azt a pár métert a házunkig.
Fel sem tűnt a ház előtt parkoló 2 autó – ami biztosít róla, hogy a srácok megérkeztek a stúdióból – és hogy az ajtó nyitva van. A konyhába igyekeztem egy pohár vízért, ami remélhetőleg segít majd kicsit lenyugodnom. Gondolataimból csak akkor eszméltem fel, mikor Georg Billel az oldalán megjelentek az ajtóban.
- Szia, szívem. Valami baj van? – fonta körbe karjait derekam körül Georg.
- Évi, minden rendben? – kérdezte aggódva Bill is, mire a többiek is a konyhába értek. Válaszolni még nem volt erőm ezért csak megráztam a fejem majd nappaliba mentem és helyet foglaltam a kanapén.
- Megint a paparazzik? Vagy esetleg valami eszelős fan? Szólok Davidnek, hogy állítsa le őket. – taglalta Tom, de én továbbra is csak a fejem ráztam, majd vettem egy mély levegőt némilegű megnyugvásként és belekezdtem.
- Azt hiszem… azt hiszem találkoztam apuval. – nyögtem ki végül nehezen mert még mindig cikáztak bennem a gondolatok. Egyrészt meg voltam győződve róla, hogy apa az, aki a kocsinál állt. Igaz csak kiskoromban láttam utoljára, de tisztán emlékszek az arcára, ami teljesen olyan volt, mint azé a férfié pár háztömbnyire tőlünk. Másrészt nem értettem, ha tényleg ő az, akkor hogy hogy Angelika nem Kaulitz, hanem Swam.
- Tessék? – jött az egyöntetű kérdés mindenkitől.
- Még is hol? – kérdezte Bill.
- Beszéltél is vele? – folytatta Tom, mire ismét csak megráztam a fejem.
- Nem, csak Angelikával.
- Még is ki a franc az az Angelika? – értetlenkedett Tom.
- A féltestvérünk… azt hiszem.
- Mi van? Na várj, ez most így nagyon nem oké. Ez az Angelika tudja, hogy mi kik vagyunk? És egyáltalán honnan ismered te azt a lányt?
Nagy nehezen elmeséltem nekik mindent kezdve azzal, hogy Angelikával nyár elején találkoztam először az utcán egészen véletlenül.
- És egészen biztos vagy benne, hogy tényleg apát láttad? Nem lehet, hogy csak nagyon hasonlít rá. A neve is más: Swam. Miért változtatta volna meg.
- Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy ő az. Talán ő is felismert nem tudom, az egész olyan furcsa volt.
- Könyörgöm honnan ismert volna fel, amikor kb. 13 éve nem látott minket. – háborodott fel Tom, mire Gustav leszólta.
- Az újságokból. Mostanság teli vannak a lapok a képeivel a Georggal való kapcsolata miatt.
- Na jó, de pont itt. Ebben az utcában? Alig pár házzal odébb. És ennyi év után… - sóhajtott fel Bill és kezeit arcába temetve leült mellém a kanapéra.
- Engem aztán nem érdekel, ha ennyi éven keresztül nem volt kíváncsi ránk, én most miért legyek rá. – pufogott Tom. Hát persze, hogy nem vagy kíváncsi rá, miért is érdekelne miért nem keresett fel minket azóta? Mi történhetett vele az elmúlt években? Miért is vagy most ennyire feldúlt és ideges? Igen, biztosan azért, mert nem érdekel. – És különben is nekünk már Gordon az igazi apánk. Ő az aki sajátjaként szeret mindhármunkat és nevelt fel minket. Gordon az, aki annyi mindent megtett értünk és javarészt neki köszönhetjük azt, akik most vagyunk. Nekünk Gordon az apánk! – adta ki magából az eddig benne felgyülemlő feszültséget, de minden szava igaz volt. Ehhez kétség sem férhet.
- Ha jól hallottam engem emlegettél. – szólalt meg Gordon, a hátunk mögül miután Tom befejezte mondandóját.



Folyt. köv.

Ha úgy gondolod, hogy megérdemlek egy kommit, bátran dobj egyet, nem haragszom meg érte ^^

2011. július 19., kedd

Életem az ikrek húgaként - 51. rész

Sziasztok.
Tudom régen volt rész, de nem volt túl sok időm írni. Ruhapróbákra jártam aztán meg lagziban. De most itt van az új rész. Tudom, hogy nem lett igazán hosszú de holnap jön a folytatás :)
Jó olvasást!

Életem az ikrek húgaként

51. rész: Még sem mi okozunk neki meglepetést

- Tessék? – hangzott el újra a kérdés és a hitetlenség volt leolvasható az arcáról. – Hogy mit csináltok?
- Járunk. – ismételte el Tom és, hogy szavát megerősítse magához vonta Billt, aki úgy simult hozzá, mintha csak egy könnyed, lágy nyári szellő cirógatná az arcodat.
- Hát ez nem hiszem el… hát ez…!!
- Andy, nézd. Tudom ez most totál padlóra küldött, de próbált megérteni. – folytatta Tom a magyarázkodást kissé zavartan.
- Hát ez döbbenet. – nevetett fel Andy hangosan, mire mi csak kérdőn néztünk rá. – Figyu… figyu ez most komoly? Semmi vicc, tréfa és egyéb? – kérdezte miután abbahagyta a nevetést. Nem értettem Andy reakcióját a hallottakra, és ez a fura viselkedése is meglepett.
- Semmi. Mi komolyan együtt vagyunk, már négy hónapja. – csatlakozott be a beszélgetésbe Bill is. Andy arca hirtelen elkomorult majd egy széles vigyor ült ki ajkai sarkára.
- Tudtam! Annyira tudtam, hogy van köztetek valami. - mondta harsányan. – Az esti kimaradások, a huncut kis mosolyok, azok a láztól csilló szemek, amikkel egymásra néztek… komolyan, csoda, hogy ez másnak nem tűnt fel. Mondjuk nekem is csak véletlenül. – mondta mosolyogva, majd átölelte a velük szemben álló, zavarodott ábrázatú ikreket. Mindent vártak Andytől csak ezt nem. Azt várták, hogy majd teljesen kiakad, esetleg meg sem hallgatja majd őket és elviharzik a házból, faképnél hagyva őket vagy esetleg kiabálna velük, hogy térjenek már végre észhez és hagyják abba ezt a veszélyes és őrült játékot. De nem. Ehelyett mosolyogva közli velük, hogy ő már réges régóta sejtette a dolgot és örül neki.
- De hát…
- Hogy honnan tudom ezeket? – mintha olvasna Bill gondolataiban.
- Láttalak a moziban titeket, ami nem is lett volna annyira fura, de aztán a parkolóban átadtál egy rózsát Billnek, ami lássuk be nem mindennapi. Először nem foglalkoztam ezzel, de aztán az aprócska kis jelek számomra nagyon is egyértelművé vált. Aztán Bill reakciója a buli kapcsán csak még jobban megerősítette a sanda gyanúm. Na és ti? Ti tudtátok ezt? – nézett körbe a helyiségben.
- Én igen. – mondtam mosolyogva.
- Ránk nyitott. – húzta el a száját Tom.
- Az is a te hibád volt, mert nem bírtál a hormonjaiddal. – vágta rá Bill.
- Tehetek én róla, hogy olyan jól nézel ki, hogy legszívesebben minden egyes pillanatban veled lennék? – kezeit felemelve szabadkozott Tom.
- Na jó, részleteket nem kérünk. – nevetett fel Andy és a poharáért nyúlt. – Örülök nektek, de tényleg. – kortyolt bele italába, majd elkezdték az elmúlt másfél hónapban történtek kivesézését. Többek között szóba került, hogy miként békültek ki az ikrek és ez által hogyan szereztek tudomást a kapcsolatukról a többiek. Természetesen a terhességem sem volt kikerülendő téma, de őszintén megmondva szívmelengető érzés volt látni, ahogy Georg odaadással mesél miközben kezei kissé gömbölyödő hasamra tévednek.
Késő délután anyáék is megérkeztek és csatlakoztak hozzánk ők is. Hamar eltelt az idő és nagyon álmos lettem, így viszonylag korán ágyba bújtam, Georg viszont lent maradt beszélgetni.
- Történt valami Georg? – kérdezte anya a nappaliban egyedül ülő, gondolataiba elkalandozott fiút.
- Nem, semmi. – válaszolta sóhajtva, nem éppen meggyőzve anyát a dologról.
- Ki vele, mi a baj? Látom, hogy valami nyomaszt. – foglalt helyet a kanapén és kérdőn tekintett Georgra.
- Magam sem tudom. – sóhajtott, majd folytatja. – Körülbelül két hete kezdődött. Akárhányszor próbálnék közeledni Évi felé, hogy legyünk együtt, mindig van valami, amiért nem jön össze. Vagy fáj a feje, vagy rosszul van, vagy fáradt, vagy egyszerűen csak nincs kedve semmihez. Megbántottam volna? De hát nem is csináltam semmit… - mondta kétségbe esetten.
- Ez nem a te hibád Georg. A terhességgel jár. Néha nem kívánjuk a másikat, de ez csak egy rövid időszak. Hidd el, ennek pár napon belül vége és aztán nagyon kívánós lesz. Emiatt ne aggódj, ez természetes. – mosolygott anya Georgra, aki látszólag nagyon megkönnyebbült. – Na, menj és nézd meg alszik-e már. – Georg felállt és a lépcső felé indult, de pár lépés után visszafordult.
- Köszönöm, hogy segítettél.
- Ugyan már. – legyintett anyu, majd elmosolyodva nézte miként siet fel hozzám életem szerelme.
Megmosolyogtatta az előbb történtek. Egyrészt azért, mert eszébe jutott mikor ő volt várandós velünk, hasonló dolgokon mentek keresztül apával. Másrészt melegség öntötte el a szívét, látva Georg mennyire törődik és aggódik értem. Ha volt is némileg egy kis kétsége a kapcsolatunkkal, vagy a terhességemmel kapcsolatban - amit soha sem mondott – mostanra biztosan megváltozott a véleménye.

Folyt. köv.

2011. július 11., hétfő

Életem az ikrek húgaként - 50. rész

Sziasztok!
Magam sem hiszem el, hogy részt hoztam. Ne haragudjatok, eddig nem hoztam, de ruhapróbákra jártam és nem is voltam túl jól érzelmileg. Na de itt a rész és remélem kapok pár kommit :)

Életem az ikrek húgaként

50. rész – Döbbenet??!!

A fiúk ma este is későn értek haza a megbeszélésről, így már nem indultunk útnak Magdeburgba.
Egy érdekes könyvet lapozgattam az ágyban, míg Georgra vártam. A könyvet Bill ajándékozta nekem és még mindig emlékszem milyen sokszor olvasta órákig bezárkózva szobája rejtekébe, csak, hogy elmerülhessen a kötet bűvöletes világába. A könyvet kezembe tartva és olvasva a sorokat már értettem Bill miért szerette annyira. Engem is teljesen megragadott. Különleges könyv volt és ezt mindketten tudtuk.
- Mit szólnál, ha olvasás helyett inkább valami mással foglalnánk el magunkat? – kérdezte Georg immáron mellőlem, miközben nyakamat csókolgatva a könyvet kivette a kezemből és az éjjeliszekrényre helyezte.
- Ne haragudj Georg, de most fáradt vagyok. Majd legközelebb bepótoljuk, ígérem. – adtam egy puszit a szájára, majd karjai közzé fúrtam magam és hamarosan álomba merültem.
Hajnalban hirtelen pattantak ki pilláim és forgolódni kezdtem az ágyban. Próbáltam visszaaludni ám ez sehogy sem sikerült és ezt még inkább nehezítette a szomszéd szobából átszűrődő tompa nyögések és sóhajok hangja. Akaratlanul is egy félszeg mosoly húzódott az arcomra, majd az órára tekintettem, ami fél 4-et mutatott. A kis könyvet kezembe véve botorkáltam le a nappaliba. Teljes némaság és sötétség fogadott a földszinten. Csak egy kislámpát gyújtottam fel a kanapé mögül és újra lapozni kezdtem a kötetet. Annyira elmerültem benne, hogy azt sem vettem észre, valaki a konyhába ment. Csak Bill halk szavára és kérdő tekintetére lettem figyelmes.
- Hát te? – kérdezte és leült mellém.
- Nem tudtam aludni és gondoltam lejövök olvasni.
- Bocsi, ha túl hangosak voltunk. – halvány pír és huncut mosoly jelent meg az arcán. Csak megráztam a fejem, hogy semmi gond, majd végig néztem rajta. Csak egy boxert viselt és mellkasa még mindig szaporán járt fel s alá.
- Na és te? – kérdeztem végül.
- Tom elaludt én pedig megszomjaztam. Mit olvasol? – vette ki kezemből a könyvet és mikor felismerte egykori kedvencét íriszei valósággal felcsillantak.
- De régen olvastam már. – suttogta, majd hangosan olvasni kezdte a sárgás papíron díszlő, szavak által összefüggő mondatokat alkotó szöveget. Közelebb bújtam hozzá és fejem vállára hajtva figyeltem, ahogyan felolvas.
A reggel a nappaliban ért el, Bill karjába burkolózva. Nem is emlékszem rá mikor hagyta abba az olvasást és egyáltalán, hogy került ránk takaró. Aztán Gordon asztalon hagyott aprócska üzenete ütötte meg a szemem, szóval ő volt ilyen aranyos.
Lassan Bill is nyitogatni kezdte a szemeit.
- Jó reggelt. – szuszogta álmosan miközben felült a kanapén és nyújtózott egyet.
- Jó reggelt neked is. – mielőtt még bármi mást is mondhattam volna, anya jelent meg előttünk egy tálca szendviccsel a kezében.
- Csak, hogy felébredtetek. Légy szíves szóljatok a többieknek, hogy kész a reggeli. – azzal el is tűnt a szemünk elől. Némán pislogtunk párat magunk elé, majd lomha léptekkel felvánszorogtunk az emeletre. Georg még mindig édesen aludt épp úgy, mint ahogy hajnalban ott hagytam. Leültem mellé az ágyra és simogatni kezdtem puha arcát, mire nyitogatni kezdte szemeit.
- Szívem?!
- Jó reggelt. – mosolyogva adtam neki egy puszit, mire ő óvatosan magára húzott, ügyelve rá, hogy meg ne nyomjam a hasam. – Kész a reggeli, anyu csinált egy halom szendvicset.
- Farkas éhes vagyok. – fűzte hozzá és már ki is bújt az ágyból.
Mire letámolyogtunk a földszintre a többiek már az ebédlőben vártak ránk.
A reggelit jó hangulatba fogyasztottuk el, ami ritka volt, - sem az ikrek sem pedig én nem szoktunk korán kelni – mert rendszerint néma csöndben, félig még aludva majszoljuk el a reggeli betevőnket, közel ebédidőben.
A délelőtt folyamán elszórakoztattuk magunkat, majd dél körül Gustav is csatlakozott hozzánk, anya pedig Gordon után sietve elment a szüleihez. Ahogy telt az idő egyre nagyobb feszültség terjengett a levegőben Andy érkezését illetően. Pontos időt nem mondott, így bármelyik pillanatban megérkezhet és emiatt mindannyian izgatottak voltunk, különösen Bill, aki már legalább 50szer járta körbe a nappalit, miközben azon aggódott, miként fog majd reagálni barátja a szokatlan hírek hallatán.
A pillanatnyilag keletkező csendet, ami most a házra telepedett, egy autó ajtajának csapódása végül pedig a csengő monoton dallama törte meg. Az előszobába siettem, hogy beengedhessem vendégünket. Mikor kinyílt az ajtó ugyan azzal a szöszke mosolygós tekintettel találkoztam össze, mint másfél hónappal ezelőtt.
- Andy, de örülök, hogy újra látlak.
- Hát még én, már úgy hiányoztál. Mi az már puszit sem kapok? – nos igen, tényleg nem változott semmit.
- Gyere be, a többiek a nappaliban várnak. – bólintott, majd kissé komorabb képpel utánam sietett a többiekhez.
- Sziasztok. –köszönt amint belépett a helységbe, majd kezet fogott sorban mindenkivel: Gustav, Tom – Billre egy félszeg mosolyt ejtett és kihagyva a kézfogást tovább ment, hogy Georggal is kezet rázhasson. Bill tehetetlenül állt testvére mellett, nem érti vele miért nem fogott kezet. Keserűség öntötte el és szemeiben fel-felcsillanni véltem a könnyeket. Végül Andy visszalépett hozzá és félpercnyi farkas nézés után, félő volt, hogy Bill nem bírja tovább és zokogni kezd. Rezzenéstelen arccal fürkészték egymás szemeit, majd Andy széles mosolyra húzta száját és úgy ölelte Billt magához, amennyire csak tudta.
- Te kis buta, el ne sírd már magad. – borzolta össze Bill haját, majd elszakadva tőle, helyet foglalt a kanapén.
- Na mi az Tom, túltetted már magad Erikán? – tette fel a kérdést, utalva a veszekedésre, ami miatt nem találkoztak mostanáig.
- Mi?? Az a szőke bögyös liba, akit beszerveztél a buliban? Ugyan kérlek, nagyobb volt a melle, mint a feje. – nevetett fel gúnyosan Tom, mire Andy csak hüledezett.
- Azt hittem bejönnek a bögyös cicababák.
- Én a természetes szépséget kedvelem, formás KIS mellekkel. – hangsúlyozta ki a szót.
- Nem ismerek rád haver. – képedt el Andy.
- Na jó én hozok egy is frissítőt. – azzal a konyhába siettem, Georggal a nyomomba.
- Héé skacok… Évi egész szépen ki van kerekedve. Jól néz ki. Gondolom Georg…khm jó formában tartja. – nevette el magát saját eszmefutásán.
- Igen, ráadásul kismama. – fűzte hozzá Tom.
- Hogy mi? Évi kismama?? – ismételte meg a hallottakat. - Hallom lehet gratulálni. Na és hogy van a kis pocaklakó? – kérdezte mosolyogva, amint visszatértünk az üdítőkkel.
- Jól van, köszi. – mosolyogtam vissza rá.
- Hát gyerekek most aztán megleptetek. – kortyolt bele italába.
- Pedig vannak még meglepetések. – fűztem hozzá, mire kérdőn tekintett körbe.
- Igazis, Évi említette, hogy mondani szeretnétek valamit. – fordult az ikrek felé.
- Nos i..igen. Először is szeretnénk bocsánatot kérni, a múltkoriért. – kezdett bele Bill.
- Sajnáljuk, de nem tehettünk mást.
- Tom és én csúnyán összevesztünk akkor a buli kapcsán, ahova elhívtál minket. Tudod Andy, Tom és én…szóval…mi…- kereste a megfelelő szavakat hogyan is kellene elmondani ezt, de ekkor Tom látva öccse bizonytalanságát, segítségére sietett.
- …Járunk. – vetette oda nemes egyszerűséggel és összefonta ujjait öccséivel.



- Tessék…?? – Andy arcán vegyes érzelmek jelentek meg. Arca egy pillanatig elkomorult és mérhetetlen döbbenet telepedet rá.

Folyt. köv.

2011. június 29., szerda

Életem az ikrek húgaként - 49. rész

Sziasztok!
Tudom nem valami hosszú és nem is annyira izgalmas, de holnapután jön a folytatás.
Jó olvasást!

Életem az ikrek húgaként

49. rész: „Hiányzik… annyira hiányzik”

3 hét telt el azóta, hogy anyuék visszatértek a nyaralásból és elmondtuk nekik, hogy várandós vagyok. Az elmúlt hetek viszonylag gyorsan teltek. A fiúk stúdióba jártak dolgozni az új lemezen, én pedig rendszerint utazgattam Magdeburg és Berlin között, hogy ismételten belevethessem magam a gitározásba - amit a költözésem és a várandósságom kiderülése miatt kicsit elhanyagoltam- és be tudjak menni apu zeneiskolájába. Mindezeknek köszönhetően elég sokat tartózkodtam a szülői háznál, néha- néha már úgy éreztem, mintha visszaköltöztem volna. Korán reggel Georg elhozott és késő este értünk csak haza.
Szombat van, de ma is bementem a zeneiskolába. A srácoknak csak délután kell bemenniük egy megbeszélésre Davidhez, így most egymást boldogítják otthon, vagyis azt hittem, de amikor megérkeztem letargikus hangulat fogadott. Nem lepett meg, már számítottam rá.
- Hello, hát veletek meg mi történt? Mi ez a savanyú ábrázat? – tekintettem végig a négy srácon, akiknek egytől egyik lefele konyult a szája –mintha csak citromba haraptak volna- és mélán fixírozták a mintás szőnyeget lábuk alatt.
- Semmi…- motyogta némi csend után Tom. Percekig vártam hátha megtörik a csend, de hiába.
- Látom, veletek ma nem lehet beszélgetni. A konyhában leszek. – azzal magukra hagytam, had mélyüljenek el gondolaikban. Néhány eltelt kósza perc után, halk csoszogással Bill botorkált be a konyhába. Némán állt a nyitott hűtőnél és valami üdítő után kutatott. Meguntam nézni meggyötört, szomorú arcát és rákérdeztem a dologra, pedig tudtam miről is van szó.
- Billh… - sóhajtottam mélyet és az orra előtt csuktam be a hűtőt, mire csak pislogva nézett rám. – Most komolyan, mi a baj?
- Se…
- Bill!- emeltem fel kissé a hangom, nem rázhat le ilyen könnyen.
- Andy… hiányzik… annyira hiányzik. – a könnytől csillogni kezdtek szemei és félő volt, hogy utat törve maguknak végigfolynak puha arcán. Karomat kinyújtva bújt közéjük, fejét nyakamba fúrta.
- Akkor miért nem hívod fel? – kérdeztem miközben a hátát simogattam. Gyerekkori barátok, akik jóban- rosszban támogatták egymást. Andy mindvégig az ikrek mellett állt és miután megalakult a Devilish barátokra tett szert Georg és Gustav személyében is. Szinte már a családunk részévé vált. Lassan másfél hónapja nem látták egymást, így érthető miért is vannak így kibukva, különösen Bill, akihez valamilyen szinten Andy mindig is közelebb állt.
- Márh próhbáltam, deh… deh nehm veszi fel. Csahk az üzeneth rögzítővel tudtam behszélni. - motyogta nyakamba.
- Akarod, hogy megpróbáljam én is?
- Ühüm. – bólintott, mire lassan kibontakoztam az ölelésből majd a telefonomért nyúltam és tárcsáztam a számot.
- Kicsöng. – súgtam oda neki, mire gyönyörű mogyoróbarna íriszeiben a remény szikrái kezdtek felvillanni. ~ csöng… csöng… csöng… csöng…. ~ de nem akarta felvenni. Már éppen le akartam tenni, amikor felcsendült hangja a vonal túlsó végén.
~ Andy, na, végre. Azt hittem már sosem veszed fel… jól vagyok, köszi, viszont.. valakiknek már nagyon hiányzol és szeretnének neked is elmondani valamit… igen? Az nagyszerű lenne, rendben. Szia. ~ tettük le a telefont és Bill kíváncsian toporgott előttem.
- Na? Mit mondott?
- Hááát…- indultam ki a nappaliba a többiekhez. – Azt mondta már ő sem bírta volna tovább és nagyon hiányoztok neki, különösen Te – néztem a szemébe, mire angyali mosoly jelent meg az arcán- és holnap eljön. Ideje lesz vele is megosztani a kis titkotokat, elvégre ez az oka mindennek. – foglaltam helyett Georg ölében, aki a pocakomat kezdte el simogatni.
- Igazad van, ideje lesz. – sóhajtott Tom.
- Biztos ki fog majd akadni. – tűnődött el Bill.
- Hé, srácok, ezt majd ráértek holnap is megbeszélni most inkább örüljetek, hogy idejön és beszélhettek. – szólalt fel Gustav a fotelban elterülve.
- Na, mit szólnátok, ha kivételesen most én adnék nektek egy kis privát koncertet. Sokat tanultam a héten. – vigyorogtam ördögien Tomra, mire rám nyújtotta a nyelvét és a kezembe nyomta a gitárom.
- Lássuk, mit tudsz! – tette még hozzá majd magához húzva Billt figyelni kezdte mozdulataimat.
- Hát ez még semmi. – szólt oda pár perc múlva, majd előkapva saját hangszerét belekezdett egy dalba, de ráfázott, mert azt is tudtam folytatni, mire pislogva tekintett fel rám és kaján vigyorral az arcán gitározni kezdett velem együtt, amivel elszórakoztunk egészen addig, míg meg nem csörrent Bill telefonja és közölte David máris induljanak a stúdióba.

Folyt. köv.

Néhány kommentnek most is örülnék :D

2011. június 21., kedd

Novella: Segítő kéz

Sziasztok!
Most nem egy résszel, hanem egy novellával jelentkezem. Remélem ez is tetszeni fog.
Jó olvasást!

                                             Segítő kéz

Gondolom veled is előfordult már, hogy egyedül érezted magad. Mikor körülötted minden szürkének és egyhangúnak tűnik. Úgy érzed, a világ észre sem vesz téged, de még a közeledben lévő emberek is levegőnek néznek. Azok, akik a barátodnak mondják magukat nincsenek melletted, pont most, amikor a legnagyobb szükséged lenne rájuk, a biztató szavukra, az ölelésükre vagy csak a puszta jelenlétükre, a tudatra, hogy ott vannak melletted mindig. Hiú ábrándokat kergetve vársz, hogy mikor csörren meg a telefonod, vagy jelenik meg egy ismerős mosolygós tekintet a szobád ajtajában. De mind hiába vársz, senki sem jelentkezik. Erre ébredt rá egy fiatal magdeburgi fiú is egy késő őszi délután.
Sötét gomolyfelhők gyülekeztek kora reggel Magdeburg felett, hogy könnyeivel öntözze meg a sárgás barnás levelekkel borított, őszi komorságba burkolózott várost. Az eső csendben eleredt és halkan kopogni kezdett egy külvárosi kertes ház emeleti ablakán, ott ahol a fiú nyitogatni kezdte fáradt pilláit. A függönyön át beszűrődő tompa fény bántotta szemeit, így laposakat pislogva ült fel az ágyában. Megdörzsölte szemeit, majd a mellette lévő éjjeliszekrényen lévő órájára nézett, ami épp akkor ütötte meg a fél hatot. Felsóhajtott és visszahunyta szemeit, - hisz korán van még, – de álom nem jött a szemére. Percekig forgolódott máskor oly puhának tűnő ágyában, - ám most kifejezetten kényelmetlennek találta – így inkább az ablakhoz botorkált és kitekintett rajta. Kicsit megdöbbentette a most szürke és komor hangulatot sugárzó város képe. Még soha nem látta ilyennek. Máskor az emberek vidáman járkálnak az utcán, az autók és fűnyírók zaja mellett gyerekek vidám kacagása tölti meg a levegőt. Most még is minden olyan csendes és nyomasztó, de mind ezt betudta annak, hogy még korán van és esik az eső. Esik az eső, erre eddig fel sem figyelt. Kövér cseppek folytak végig ablaka üvegén, melyeknek útját – miként egyesülnek egymással és alkotva még nagyobb cseppet folynak tovább az üvegen – tekintetével követte. Percekig figyelte az esőcseppeket és az égbolton átfutó villámok fényes cikázását. Van valami különös ezekben a fel-felvillanó fénycsóvákban, ami megragadták és nem engedték, hogy tekintetét levegye róluk. Miután egy éles dörgés merengéséből kizökkentette, nagyot sóhajtva a fürdőszobájába ment, hogy elvégezze reggeli teendőit, majd lebattyogót a konyhába, hogy megigyon egy pohár vizet. Sötétség fogadta amint leért a lépcsőn. Alszanak a szülei, Tom is, - sőt még a kutyusa is az igazak álmát alussza – alszik az egész ház. Csak ő az, aki fent van, és nem tud aludni, bármennyire is szeretne. Lassan visszacsoszogott a szobájába, ahonnan a nap folyamán nem is volt hajlandó kibújni. Csak ült az ablaknál és nézte az egyre felerősödő vihart. Édesanyja többször is benézett hozzá, miért nem jön le enni, de Bill folyton csak azt hajtogatta, hogy nem éhes. Különös érzés fogta el amióta felkelt. Úgy érezte senki sem törődik vele igazán. Kerülik őt az emberek és már- már levegőnek nézik, ha végig megy az utcán. A barátok egyre ritkábban keresik a társaságát mondván, hogy barátnőjük van. Barátnő? Régen neki is volt barátnője, még is jutott ideje másra is. Egyedül Tom maradt neki, de úgy látszik, már ő sem hiányolja. Nem érti, mi zajlik most körülötte, ennyire megváltoztak az emberek, vagy ő változott volna meg?
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a halk kopogást ajtaja felől. Tom lépett be az ajtón és lassan odasétált mellé.
- Ma még nem is láttalak. Miért nem jöttél le?
- Nem voltam éhes. – válaszolta halkan és rá sem nézett Tomra. Pedig mennyire szereti azt a gyönyörű arcot. A mogyoróbarna szemeit, telt ajkait és a férfiasodó vonásait. Ha ránéz, mindig melegség önti el a szívét és legszívesebben le sem venné róla a tekintetét. Most azonban még ránézni is fél. Fél, hogy nem fogja látni a mosolygós íriszeit,- melyek úgy ragyognak, mintha lázas lenne – az már elviselhetetlen lenne számára.
Tom csak megcsóválta fejét és öccse meggyötört arcát kezdte figyelni.
- Hé, te sírtál? – kérdezte alig hallhatóan.
- Mi? Dehogy sírtam. – pirult el kissé Bill és zavarodottan elfordult.
- Mi baj van Bill?
- Semmi. – válaszolta hevesen, de tudta bátyját nem csaphatja be, túl jól ismeri már ahhoz.
- A sírás nem ciki. – tette öccse vállára kezét.
- De egy fiúnak az, nem? A gyengeség jele, és én nem akarok gyenge lenni. – szipogta Bill és újabb könnycseppek mardosták szemeit.
- Ugyan már, mindenki szokott sírni. Még Gordon is szokott és én is.
- Jó, de nem annyiszor, mint én. Van, hogy csak ülök a szobámba és rám jön a sírás…
- Akkor nem kellene olyan sokat egyedül lenned, nem gondolod? Például átjöhetnél hozzám is, én is egyedül vagyok. Emlékszel régen mennyi közös programunk volt?
- Hogyne emlékeznék. – suhant át egy röpke mosoly arcán, amint megjelentek szeme előtt az emlékek.
- Akkor jó lesz ismét bevezetni. De most menj le és egyél valamit, mert anya kezd aggódni érted. – simított végig öccse hátán majd elhagyta a szobát és a sajátját vette birtokba. Kezébe vette gitárját és játszani kezdte az oly jól ismert dalokat.
Bill elszánta magát, hogy megmutatkozik a konyhában és eszik pár falatot, hogy édesanyja ne aggódjon miatta. Miután nagy nehezen megevett egy fél szelet szendvicset, újból az emeletre sétált bátyja szobája felé, ám az ajtóban megtorpant. Némi hezitálás után bátortalanul nyomta le a kilincset és lépett be a számára mindig is barátságos szobába.
- Bejöhetek?
- Ez buta kérdés volt Bill. Te bármikor bejöhetsz. – mosolygott rá Tom kedvesen és intett, hogy üljön le mellé. Becsukva maga után az ajtót, helyet foglalt ikre mellett, aki épp egy új dalba kezdett bele, amihez énekelt is. ~ Keiner weiss, wie ist dir geht.
Keiner da, der dich versteht. Der Tag war dunkel, und allein… ~ Billnek nagyot dobbant a szíve, mikor tudatosult benne, mit is játszik testvére. Mintha Tom teljesen a gondolataiba látna és pontosan tudná mi bántja igazán. Az éneklésbe rövidesen ő is beszállt olyan átéléssel, mint még eddig talán soha. A dal végén Bill csak némán figyelte Tomot, akinek ez fel is tűnt.
- Mi az? Van valami az arcomon? – kezdte törölgetni puha bőrét, mire Bill hevesen megrázta a fejét.
- Nem, csak ez a szám… ez gyönyörű volt.
- Hát persze, hogy az volt Bill, hiszen te írtad. – mosolyodott el Tom, de Bill ismét csak a fejét rázta.
- Az a gyönyörű, ahogy játszottad.
- Oh.. hát köszönöm. – borzolta össze kissé Bill haját, majd az arcára adott egy puszit. Billt, mint valami villámcsapás érte ez a hirtelen, ám köztük oly jól megszokott gesztus. Valamiért úgy érezte ez most más, mint az eddigi puszik. Még mindig érzi arcán bátyja ajkait, ami szinte perzseli a bőrét. Nem tudja mi ez a különös érzés, amit testvére váltott ki belőle, de érezni akarja újra azokat telt ajkakat. Közelebb hajolt ikréhez, mintha viszonozná az előbbi pusziját, ám az véletlenül a szájára tévedt. Tom hamar feleszmélt és zavartan elfordítja a fejét.
- Még is mi volt ez? – kérdezte hirtelen Tom fennhangon, ami még jobban megrémítette az így is összezavarodott Billt.
- Éhn… én nem tudom.. ne haragudj. – szinte suttogta az utolsó szavakat. Tényleg nem tudja mi ütött belé, de egyszerűen késztetést érez arra, hogy megcsókolja a saját testvérét. Ettől a felismeréstől azonban megrémült, de az még inkább ijesztő volt számára, hogy ezek után mit gondol róla Tom. Most már biztosan ő is kerülni fogja, és akkor végkép egyedül fog maradni.
Tom elmélázva figyelte a kétségbe esett Billt, nem értette mi történt az előbb. A saját testvére csókolta meg pár perce. Ahogy figyelte öccsét összeszorult a szíve. Még most vette csak észre mennyire törékeny és érzékeny lett az utóbbi napokban. Mi történt veled Bill? Miért vagy ilyen szomorú? Miért csókoltál meg? És ez nekem miért esett jól? Ahogy ezen elmélkedett az ajtóhoz sétált és elfordította a zárban a kulcsot. Bill kérdőn tekintett fel rá.
- Mit csinálsz?
- Te mit csinálsz Bill? Miért csókoltál meg az előbb? – mászott fel az ágyra Bill mellé.
- Éhn.. éhn nem tudom. – hajtotta le a fejét.
- Egész jól csináltad. – suttogta Tom, mire Bill felkapta a fejét. – Csukd be a szemed. – Bill engedelmesen lehunyta pilláit, mire Tom ajkait öccse ajkaihoz tapasztva ízlelgetni kezdte azokat. Utat törve magának dugta át nyelvét ikre szájába, hogy nyelveik vad táncba kezdhessenek. Maga is meglepődött, hogy Bill milyen jól csókol. A nyelvében lévő piercing pedig csak még inkább fokozza ezt az érzést.
Levegőért kapkodva váltak szét ajkaik egymástól.
- Tohm, mi még is…
- Shh, ne beszélj most. – fojtotta öccsébe a szót és újra meg újra megcsókolta őt.
Az egész délutánt Tom szobájába zárkózva töltötték – ölelve és simogatva egymást az ágyon, miközben apró csókokkal hintik be egymás arcát.
Nem tudják mi fog ezután következni, mi lesz a folytatás, de abban biztosak, hogy nem engedik el egymást.
A fiatal magdeburgi fiúnak egy esős őszi délutánra volt szüksége, hogy rájöjjön, soha sincs egyedül, hisz csupán egy karnyújtásnyira van tőle a szomszéd szobában az az ember, aki mindig megóvta és vigyázott rá, aki mindig vele volt és az, aki mindig is az életet jelentette számára, akit a világon mindenkinél jobban szeret; az ikertestvére, Tom.

Vége

2011. június 19., vasárnap

Életem az ikrek húgaként - 48. rész

Sziasztok drágáim!

Magam sem hiszem el, hogy részt hoztam. Nem tudom mi volt velem, de nagyon nem akart összejönni ez a rész, de hála néhány kedves szónak új erőre kapva kész lettem. Remélhetőleg hamarosan jön a folytatás is és a napokban majd egy novella is.
Jó olvasást! ^^

Életem az ikrek húgaként

48. rész – Sokkoló hír

Sebes léptekkel haladtam a gép felé, Bill pedig loholt utánam.
- Azért megvárhatnál. – motyogta mikor utolért.
- Nézd, ott vannak. – integettem anyuéknak. – Gyere menjünk oda hozzájuk.
- Édeseim. Úgy hiányoztatok. – ölelt magához minket anyu. – Hát a többiek? Ugye nincs semmi baj?
- Ne aggódj anyu, minden a legnagyobb rendben. Tom és Georg a kaját főzik. – vette el a csomagokat anyutól Bill. – És hogy éreztétek magatokat, milyen volt az út? – kérdezte egy széles vigyor kíséretében, miközben a bőröndöket bepakolta a csomagtartóba.
- Fantasztikus volt, nem is lehet szavakba önteni. – áradozott anyu.
- Az biztos, de engem anyátok jobban elbűvölt. – fűzte hozzá Gordon és megcsókolta anyut. Ezek után kérdezni sem mertünk többet, mert úgy turbékoltak a hátsó ülésen, mint valami tinipár. Billel csak összemosolyogtunk és az utat kezdtük el bámulni. Berlinben a forgalom még éjszaka sem áll meg. A főúton ismét kisebb torlódásba ütköztünk így a röpke húszperces utat most egy óra alatt tettük meg.
- Na, végre már. Betegre aggódtam magam miattatok. – lépett az előszóbába Tom és azonnal maga mellé húzta Billt, majd gyengéden végigsimított a hátán.
- Csak dugó volt kisfiam. – puszilgatta őt is körbe anyu, majd Georgot köszöntötte. – Hmm, micsoda illatok. – tette még hozzá, majd az ebédlőbe indult.
- A vacsora kész, már csak rátok vártunk… úgy, hogy jó étvágyat. – ültünk az asztalhoz és falatozni kezdtünk. Rossz szokásunkhoz híven már evés közben faggatni kezdtük anyuékat és figyelmesen hallgattuk meséjüket.
Egy pillanatnyi csend során Bill megköszörülte a torkát és rám sandított. Vettem a lapot így nagy levegőt véve belekezdtem mondókámba.
- Öhm szeretnénk mondani valamit. – kezdtem be bátortalanul, hiszen kicsit féltem anyuék reakciójától. Féltem, hogy felelőtlennek fognak tartani, hogy ilyen fiatalon teherbe estem. Georg is hamar észbe kapott miről is van szó, így segítségemre sietett.
- Kiderült, hogy Évi múltkori rosszullétei nem véletlenek. Ma pedig az orvos is alátámasztotta, hogy várandós. – húzott magához miközben a reakciókat vártuk.
- Tessék? – döbbent le anyu, hasonló képen, mint Gordon és láttam rajtuk nem igazán fogták még fel a hírt.
- Na de gyerekek, védekezni nem kell? – szólt közbe Tom nevetve, mire Bill oldalba vágta könyökével. –Áuu, ez fájt.
- Én nagyon örülök neki, hogy nagybátyó leszek, gratulálok. – ölelt meg minket Bill és a hasamon is végigsimított gyengéden.
- A viccet félre térve én is gratulálni szeretnék a kicsihez. Alig várom már, hogy belőle is vérbeli gitárost faragja. – követte Bill példáját Tom is.
- Az azért még odébb van. – kacagtam fel, majd anyu felé tekintettem.
- Ne haragudj szívem csak ez olyan váratlanul ért. Természetesen én is örülök a leendő unokámnak. De miért nem szóltál? Elkísértelek volna az orvoshoz.
- Georg eljött velem Dr. Schwwarzbach-hoz.
- És mit mondott? Minden rendben van? Mennyi idős vagy? És mikor kell megint mennetek? – jött a kérdés özön mire fellégeztem és örömmel válaszoltam rájuk. Ezt követően anyuval mi a nappaliba mentünk, - és folytattuk beszélgetésünket a kicsivel kapcsolatban- a fiúkra hagyva a pakolást.
- Na és Georg hogy reagált?
- Ez vicces, mert ő hozta fel a dolgot, hogy csináljak egy tesztet. Mikor rosszul voltam elhívta az anyukáját és gondolom ő mondhatta neki. Erre én nem is gondoltam, hiszen mindig vigyáztunk, de az sem nyújt 100% védelmet. Amikor pedig a teszt pozitív lett, nagyon megörültünk. Igazából még nem is beszéltünk gyerekről, de attól a ponttól kezdve már nagyon akartuk a kicsit. Csináltam még egy tesztet, ami viszont negatív lett így nem akartunk szólni senkinek, míg a doki meg nem erősítette a dolgot.
- Jaj, kicsim el sem hiszem, hogy te is anya leszel.
- Egyelőre még én sem. De már nagyon várom. – simogattam meg a még lapos hasamat.
- A kedves hölgyek kibeszélték magukat? – lépett be a nappaliba Georg mosolyogva és helyet foglalt mellettünk.
- Igen, úgy hogy nem is zavarlak titeket. De azért ne sokáig legyetek fent, a kicsinek és neked is pihenned kell. – mosolygott majd eltűnt a fürdőszobába. Hamarosan Bill is csatlakozott hozzánk.
- Annyira tudtam, hogy babát vársz és nem is szóltál nekünk. És te sem.
- Biztosak akartunk lenni benne, nem akartuk elkiabálni. – válaszolt Georg.
- És most már tudjuk, hogy egy édes kis krapek növekszik ott bent. – le sem vette a szemét a hasamról. Jóízűen felnevettem.
- Még is honnan tudod, hogy fiú lesz? – néztem rá felvont szemöldökkel.
- Csak tudom is kész. Tom is azt mondja, hogy kissrác lesz. Higgy nekünk. – kacsintott majd jó éjt kívánt és az emeletre sietett. Tekintettel rá, hogy tényleg későre járt az idő és elég izgalomban volt ma részünk, mi is nyugovóra tértünk.

Folyt. köv.

A kommenteket még mindig szívesen várom! *-*

2011. június 17., péntek

Twincest don't wrong!!!

Sziasztok!
Tegnap puszta véletlenségből egy oldal kezdőlapján szemen ütött egy cikk részlete. TWC-s létemre ez még engem is meglepett. Nem az amit a csaj elmesél, hanem ahogy reagál arra a drága válaszoló. Elég durván közli a véleményét a dologról. Bemásolom nektek és szerintem nektek is lesz hozzá fűzni valótok. Nem konkrétan a TWC-ről van szó, de majd úgy is meglátjátok.
A következő rész pedig remélhetőleg este érkezik. :)

"Szia Marco!

Tudom, hogy gáz, ami most következik, de muszáj kibeszélnem magamból. 18 éves lány vagyok, az emberek szerint szép, kifejezetten jó csaj. Hiába. Eddig nem tudtam magamnak normális pasit találni. Minden csávó csak szexet és partizni akar, de normális dolgokat csinálni nem. Kicsit kiégtem az utóbbi időben. Sokat voltam otthon, a szüleimmel sem túl jó a kapcsolatom, csak a bátyámat bírom, aki mindig megértett és foglalkozott velem. A múltkor viszont történt valami, amit azóta sem tudok feldolgozni. Otthon voltunk együtt Zolival, ő a testvérem, s arról beszélgettünk egész este, hogy mennyire szar az élet, őt is most hagyta el a barátnője, én sem találom a helyem, ilyesmi.Sokat ittunk, tévéztünk, amikor hirtelen rám nézett és szó nélkül megcsókolt. Áramütésszerűen ért, amit csinált, de egyben nagyon felizgatott. Korábban soha nem éreztem semmilyen vonzalmat Zoli iránt, viszont most a szívem a torkomban dobogott. Iszonyatosan megkívántam. Szerencsére senki sem volt otthon rajtunk kívül, mert nem tudtunk uralkodni a vágyainkon. Zoli szinte letépte rólam a ruhákat, képtelen voltam ellenkezni, és az az igazság, hogy nem is akartam. Aztán a karjában bevitt apuék hálószobájába és az ágyon magáévá tett. Soha nem éltem át akkora gyönyört, mint aznap éjjel. Reggelig szeretkeztünk, majd hatalmasat aludtunk egymást átölelve. Érdekes módon másnap sem éreztünk semmilyen lelkiismeret-furdalást, csak kicsit zavarban voltunk mind a ketten. Ez egy hete történt. Azóta vergődünk, mert akarjuk egymást, de félünk, hogy ebből baj lesz. Segíts rajtunk, mit tegyünk? Ez szerinted normális?
Bari"

Kedves Bari!
Nem. Egyáltalán nem normális. Mondhatni abnormális. Tesóval szexelni értelmetlen. Perverz, felkavaró, felesleges, rossz. Nem beszámítható megoldás. Pár percnyi élvezet, életnyi probléma. Fertőzi a testet és lelket egyaránt. Soha el nem múló infekciót okoz. Nincs rá orvosság, hiába is akarod. Marni fog a tudat, hogy a testvéred teste hatold beléd, mikor megszületett gyermeke fejét simogatod, de akkor is, mikor szüleid szemébe nézel, miközben gyűrött ágyukat rendezgetik. A bűntudat fejfájást okoz. Jön majd az a furcsa zúgás az agyban, melyet nem lehet kiseperni sehogyan. Lesz, hogy mindent feladnál, hogy múljon a szűnni nem akaró zakatolás. De akkor már hiába szorítod össze a fogad. Nagyon fáj és kész. Értened kell. Minden nehezen feldolgozható hím, akibe belebotlasz, aki szeret, imád, leszar, szenvedtet, magasba emel, földre ejt, kínozza a lelked és a tested egyaránt, többet ér férfiként, mint a srác a szomszéd szobából. Sokkal többet. Persze, nem tagadom, a testvérszerelemnek vannak előnyei. A bátyádat jól ismered, zsákban nincsen macska, igazából semmi nincs, ami elég fasza, lehet örülni tiszta szívből. A behatolás alatt ráadásul simán megbeszélhetitek ki mosogat, főz, porszívóz, ki csinálja meg a családi bevásárlást. Oly szimpatikus lehetőség ez is. Nem kell kéró után sem kutatni, van saját szoba, ágy, ami közös, csak a párna nem, mindamellett testvéred biztos nem hagy el, ha akarna sem tudna, hisz a véred, ha fertőző is, és látott már, mikor még csak a pokróccal maszturbáltál. Behozhatatlan előny, nem vitás. Mérlegelj hát, kedves Bari. Pattanj a serpenyő mindkét oldalára, billegj kicsit és dönts. Ha észnél vagy, átsétálsz tesódhoz, adsz neki egy laza puszit, arcra, testvérit és végleg átviszed a paplanod a saját szobádba. Esetleg dühös lesz kicsit, de majd megnyugszik. Tekintsd álomnak, ami történt, jó álomnak akár, melynek most vége. Édes lesz a felébredés. Még valami. Kutyátok, ugye, nincs? Ha van, vigyázz rá. Ha szarul vagy, ne rántsd be apuci ágyába vigasztalásképp. Kérlek, kíméld a blökit legalább. Mert ha őt is magadra húzod egyszer, nagy felindultságában még a seggedbe harap. S az még a fejnél is jobban fáj.
Üdv,
Marco

2011. június 5., vasárnap

Életem az ikrek húgaként - 47. rész

Sziasztok!
Igen, még élek. Sajnálom, hogy két hétig nem jelentkeztem, de sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztem. Na de mentegetőzés helyett, itt a rész. Jó olvasást!

Életem az ikrek húgaként

47. rész – „Nagybátyó leszek?”

Egymás kényeztetéséből az éjjeli szekrényen lévő digitális óra pityegése zökkentett ki, jelezvén lassan útnak kellene indulnunk.
- Maradjunk inkább itthon… nem bánnád meg! – pillantott fel rám sejtelmes mosollyal az arcán.
- Abban biztos vagyok, de te is tudod, hogy megígértük anyáéknak, hogy kimegyünk a reptérre Billékkel. És különben is ne nézz így rám!
- Miért? Hogy nézek? – ha lehet most még elbűvölőbb mosolyt festett gyönyörű arcára.
- Tudod te azt nagyon jól. – adtam egy gyors puszit az arcára és kimásztam mellőle az ágyból.
Követve példámat hamarosan ő is kikászálódott a puha párnák közül és lustán battyogott le a lépcsőn.
- Pontosan mikor is érkeznek meg?
- 01:35-kor száll le a gépük, ha nincs késés.
- Akkor meg nem érünk még rá? – támaszkodott a konyhapultra a káváját szürcsölgetve.
- Sok dolgunk van még addig, ráadásul kitudja milyen a forgalom Berlinben.
- Igazad van, menjünk. – azzal megitta az utolsó csepp kávéját is, majd egy halvány puszit lehelt ajkaimra, de amit megéreztem a kávé illatát émelyegni kezdtem így inkább elhajoltam tőle. – Mi a baj? – kérdezte meglepetten.
- Nincs semmi, csak nem bírom a kávé illatát. – mostanában egyre több szagot tartok elviselhetetlennek - ami persze természetes velejárója a várandóságnak – de mindig váratlanul ér. Felsiettem az emeletre átvenni egy kényelmesebb ruhát és aztán útnak is indultunk.


- Kösz Dave, nagyon hálásak vagyunk. Még is csak felháborító, mit meg nem engednek maguknak ezek a mocsko…
- Ne húzd fel magad Tom, már intézkedtem. Ilyen baromságot úgy sem hisznek el az emberek. Amúgy is nem rég volt a sajtókonferencia, ami ennek teljes mértékben ellent mond.
- Davidnek igaza van Tom, nem ér annyit ez az egész.
- Csak meg akarom kímélni őket ettől a szennytől. – azzal fogta és az újságot a sarokba vágta.
- Ne törődj ezzel, már a pert is elindítottam, esélyük sincs.
- Ez igaz. – tűnődött el Tom.
- Na látod. Jól van srácok én megyek, szerdán fél 10 stúdió, el ne felejtsétek.
- Jó, jó. Ott leszünk.
- Helyes, sziasztok.
- Hello. – köszöntek egyszerre, majd visszasétáltak a konyhába, hogy folytathassák a – David látogatásával félbeszakított – főzést.
- Mindjárt 8, lassan itt kellene már lenniük. – amint ezt Tom kimondta dudaszó csapta meg a fülét.
- Megjöttek. – Bill máris rohant az ajtóhoz és széles mosoly keretében üdvözölt minket. – Hé skacok, csak hogy megérkeztettek végre.
- Elkerülő útón kellett jönnünk. Amúgy találkoztunk Daviddel, csak nem itt volt?
- De igen, épp most ment el pár perce. Na de gyertek már beljebb, mit állunk idekint.
- Na és Tom? – néztem körbe a nappaliban, de sehol sem találtam.
- A konyhában vagyok. – kiáltott, majd üdvözöltük egymást.


- Na a két főszakács jól egymásra talált. – nevetett Bill, immáron a nappaliban ülve.
- Nézd a jó oldalát, legalább nekünk nem kell főzni. – motyogtam miközben az asztalon lévő kekszből csipegettem már vagy húsz perce, amit sajnos ő is észrevett.
- Ilyen éhes vagy? Igaz a vacsorának még idő kell, de csináljak egy szendvicset?
- Nem köszi, jó ez. – majszoltam tovább.
- Komolyan, mint aki gyereket vár. – kuncogott jóízűen.
- Miért? Mit szólnál hozzá, ha kiderülne, hogy nagybácsi leszel? – néztem rá komolyan, mire arca komollyá vált.
- Na ne… ez most komoly? – kérdezett rá néhány perc töprengés után. Én csak mosolyogva felálltam és az emeletre indultam.
- Hé Évi! – jött utánam. – Ez most komoly? Várj már meg. – hármasával szedte a lépcsőket, de mire felért, én már az ágyamon ültem és a tv-t kapcsolgattam. Leült mellém és mielőtt bármit is mondhatott volna megakadt a szemünk a zenecsatornán, ahol épp a friss sztárhíreket sorolták, köztük a rólunk – legfőbbképpen Georgról - megjelent zagyvaságot is, amiről eddig fogalmam sem volt.
- Ez mi? – kérdeztem Billtől, mert látszólag ő nem volt ennyire meglepett, mint én. Nem szólt semmit, csak lebattyogott a földszintre és egy újsággal a kezében tért vissza.
- Ezt hozta David. – nyújtotta át az újságot, aminek a címlapján az a kép virított, amit a múlthéten a dugóban készítettek a lesifotósok. Fellapoztam a színest papírt és végig futattam szemem a cikk hasábjain.
- „ A napokban egy névtelen levelet kapott szerkesztőségünk, melynek tartalma szerint egy Hamburgi lány, hónapok óta titkos viszonyt folytat a banda basszerosával. ~ Egy helyi szórakozóhely szülinapi partiján találkoztunk. Meghívott egy italra és beszélgetni kezdtünk. Meglehetősen közvetlen volt és megkérdezte lenne-e kedvem találkozni vele valamelyiknap. Meglepett a kérdése, mert úgy tudtam, hogy az ikrek húgával, Evával van kapcsolatban, de Georg elárulta, nem szereti őt, csak egy fellángolás volt a részéről és megszakította vele a kapcsolatot. Elhittem amit mondott, így kedden újra találkoztunk és azóta is folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Nagyon megszerettem őt és ő sem rejtette véka alá érzéseit, amit egy szenvedélyes éjszaka keretein belül a tudtomra is adott… ~ Nem tudjuk, hogy igaz- e a levél tartalma és azt sem, hogy tudnak –e erről a srácok. És ha igen, mit szólnak mindezekhez? „ – olvastam egy töredéket a cikkből, majd nagy levegőt vettem és a konyhába indultam. Bill azonnal rohant utánam és nyugtatgatott, hogy mind ez nem igaz, amit persze tudtam, hisz Georg minden szabadidejét velem tölti és esténként sem szokott bulikba eljárni.
- Szívem! – szóltam már a lépcső aljáról, mire Georg kijött a konyhából.
- Mi az szívem?
- Aj ajj – szólt halkan Tom, mikor meglátta az újságot a kezemben. Georg elvette a lapot és elkezdte olvasni.
- Ezt nem hiszem el. Mi ez a baromság? Ugye nem hiszed, ho…
- Persze, hogy nem, ne aggódj. – nyugtattam meg.
- David már elintézett mindent, jó nagy raplit vágott a szerkesztőségen és bepereli őket.
- Ez a minimum. Nem hiszem el, hogy egy perc nyugta sincs az embernek az ilyen hülyeségek miatt. – morogta mérgesen és ő is jó messzire eldobta az újságot.
- Jól van, David elintézett mindent, ne is törődjünk ezzel, inkább terítsünk meg. – javasolta Tom és megterítettünk. – Bill, a vacsorának még kell pár perc. Érte mentek anyuékért? – kérdezte öccsét Tom.
- Persze, Évi jössz?
- Aha, csak egy pillanat. – nyomtam egy csókot Georgnak majd a repülőtérre indultunk.

- Szóval… - tekintett rám Bill vezetés közben.
- Szóval mi? – értetlenkedtem, mire megforgatta szemeit.
- Tudod te azt nagyon jól. Tényleg kisbabát vársz?
- Ezt honnan veszed?
- Évi! Nagybátyó leszek?
- Őőő… nézd, most száll le a gép, siessünk. – szálltam ki a kocsiból, mire Bill csak nagyot sóhajtott.
- Otthon nem úszod meg, el kell mondanod mindent.
- Oké, de gyere már.

Folyt. köv.

A kommenteket szívesen várom (=
Mit szóltok Bill újításaihoz?