2010. szeptember 13., hétfő

Fiore novellája: Idegen érzés - II.rész

Sziasztok meghoztam a II.részt remélem ez is épp úgy tetszeni fog, mint az első :D
Szerintem nagyon szuper!
Jó olvasást!

Idegen érzés II.

Elkezdtünk beszélgetni. Először csak úgy a "semmiről",majd egy hosszabb csend után Bill újra megszólalt.
- Tudod min gondolkodtam?
- Nem - mosolyodok el - Min?
- Arra gondoltam,hogy egyszer anyájékkal is eljöhetnénk ide. Biztos jól éreznék magukat.
- Igen,ezen már én is gondolkoztam. De nem hiszem,hogy bele mennének. Tudod milyenek?!
- Ugyan már. Mi is ki tudjuk fizetni nekik. Vagy akár ajándék is lehetne.
- Na igen,végülis megtehetjük - mosolyodtam el. Bill csak bólintott.
- Gondolkozál már azon,milyen szerencsések vagyunk? - tettem fel a kérdést.
- Mire gondolsz?
- Mindenre. Ami körülöttünk van. Hogy ezt csinálhatjuk... - és így kezdtünk el a bandáról beszélni,a közelmúltról és a nagyobb eseményekről. Boldogan idéztük fel a nagy pillanatokat és jókat nevettünk a botlásokon. Bill pedig szárnyalt. Láttam rajta mennyire boldog. A szeme gyermekien csillogott. Láttam benne az összes örömöt és,hogy mennyit is jelent ez neki. Talán neki jelenti a legtöbbet négyünk közül.

Amikor,olyan pillanatom volt,hogy szívem szerint föladtam volna és hagytam volna az egész bandát,ahogy van,mert volt ilyen,akkor is rá gondoltam. És ha ezt ő észrevette rajtam,akkor mindig helyrerakott. De nem csak velem volt ez így. Ha négyünk közül bárki padlón volt,annak ott voltunk nem hagytuk el egymást. És azt hiszem nagyrész ennek köszönhetjük,hogy most itt vagyunk.

Aztán elkezdtünk a dalszövegekről beszélni és valamiért rossz előérzetem támad.
- Emlékszel,amikor a "Reden"-t írtuk? - nevetett fel Bill
-Hogyne emlékeznék! Jó régen volt már.
- Igen. Régen - Bill hangja valahogy megváltozott. Túl gondterhelt volt. - Megváltoztál Tom. Már nem olyan vagy mint akkor. Valahogy más lettél. - A torkom összeszorult és nem bírtam megszólalni. Valóban más lettem. - Mi történ veled Tom? Már nem beszélsz annyit a kalandjaidról,nem legyeskedsz állandóan a lányok körül. Van,hogy bezárkózol a szobádba és fél napig nem is beszélünk. Nem tudom,mi történik veled Tom,de félek. Szeretnék újra részese lenni az életednek. Jó lenne többet beszélni veled,annak ellenére,hogy látszólag egész nap együtt vagyunk. Szeretném tudni mi történik veled. - fejezte be,kezét arcomra tette és óvatosan felemelte azt,hogy a szemembe tudjon nézni.

Amikor tekintetünk találkozott rajtam végigfutott a hideg. Igaz volt amit mondott. Minden egyes szó. És akkor,abban a pillanatban valamiért úgy éreztem,hogy most nincs senki és semmi rajtunk kívül az egész világon. (De legfőképpen következmények nincsennek.) Hirtelen megdobbant a szívem,valami felszabadult bennem. (Igen szabadabbnak éreztem magam,már csak a vallomás gondolatától is.) Akkor úgy éreztem következmények nélkül elmondhatom neki,mit is érzek valójában,hogy mért lettem olyan "más" az utóbbi időben.

- Bill - kezdtem,viszont már akkor tudtam nehezebb lesz mint gondoltam. Kimondani,amit érzek? Én a nagy Tom Kaulitz? Ilyet még sohasem csináltam. - Én...Szeretlek! - szemei elkerekedtek,keze lehúllt az arcomról. És eltűnt a pillanat.
- Tom,késő van. Menj,próbálj meg aludni. - kelt fel mellőlem.

Tudomásul vettem a kérését,nem erőltettem rá magam. Így is többet tett mint hittem. A szívem még mindig a torkomban dobogott,de felálltam az ágyból és - a már általa kinyitott ajtón - visszamentem a szobámba.

Már nem éreztem azt a meghittséget. Azt a korlátnélküliséget és a boldogságot. Őszintén szólva egyáltalán nem éreztem semmit. Megüresedtem. Nem tudtam mit gondoljak most,vagy mit kéne gondolnom. Befeküdtem az ágyamba és megpróbáltam visszaidézni a történteket.

Elmondtam Billnek,hogy szeretem és ő ritka jól reagált rá. Nem kezdett el velem kiabálni,nem szitkozódott és főleg nem ócsárolta az érzéseimet. Szimplán csak visszaküldött a szobámba - normál hangnemben - ,hogy már késő van,ideje aludni. Igazából nincs is késő,sőtt túlságosan korán van. Reggel öt óra.

***

Amint bezártam Tom mögött az ajtót lerogytam a földre. Alig hittem a fülemnek. Nem mertem elhinni azt amit egy perccel ezelőtt mondott. Túlságosan szép volt ahhoz,hogy igaz legyen. Ilyen a való világban nem létezhet.

Tom szerelmet vallott nekem .Igen. Éreztem a hangjából,hogy ez nem egy szimpla "szeretlek tesó" volt. Nem,ez sokkal,de sokkal több annál és értékesebb a világ minden kincsénél. Hát ezért volt olyan furcs. Ezért nem szólt hozzám gyakran egy fél napon keresztül. Óh,Istenem ha tudná mit érzek! Ha tudná mennyire boldoggá tett ezzel az egy szóval. Hiszen én is szeretem. Többet jelent ő nekem a világon bárkinél. De nem mertem neki erről szólni.

Amikor már nem remegett az egész testem,visszafeküdtem az ágyba,hátha tudok még egy keveset aludni.

***

Az alvás nem nagyon ment,ahhoz túlságosan zaklatott voltam. Nagyjából csak forgolódtam az ágyamban és tíz percekre sikerült elaludnom.

Az ágyból délben keltem föl - úgy látszik mégis elnyomott az álom.
Bementem a fürdőbe,lezuhanyoztam,fogat mostam és visszamentem a szobába. Igazából onnan - szégyen,nem szégyen - ki sem mertem menni. Nem mertem volna szembenézni Billel. És nem lett volna erőm magyarázkodni az érzéseim miatt.

Körülbelül ébredés után még három órát bírtam ki anélkül,hogy ne akartam volna enni valamit,kimenni fürdeni,vagy - és ez volt a legnehezebb - megnézni Billt. Hiányzott. Hiányzott a közelsége,a folytonos szövegelése,a mosolya és az érintése. És egyre jobban hajtott a vágy,hogy megtudjam,egyáltalán hajlandó - e még szóbaállni velem.

Az ágyamon ültem,arcomat a kezembe temetve és a gondolataim teljesen máshol jártak. Azokban Billel voltam. Úgy igazán vele. Odaadtam neki mindenem és ő is ugyanúgy szeretett,mint én őt. De ez nem a valóság s erre a kopogtatások sorozata is felhívta a figyelmemet.
- Tom,tudom,hogy bent vagy. Kérlek nyiss ajtót! Beszélnünk kell! - hallatszott be Bill hangja tompán az ajtó túloldaláról. Megijedtem. A szívem szaporán dörömbölt a mellkasomban és a torkom összeszorult. Újabb kopogás. Ajtót kell nyitnom. Beszélnem kell vele. De mit mondjak?

Felálltam odasétáltam és elfordítttam a kulcsot,majd kitártam az ajtót. Amint megláttam őt még idegesebb lettem. Hihetetlen milyen hatással van rám,már csak a szimpla közelsége is.
- Szia! - köszönt.
- Szia! Gyere be - sétáltam bejleb a szobában és ő is követett. Megálltunk egymással szemben a szoba közepén,de nem tettünk semmit. Engem teljesen megbénított már csak az is,ahogy itt állt velem szemben - egy újjatlan feszülős trikóba és egy rövidnadrágba. A haja kócos és nincs kisminkelve. Így szeretem a legjobban. - Teljesen lebénította az agyam. Képtelen voltam gondolkodni. Mikor már nem bírtam tovább az örjítő csendet,összeszedtem egy épkézláb mondatot.
- Nem tudom,mit is mondhatnék.
- Én viszont igen - lépett közelebb hozzám.
- Figyelj,én megértem,hogy most utálsz és szóba se akarsz állni majd velem ezután a beszélgetés után. És valószínű most arra gondolsz,hogy lehet pont egy ilyen balfék a te bátyád...
- Tom,sssh - jött még közelebb és mutatóújját a számra rakta.

A szemeim elkerekedtek és egyáltalán nem értettem miről beszél.
- Én nem mondtam ilyet,Tom! Még egyáltalán nem is mondtam semmit. - mosolyodott el. Levette számról az újját,de nekem máris hiányzott puha érintése.
- Tom,most mondok valamit és jól figyelj rám! - kezdte és az ágy felé húzott. - Tom,én soha nem tudnálak téged utálni. Ha nem az lenne a valóság,ami,akkor is elfogadnám az érzéseidet,tiszteletben tartanám és megtennék minden tőllem telhetőt,hogy megkönnyítsem a helyzeted. De az igazság más.
- Hogy érted ezt? - már eléggé össze voltam zavarodva.
- Úgy Tom,hogy szeretlek. Megpróbáltam titkolni,mert féltem,de te erősebb voltál és ezzel megkönnyítetted mindkettőnk helyzetét.

Még időm sem volt feldolgozni,amit mondott,az arca egyre közeledett az enyém felé. Pár centire tőllem megállt és a szemembe nézett. Elvesztem a tekintetében. Életemben most elősször éreztem azt,hogy igazán tudom,mit érez. A csodásan csillogó szempár volt a bizonyítéka annak,hogy igaz volt amit mondott.

Annyira közel volt hozzám az arca,hogy magamon éreztem forró szuszogását. Pár pillanat múlva szeme a számra tévedt és megéreztem puha forró ajkait az enyémekre tapadni. A testem hirtelen forróság öntötte el és nagyon melegem lett. A füleim zúgni kezdtek és úgy éreztem nincs elég levegő a szobában. Totálisan leblokkoltam. Ez túl sok volt nekem,el sem tudtam hinni.

Pedig valós volt. Bill itt ül előttem,alig van köztünk távolság és lehunyt szemmel csókolja az én dermedt ajkaimat. Most nem szúrhatom el! Visszacsókoltam és éreztem,hogy elmosolyodik. A szemeim önkénytelenül is lecsukódtak és átöleltem. Szorosan öleltem magamhoz,mintha bármelyik pillanatban köddéválhatna. Puha,forró ajkai lágyan tapadtak az enyémekre és gyengéden harapta az ajkaimat.

Óh,Édes Istenem,milyen rég vágytam már erre a pillanatra! Itt van velem a karjaimban tartom és tudom,hogy szeret.

De a nap itt még nem ért véget és,hogy mit hoz majd,ezek után el sem tudom képzelni.

2 megjegyzés:

  1. Gyönyörűen meg van írva. Gratu ismét. És folytatást please!

    VálaszTörlés
  2. Licsit picsoghatnékom támadt a gyönyörűségtől. Egyszerűen gyönyörű.

    VálaszTörlés